Hókifli Margittól

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem a hókifli akkor finom, ha szilvalekváros és a Margit készíti. Ezt onnan tudom, hogy ma hozott belőle és én is kaptam kóstolót. Bejött a szobánkba, megállt az asztalomnál és azt mondta:
- Ezt neked hoztam.
Nézek rá.
- Tegnap kipróbáltam a hókiflit - teszi hozzá. - Nekem nem szokott úgy sikerülni, mint ahogy a többiek csinálják, hogy felcsavarják a töltelékkel és kifliket formáznak belőle. Én csak kiszúrom a tésztát egy pohárral, beleteszem a lekvárt és egymásra lapolva összecsíptetem a széleken.
- Kiflinek ugyan nem kifli, mégis elmegy hókiflinek - mondom, mikor meglepetésemben szóhoz jutok az ajándék váratlansága felett érzett meghatottságomban.
- Megkínálhatom a többieket?
- Innentől kezdve a tiéd, azt csinálsz vele, amit akarsz.
- Akkor adok neked egy puszit - mondom -, és viharos gyorsasággal már ott is landol a puszi az arcán, köszönetem önkéntelen és impulzív jeléül.
Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem a hókifli akkor finom, ha szilvalekváros és a Margit készíti, és meglepetésszerűen váratlanul kínál meg belőle.
Köszönöm szépen.

A.GY., AGYő

Fiala Kadarkai Endrénél emlékezett vissza a Calypso Rádió indulására, s hogy ki mindenki bábáskodott a csatorna megszületésénél. Albert Györgyivel kezdte a felsorolást, és nekem eszembe jutott, hogy mennyire szerettem életében és mennyire megrázott korai halálával, amelynek éppen kicsit több mint négy éve. Álljon itt örök emlékére az írás, amit a fájdalmas, letaglózó hír hallatán azon melegében még éjszaka írtam meg.

"Tulajdonképpen magamra vagyok dühös és nem rá. Azaz rá is, de mindenek előtt magamat okolom, amiért nem szóltam neki. Nem írtam, nem hívtam, nem üzentem. De ha írtam, beszéltem volna vele, vagy üzentem is volna valaki hozzá közelállóval, talán akkor sem történik semmi és megy minden a maga előre bekódolt útján. A sok mi lett volna „ha” csak még jobban idegesít és a rengeteg „ha”-tól nem látom őt. Pedig mindenki láthatta, mennyire önpusztítja magát. Az utóbbi időben kitűnő apropó és egyre másra egyaránt jó műsorszáma, szereplője volt a hangos és írott médiának. Annak, amely nem csak felhőtlenül, hanem egyenesen minden áron szórakoztatni akar.

Dühös vagyok magamra, hogy önmagammal beszélgettem, csupán belső monológjaim vissza-visszatérő szereplője volt, meg családi és baráti körömben, ahol sűrűn akadtak olyanok, akik hozzám hasonlóan szerették, tisztelték, becsülték és féltettékőt. Így. Együtt és magunkban ott legbelül, egyre csak reménykedve, hogy majd észhez tér, megrázza magát, visszatér, s ott folytatja, ahol valamikor abbahagyta: riporterkedésnél, filmnél, kommentárnál, műsorvezetésnél, fordításnál, kitűnő angol beszédnél, írásnál.

Ez ma estére hiú ábránd, kibicsaklott óhaj, a véglegesség torokszorító érzete lett az időelőtti hirtelen elmúlás felett.

Neki visszavonhatatlanul vége és lelkem egy örökké remélő darabkájának is.

Pedig nagyon vállaltam – a racionalitásnak is kesztyűt dobva – melléfogásait, boldogtalanságát, depresszióját, alkoholizmusát, boldogság-, gyermek- és folyamatos útkeresését.

Nem szóltam, nem írtam, nem üzentem. Csak azzal nyugtathatom háborgó lelkiismeretemet, hogy el sem jutott volna hozzá, oda sem figyelt volna rám.

Korán ment el, jó ember volt hát, feltételezi a frázisszerű mondás. Önmagát kereső,végtelenségig pusztító, ám elemien tehetséges, alkotó ember volt, nem sűrűn születik ilyen e világra.

Kár, hogy nem írtam Neked:

„Kedves Györgyi!

Emlékszem Rád, mintha ismernélek kísérlek figyelemmel utadon, de mi most Veled történik, mit Magaddal művelsz, fájdalommal tölt el. Merő önzésből kérlek, hagyj fel káros, önpusztító szenvedélyeiddel, kérlek, fordulj vissza! Mélységesen aggódom szeretettel Érted.”

Ez kimaradt, elmaradt, bennem rekedt. Megkésve hajítom utánad a mélybe, magasba és kívánom teljes szívemből, hogy lelked békére leljen bárhol is legyen.

Fájó, hogy már nem vagy többé és innentől kezdve az idő csupa múlt:

Albert Györgyi, élt, alkotott, olykor tékozolt 44 évet."

Kelt: halála napján, 2008. október 3., péntek 23h40-0h30;

 

Kadarkai Endrénél a Fiala

Nem is tudtam, hogy Kadarkai Endre a világon van, pedig ő van, jól van, és egyre-másra készíti beszélgetéseit olyan emberekkel, akik valamiért híresek, valamivel kitűntek, érdekesek lehetnek számára, és ha neki igen, akkor másoknak, a nagyérdeműnek ott a doboz előtt miért is ne. Nem tudok sok mindenről beszámolni Kadarkai Endrével kapcsolatban. Talán harminc éves sincs, nagyon, de nagyon fiatal. Ül ott a Zugló TV Stúdiójának háttér díszlete előtt egy asztal bal oldalán és kezének mozdulataival is nyomatékosítva, szemében az érdeklődéssel, arcán a komolysággal, melyet olykor-olykor mosoly, huncutság, egyéb vált fel, faggatja vendégét, számomra a sok-sok lehetséges, a YouTube-on választható riportalany közül elsőként és eleddig egyben utolsóként Fiala Jánost. Fialát évek óta hallgatom a Kelj fel, Jancsi műsorában. Szintén évek óta veszek részt a műsora évfordulói kapcsán rendezett közönségtalálkozókon, megyek el könyveinek dedikálására, amikor is Amerikában élő Zsuzsa barátnőmnek íratok be Fialás ajánlást, és egy másikat az anyámmal közösen osztozott példányba. Soha sem mondtam, hogy ismerném Fiala Jánost. Azt sem állítottam, hogy szeretem. Az Araratban mégis rendszeresen adok hírt, írok róla, amelyről Fiala nem tud, még csak nem is sejt. Valamiféle hatást gyakorol rám egyénisége, világlátása, modora, a mód, ahogy emberekkel beszél, riportokat készít, a semmiből varázsol oda kincset, lep meg váratlanságával, keresetlen őszinteségével, borít ki pokróc stílusával, idő előtti türelmetlenségével, meg azzal, hogy onnan föntről, az árbóckosárból távolabb és majdnem mindent jobban lát a napról, amelyről mindig tudja, mit tudni érdemes. Ehhez a képhez tett-e valamit hozzá, vagy változtatott-e rajta a Kadarkai Endrénél készült interjú? Nem hiszem, de így is nagyon jó volt az ötven perces beszélgetést úgy meghallgatnom és megnéznem, hogy közben semmi más nem vonta el a figyelmemet. Miklósnak köszönhetem Kadarkai Endrét, s ennek következtében a Fialával készült beszélgetést. Nem muszáj Fialával kezdeni a sort, hiszen hírességek egész ármádiája hallgatható a YouTube-on Kadarkai Endre műsorában, de hogy érdemes kimenni napi gondjaink közül és belépni két ember - riporter és alanya - világába, amely ötven percen át háboríthatatlanul élvezetes és élvezhető is, az úgy biztos, mint ahogy itt ülök és vagyok. Én legalábbis így voltam a Fialával, amikor Kadarkai Endrével beszélgetett.

" Ehhez még társult nemrégiben egy véletlen felfedezés a You Tube-on. Kadarkai Endre még harminc sincs, de a Zugló TV-ben már vendége volt a magyar szellemi és művészeti világ színe-java, köztük a te egyik idolod, Fiala János is. Az összes beszélgetés szerencsére felkerül a You Tube-ra, hiszen én nem tudom a Zugló TV adását fogni. Ez a fiú a korát meghazudtoló bölcsességgel és bámulatos alapossággal készül föl riportalanyaiból és olyan kérdésekkel lepi meg őket, amelyek intenzív töprengésre, izgalmas monológokra indítják őket és közben észre sem veszik, hogy eltelt a műsorra szánt 50 perc. Nagyon hosszú a névsor, hetente hármat-négyet vállalok be, hogy minél tovább tartson." (írta ezt nekem Miklós  november 24-én kelt levelében)

Toros káposzta

Nincs ember, ki ne tudná, hogy mi a toros káposzta. Hogy eszik-e vagy isszák? Mikor szokás készíteni? És miből? Hogyan ízesítik? Nincs ember, aki ne lenne tisztában a toros káposztának még a lelki világával is. Egyedül engem kivéve. Pedig a köznyelv, meg a gyári népnyelv, a maga igazságosztó módján, mióta a tökfőzeléket kapor helyett petrezselyemmel készítettem, igencsak megtisztelő módon és nemes egyszerűséggel „szakácsok gyöngyének” titulál. Még véletlenül sem értem félre a szívből jövő dicséretet a tökfőzelék megreformálására tett kísérletemet követően, de a toros káposztát illetően bennem tényleg se kép, se hang. Hallottam már mondani valaki részéről, hogy
- Toros káposztát csináltam.

Mire én fülemet, farkamat behúzom, nagy bölcsen hallgatok, pedig fogalmam sincs, mit rejthet az előkelő, magabiztos elnevezés. Káposztát, az biztos, amit valamilyen tor kapcsán készítenek el, mondjuk halotti torra. Ha nem esek messze az igazságtól, az csak a zsenialitásomat bizonyítja, ha meg mégis, akkor az „írói fantáziám és munkásságom” részét képezi.

- Toros káposztát főztem a hétvégén – újságolta Szica.

Bugyután nézhettem rá és ezt nem is rejtettem véka alá:

- Sajnos nem tudom, milyen az.

- Akkor hozok neked belőle. Tudod, én kisebb adagokra szoktam szedni, nejlon zacskókba csomagolom, úgy teszem a mélyhűtőbe. Szerdára hozok neked – mondta ezt hétfőn.

Kedden szabin voltam és olyannyira elfoglalt, máshol jártam fizikailag és agyilag, bevallom, a toros káposztának se neve, se holmi képe, se Szica ígérete nem jutott eszembe. Szerdán hajnalban a bejáratnál Szicába botlottam, akivel az udvaron végighaladva megbeszéltük keddi élményeimet, mielőtt elváltunk volna, azt mondja:

- Hoztam neked valamit. Toros káposztát. Tedd a mélyhűtőbe, ha nem most eszed meg.

Beledobbant a szívem, hát nem felejtette el, ugyanakkor kellemesen lepődtem meg rajta.

Este otthon aztán felmelegítettem a ránézésre kettőnél több személyre való adagot. Paprikás káposzta bő húskockákkal, lével, szalonnával és úgy ízesítve, hogy próbálkozhatom, míg élek, ki nem találom. Szica fantasztikus toros káposztájával egy újabb rejtélyes, elsöprő, felderítésre váró ízvilág költözött asztalunkra. Són, paprikán kívül lehetett benne bors is, mert enyhén hajlott a csípősségre, éppen annyira, hogy ne tudd eldönteni:

- Ez most csípős vagy nem csípős?

Maga Hamlet is bajban lett volna e fajsúlyos, élet-halált eldöntő kérdés megválaszolásával, amikor is Szica toros káposztájából való falatot forgatta a szájában. Egy Hamlet azonban minden bizonnyal megtalálta volna végül a megoldást, csak Shakespeare felejtette el megírni.

Észrevettem valamilyen zöld fűszert is a toros káposztában, amiről szintén nem tudtam, hogy mi lehet.

Kérdezem Tibort:

- Hogy ízlik Szica toros káposztája?

- Nem az esetem – mondja teli szájjal.

Már nem is csalódom életem harminc éve jelenlegi párjában, akinek szinte soha semmi nem ízlik annyira, hogy azt azonnal meg is dicsérje, azonban secc perc alatt helyére rázódik a világ rendje, amikor saját tányérja után az enyémet is úgy nyalja tisztára, hogy már mosogatni sem kell.

- Szica, mondd, ha Péknét csülök módra, vagy hogy is van, Csülköt Pékné módra nem ismerem, ugye abból is hozol nekem, ha csinálsz?

"Pannika!
Köszi a dicséretet, de hát ez még nem az igazi toros káposzta.
Ez Szabolcsban disznó vágáskor készül, az az igazi, amikor minden bele való a frissen levágott disznóságból készül.
Egészségetekre!
Hozzávalók:
Szalonna, husi, Savanyú káposzta,
Fűszerek: vöröshagyma, só, bors, delikát, majoranna, pirospaprika, és sok-sok türelem, amíg elkészül.
Puszi: Szica"

Kökörcsin utcában

"A kökörcsinek (Pulsatilla) a Boglárkák rendjébe (Ranunculales), ezen belül a boglárkafélék családjába (Ranunculaceae) tartoznak. Ebbe a családba nagyon sok faj tartozik, szín-és formaviláguk igen változatos. A hérics,a sisakvirág, az iszalag vagy a szarkaláb mind ide tartozik.
Hazánkban öt kökörcsin faj fordul elő, kivétel nélkül mind védett:

• Fekete kökörcsin Pulsatilla pratensis subsp. nigricans: bókoló virágai sötétlila színűek.
• Leánykökörcsin Pulsatilla grandis: halványlila virágai kehely alakúak.
• Tátogó kökörcsin Pulsatilla patens: a leánykökörcsinhez igen hasonló faj.
• Hegyi kökörcsin Pulsatilla montana: a fekete kökörcsinhez annyira hasonlít, hogy alig lehet őket elkülöníteni.
• Magyar kökörcsin Pulsatilla pratensis subsp. hungarica: fokozottan védett faj. Szennyes ibolya leplei bókoló virágot alkotnak." (forrás: Wikipédia)

A Kökörcsin utcában több ház is van. A meredeken felfelé törő Kökörcsin utcát két oldalt házak, valóságos paloták fogják közre. Képzeletemben a Kökörcsin utca egy szürke tó, amelyet a benne visszatükröződő ég fest kékre és amelyben kacsalábú kastélyok úszkálnak. A tavat kökörcsinekkel teli mező veszi körbe egy darabig, hogy kicsit távolabb helyet adjon a budai hegyeknek, s ezáltal jól szabott irányt a kilátásnak, látni valónak, amellyel betelni lehetetlen. Ülök Márta konyhájában az étkezőasztalnál, éppen úgy, hogy a teraszára és azon is túl a szemközti hegyre láthassak. Lehet, hogy domb, mit számít, a zöldre, a zöldre, a szemembe ömlő és hullámzó zöldre nézek. Dupla erkélyajtó mindössze, mi közvetíti a látványt. Márta beszél hozzám, élénken mesél valamit, de nem tehetek róla, ha pillantásom mágikusan vonzza, valósággal odaragasztja az erkélyajtón túli világ. Felugrom. Kimegyek a teraszra. Nálam az elmaradhatatlan fényképezőgép. Egyik képet készítem a másik után. Istenem, ki tudja, már hanyadszor állok itt, Márta teraszán, és kattogok fényképezőgépemmel. Egy táj, egy hely, egy társaság, amellyel soha nem tudok betelni. Nem csoda, mikor elmenőfélben vagyunk, már visszavágyom.

 

"Panni!

Köszi!

Egyébként eredetileg Frankel Leó volt az utca neve, de egy antiszemita faluban, ahol először állítottak Was (korábban Vas ) Albert szobrot, az első intézkedés volt a utca nevének megváltoztatása.
Ha tavasszal jöttök, akkor láthatod virítani a kertben az élő kökörcsint és az egyik kedvencemet a tavaszi hérics-et, ja és nyáron az iszalagot ill. klematiszt, amiről most tudtam meg (a blogból), hogy rokonok a kökörcsinnel. Köszönöm a növénytani ismereteim bővítését.

Csók,

M."

"Kedves Márti!

Köszönöm szépen a napot, amely nem tudtam, hogy ennyire hosszúra nyúlik, belelóg a másnapba,de azt tudtam, hogy ilyen szép lesz. Milyen is lehetne azon a helyen, amely után, bevallom, gondolatban vágyakozni szoktam. Mindig szívesen megyek hozzád, ennél is gyakrabban mennék, gondolom, az már valóssággal illetlenség. Pedig azt is tudom, hogy szükséged van a külső világból érkező társaságra. Nyitott házat vinnél, fűzöd hozzá, a tegnapi éppen ilyen volt, jegyzem meg, ennél nyitottabb már alig lehet: jöttünk-mentünk, jöttek-mentek nem jöttmentek.

És Isteni volt az ebéd, ahogy mondtam, nem is gondoltam volna, hogy te ilyen klassz konyhát vezetsz, és azt még kevésbé sejtettem, hogy ételeid viszonylag gyakori élvezője lehetek, köszönöm. Az összeállítás talált, süllyedt: paradicsomleves, gombás, tejszínes csirkemell orsós tésztával, gyümölcsös, tejszínes-tejfölös fehér tiramisu. Pedig az ízvilágod eltér attól, amit ezidáig itt-ott-amott megszoktam, nekem nagyon bejön, rámutat, hogy lehet így is, éppen ezekkel a fűszerekkel, kiegészítőkkel, állaggal, összeállításban.

És a ház fantasztikus. Nekem nagyon tetszik, ahogyan magába foglalja a nagy a kicsit, az eredetit, az akkori egyetlent, s úgy lesz még nagyobbá, egyben hangtalanul simul bele környzetébe. Feltűnik is meg nem is, inkább nem, mint a körülötte lévő már-már kacsalábon forgók, melyek kevélyen és fennhéjázón vonzzák magukhoz a tekintetet: nézd, milyen gyönyörű vagyok, csodálj, járj csodámra, keltsd és vidd híremet, bomolj értem.

És a környék, az utca, a meredek kert, a szemben omló, mégis egy helyben álló erdő, a hegy, a domb, hol kezdődik a hegy és meddig domb a domb, az annyira zöld buborék, hogy a városi szinte fulladozik benne. Most jobban megnéztem a fákat az erdőben. Hogy a hegy teszi, nem tudom, de mintha mindegyikük éppen indulni készülne, lefelé, a kerted felé. Ha így volna, ha komolyan gondolná az erdő, vele együtt a rengeteg fa, és egyszer csak elindulna, akkor egy életre nem lenne gondod tüzelőfára, vagy sohasem szenvednél fatársaság hiányában. Közelről félelmetesnek tűnik, távolról, a teraszodról pedig sejtelmesnek, egy mozgásában megmerevedett, állva maradt csupa zöld hullámnak.

És a társaság sem utolsó. Mindenekelőtt a tied. De a többiekét is szeretem. Ezen az sem változtat, hogy a Balázs tegnap kicsit meglepett. Erre azt tudom mondani, hogy el kezdek újból állásajánlatok nézni, ezúttal neki és Tibornak. Megint végig gondolom, ki mindenkit lehet megkeresni egy valamiféle állásért. Neked küldöm meg az ötleteimet, aztán tovább adod, ha akarod.

Éjszaka jöttünk el és már abban a pillanatban visszamennék. Ez van és ez már így is lesz.

Nagyon jó volt veled, köszönöm szépen.

Vigyázz magadra és légy jó, ha tudsz!

Puszil:

Panni
Kelt: 2012.11.18-án."

A Pozsonyiban

A Pozsonyi és a Radnóti utca sarkán van egy kis vendéglő. Nem felejted el, Pozsonyinak hívják. Nem nagy az egész, különösebben tágasnak sem mondható. Talán ha kilenc fa asztal van benne padokkal és egy bárpult éppen a bejárattal szemben. Az asztalokon különböző színű – piros-fehér, zöld-fehér, barna-fehér kockás terítők.  A meghittsége teszi-e vagy a kockás terítők látványa, hogy az ember könnyen és észrevétlenül érzi úgy, mintha otthon lenne. Öt óra tájt nem mondhatni, hogy kongana az ürességtől, ha három asztal körül ülnek vendégek. Esznek, csendesen beszélgetnek. Este hét óra felé az ember azon kapja magát, hogy hiába van hétköznap este, tele a vendéglő. Lassan a saját hangunkat sem halljuk. Felfigyelek a két asztallal távolabbról érkező orosz beszédre.
- Most kérjem meg őket, hogy Nemnozko tise, pozalujsta? Kicsit halkabban? – fordulok oda Klubos barátnőimhez.
Mosolygás az eredménye, marad minden a régiben, tovább beszélgetünk. Vacsorára jár az idő, rendeléseink mégsem erről tanúskodnak. Anikó például csak túrógombócot rendel, Márta meg Gundel palacsintát. A másik Panni és Schönci körülbelül egyformát esznek: rántott halat vegyes salátával. Nem tudom, mi ütött belém, hogy francia hagymalevest kértem és mákosgubát vanília öntettel. A mákosguba ugyanis a Mackó barátnőm vitán felüli és kizárólagos specialitása. Rajta kívül sehol máshol nem eszem. Nekem épp elég, ha annyit kérdez tőlem:
- Átjöttök jövő szerdán egy mákos gubára?
Szinte nem is érdekes, hogy van-e előtte főfogás vagy sem. Mackónak sikerült a mákosgubát főétellé előléptetni. A lényeg, hogy elég legyen belőle. Lehessen repetázni, és ha lehet, akkor ugyan kinek hiányzik egy brokkolis étel, vagy valami vegyes zöldségkörettel tálalt szaftos csirkemell darabok. Ha szerencsénk van, és Mackó nem bír a kreatív vérével, akkor meglepetésként egy valamilyen - a fentiekhez hasonló - fogás előzi meg az amúgy főétellé avanzsált mákosgubát.
A kockás terítős Pozsonyiban is jó a mákosguba. Igaz, Mackónál nem vaníliás krém jár hozzá, hanem porcukor vagy folyós piros lekvár, és ő még össze is süti a sütőben. A mákosgubának lehet valamiféle vonzódása a Mackóhoz, hiszen amikor én próbálom meg ugyanazt létrehozni, akkor az enyém köszönő viszonyban sincs az övével. A családban persze minden elfogy, még az én haloványra sikeredett mákosgubám is.
A Pozsonyiban a mákosguba végül is csupán az elengedhetetlen háttérdíszlet az „előadáshoz”, a Klubos barátnőkkel való találkozó kapcsán. A koreográfia szinte mindig ugyanaz: késem egy fél órát, ha nem többet. A Márta mindig elhatározza, hogy ezúttal ő hallgatni fog és hagyja a többieket érvényesülni. Ehhez képest szabályosan ki kell vívni a jogot, hogy szóhoz jussunk a Márta mellett.
- Akkor is végig mondom ezt a mondatot – nézek szembe Mártával -, aztán jöhetsz te a magad húsz percével. A másik Panni persze – mintegy beleegyezőn - jót nevet ezen, de a többiek sem éppen sírnak a kijelentésemen.

- Azt gondoltam, hogy ma nem fogok annyit beszélni – mondja panaszosan Márta -, de úgy látszik otthon nincs kivel beszélgetnem, itt meg ömlik belőlem a szó, bármennyire sem szeretném, nem tudok megálljt parancsolni.

- Nézzétek meg a Katona Kamrában a Mi osztályunkat – veti közbe Anikó. – Ha valami nagyon jót akartok látni, akkor ne sajnáljátok rá a fáradságot. Jegyet ugyan nem lehet rá kapni, és a darab sem könnyű, de nagyon megéri, ez most az egyik legjobb színházi előadás Pesten.
- Ki látta a Mary Poppinst a Madáchban? – kérdezi Márta – Elvittem az unokákat rá. Nagyon élvezték. Egy valódi Broadway-előadás, sőt felveszi velük a versenyt. Igaz, nem olcsók a jegyek, de gyerekeknek, felnőtteknek egyformán maradandó élmény. És vegyetek jegyet a Bondy-lányokra a Belvárosi Színházban, Parti Nagy Lajos jegyzi.
- Ha akartok még valami jót látni, akkor nézzetek utána, hogy megy-e a Sírpiknik a Tháliában.
Így leszek szép lassan egyre telibb mások színházi élményeivel, saját életükből vett történetekkel, újságokkal, hírekkel, az előző találkozás óta bekövetkezett változásokkal. A gyomrom is szépen telítődik a mákosgubával.
Párhuzamos élmény –szellemi és kulináris – volt ez a csütörtök este ötösben a Pozsonyiban, piros-fehér kockás asztalterítővel fedett asztalnál.

New York-i komédia (Central Park West)

Be szerettem volna arról számolni, hogy mennyire jól szórakoztam a New York-i komédián a Centrál Színházban (volt Vidám Színpad). Úgy látszik, hogy a szerelem, a hűtlenség, a megcsalatás, az efelett kesergő fájdalom és csalódottság egyetemleges. Éljünk bárhol a világban, Európa közepén, Budapesten, Krakkóban, Münchenben, Prágában, vagy éppenséggel a Föld másik végén, New York-ban, ott is egy bizonyos címen, melynek neve Central Park West (ez a darab eredeti címe). Az emberek ugyanúgy éreznek, ugyanúgy érzik magukat érzelmeikben, egójukban, büszkeségükben sértve, ugyanannyira tehetetlenek, ugyanolyan késői, sokszor hiábavaló eszközökkel operálnak, vagdalkoznak, vádolnak, hasonló dialógusok hangzanak el köztük, ugyanúgy sejthetjük a lemondó, reménytelen végkimenetet. Mind e közben degeszre nevetjük, mit nevetjük, röhögjük magunkat, de azért titokban el-elnyomunk egy-egy fintort, meg könnycseppet a szemünk sarkában. Woody Allent lehet szidni, lehet nem szeretni, lehet egy fura, különc figurának tartani, de hogy ezt a másfél órát íróként ne hozta volna pergő és ütős párbeszédekkel, egymásba érő, egymáson átnyúló poénokkal, mélyebb és felszíni mondanivalókkal, csavarokkal, jól irányzott csattanókkal, az vagy nem tudja, miről beszél, vagy nem ugyanarról az előadásról beszélünk. Básti Juli, Rudolf Péter brillírozik a házaspárok megcsalt feleinek szerepében. Nagy-Kálózy Eszter fantasztikusan hozza a szőke, már elnézést, nem agyi teljesítményéről híres barátnőt. Magam is meglepődtem, hogy mennyire idegesítően játssza jól a nyavalygósat. Puskás Tamás - "Don Juan-figura félét" alakítva -, bevallom, a legkevésbé tetszett. Kicsit száraznak, karót nyeltnek láttam azt a férfit, aki amúgy fűvel-fával csalja feleségét, cseréli le fiatalabbról fiatalabbra. Elévülhetetlenek viszont az érdemei a darab rendezőjeként, ahogy egyszerűen, keresetlen eszközökkel, a díszletet nem túllihegve, annál inkább a szereplőkre és tömény szövegre koncentrálva vitte színre a darabot, mely több éves sikerszériát mondhat magáénak.
Másfél óra felhőtlen és tömény nevetés, szórakozás, már-már burleszkbe hajló párbeszédekkel, jelenetekkel a Centrál Színházban ez a darab. Mindenkinek csak jó szívvel tudom ajánlani, és most már jegyet is lehet kapni rá, ha előre tervez az ember.

 

Tökfőzelék kaporral?

- Kapor nélkül neki se kezdjél a tökfőzeléknek – mondta anyám -, kapor, kapor, kapor és akkor nem ronthatod el.
Kivettem valamilyen zöldet rejtő dobozt a mélyhűtőből, és mivel – jellemző -, nem volt rajta írás, ami a tartalmára utalt volna, reménykedtem, hogy kapor van benne.
Szépen főtt a tök, kicsi sóval ízesítve. Vele egyidejűleg kevertem ki a tejfölt egy kanál liszttel, hígítottam a tökös lével, majd tettem bele a tökbe csomómentesre kevergetve. Legvégül a kaprot, minden tökfőzelék legfőbb kellékét. Azt a kaprot, mely zöld volt a dobozban, mikor napfényre került petrezselyem lett belőle, szépen fejlett és elég sok. Gondoltam, egy életem, egy halálom, megpróbálom. Talán nem veszik észre, talán fel sem tűnik, hogy petrezselyemmé zöldült a kapor. Beletettem hát, kavargattam-kevergettem, közben anyám intelmeit pörgettem magamban egyre. Legvégén a hozzáadott egy kanál cukor sem változtatott a tényen, a félre sikeredett, a meg- és eltévelygett tökfőzeléken, mely - önhibáján kívül - lett a tökfőzelékek páriája és nem büszkesége. Az íze, nos, az íze tűrhető volt, való igaz, a kapor egyedi ízét minden ízében nélkülöző. Éppen olyan, amikor valaki kapor helyett petrezselymet tesz bele. Hallatlan és félresikerült.
És ezzel nagyon nincs egyedül.

A hal neve: ponty

Amikor anyámnál tegnap a karalábé levest kanalaztam, még nem tudtam, hogy pontyot fogok elektromos késsel trancsírozni. Amikor a tökfőzeléket melegítettem, már tudtam, hogy elmarad a csütörtökönként szokásos rántott hal, melynek neve anyámnál többnyire: ponty. Nem bírtam nem észrevenni a mosogatóban terpeszkedő fej nélküli (lovast?, sicc!) hatalmas pontytörzset. Anyám kilátásba is helyezte, hogy mindjárt neki fog a ponty feldarabolásához. Épphogy lenyeltem az utolsó falatot, mire előszedte az elektromos fűrészkést, a műanyag vágódeszkát, és indult a mandula: lassan, lassan, még ennél is lassabban hatolt bele a kés a pontyba mindaddig, amíg az erős csontba bele nem ütközött. Hárman anyámmal meg a fűrészkéssel is kevesek voltunk a pontycsont átfűrészeléséhez. Anyám az egyetlen lehetséges modern módszert alkalmazta a probléma feloldásához, amikor egy széles pengéjű kést kalapáccsal ütögetve vágott keskeny ösvényt a csonton át a deszkáig.
Ezen a fáradságos, kreatív úton-módon jutottunk - írd és mondd - két étkezésre való tizenkét vékonyka pontyszelethez. Nagyon fűszerezni sem kell majd, mert anyám már jócskán előfűszerezte az egyik ujjából ömlő vérerecskével, amikor a fűrészkés előbb az ujját vágta meg a hal helyett.
E rántott ponty próbája jövő csütörtökön lesz, ha megesszük.
(2012. november 9., pénteken a csütörtökről)

Kedves Zsuzsa!

Budapest, 2012. november 7., szerda

Kedves Zsuzsa!
Nem mondom, hogy könnyebb volna annak, aki nem sír. A Magdi miatt most nem tudtam sírni. A sírás határán táncoltam többször is, de azután visszabillentem a nem-sírásba, pedig annyit gondoltam rá. Nemcsak gondoltam, hanem a lelki szemeimmel látni, hallani véltem. Furcsa játékot játszik a káprázat meg a képzelet az emberrel, de nem tehetek róla. Magdi ott csücsül az agyamban, kérés nélkül úszik elő valahonnan és nem tágít. Pedig én csak néha láttam, látogattam, és mégis ilyen maradandó nyomokat hagyott bennem. Nem is kellett elhatároznom, hogy írok majd róla az Araratban, a blogomban (http://annaszego.blogspot.hu/), ez is olyan természetességgel adta magát. Harkányban hosszú perceken, talán órákon, napokon át körmöltem a vele kapcsolatos emlékeimet a jegyzetfüzetembe, merthogy a laptopom nem volt velem. Ilyenkor leírom, mi eszembe jut, s majd utólagosan lesz belőle levél, vagy blogbejegyzés, vagy marad meg magának úgy, ahogy van, egy elfekvő írásnak a jegyzeteim között árválkodva.

Tegnap álltam neki „Magdi néni, Magdi, Magdikám” II. részének, begépeléséhez, letisztázásának, javításának. Az is bele fog kerülni a blogba, ha nem ma, akkor a napokban. Azt hittem, attól, hogy kiírom magamból az emlékeket, a fájdalmat, akkor könnyebb lesz. De nem lett könnyebb, sőt, egyáltalán nem lett az. Inkább nehezebb, hiszen bármikor újra olvashatom, ezáltal újra élhetem a pillanatokat vele, közelében érezhetem magam.

 

Ezért írok is annyit. Azt vettem ugyanis észre, hogy kiesnek fejemből dolgok, hamar felejtek. Ennek egyetlen ellenszerét találtam magam számára követendőnek, ha leírom a fontosabb eseményeket, mindazokat a momentumokat, amelyek valamelyest megérintenek. Ily módon fennmaradnak a megtörtént, elmúlt, régen eltemetett dolgok, és ez nagyon jó. A blogban rendszeresen olvasom, élem át újra a történéseket a saját szemüvegemen keresztül, a saját stílusomban megírt módon, s ez is nagyon jó. Tudom, hogy ezt a hobbit nagyon kevesen művelik, a közvetlen és tágabb baráti körömben, környezetemben nem is ismerek ilyet. Persze ki is lehet nevetni ezért a hóbortomért, kedvtelésemért, de sebaj. Én jól érzem magam közben, kikapcsol, kihívások elé állít, miszerint le kell tudnom írnom valamit úgy, hogy az másoknak is érdekes legyen, bár az is elég lehet, hogy csupán magamat szórakoztatom el.

Tökéletesen kiiktatódom a világból, amikor írok, mint pl. neked ezt a levelet. Ilyenkor nem lehet hozzám szólni, nem hallom, ha szólnak hozzám, ilyenkor elkerülnek, mert az anya, a Panni el van varázsolva, magába van borulva, megszállta az ihlet, és ilyenkor jobb nem zavarni. Hát ennyit tesz, ha belém költözik a "múzsa" vagy valami ehhez hasonló. Bitang jó érzés. Az ember egy lesz valamivel, amit nem is ismer, csak érez, a gondolatait, a kezeit is részben valaki más vezeti. Csak mikor vége, elvonul ez a bizonyos mindent elsöprő áradat, akkor térek magamhoz egyfajta mély kábulatból, szabályosan ittasan, álom-, gondolat-, érzelem ittasan. Ezt csak az érzi, aki maga is már megélte, s ha már megélte, akkor egyre keresni fogja ezt az állapotot, én is ezt teszem.

A blogban időközben megjelent a „Magdi néni, Magdi, Magdikám” I. és II. része. Nem tervezek III.-at, de ki tudhatja, hogy nem törnek-e elő egyéb emlékek a múltból és elemien sodornak az írás felé, amely – mint most kiderült – nem segít a fájdalom elviselésén. Kinyomtattam mindkét részt és mellékelem.

 

Rettenetesen sajnálom Magdit, ami vele történt, hogy már nincs többé, bennünk él tovább. Örülök, hogy a közelében lehettem, élhettem, hogy szerethettem és ő is szeretett.

Jó volt veled lenni kicsit a reptér felé vezető úton.

Vigyázz magadra és légy jó, ha tudsz!

Puszil:

 

Panni

Magdi néni, Magdi, Magdikám II.

Nemcsak egy madárcsontú madárka volt, hanem szárnyaszegett is, aki csupán félig találta meg a helyét. Hiányzott neki a családja annak ellenére, hogy a téli hónapokat úgy novembertől február-márciusig kint a lányánál töltötte. Bármennyire is furcsa, de onnan haza vágyott, innen pedig ki. Nem találta itthon a helyét, azonban mindörökre ki sem szeretett volna költözni.

Fogadott lányának nevezett. Annak is éreztetett simogatásával, nézésével, beszédével, hallgatásával. Mellé ültem a kanapéra. Egyik kezemmel átkaroltam csontos, kis semmi derekát, míg ő a kezemet fogta két kis madárkeze közé melengetni, simogatni. Csak ültünk így egymás mellett beszélgetve, meg szavak nélkül. Jókat hallgattunk. Olykor a hallgatás beszédesebb volt mindennél.

Negatív volt nagyon és pesszimista. Ha valamiben bizakodtunk, vagy optimistán latolgattuk mi, két barátnő a jövőt, az esélyeinket, Magdi minderre csak legyintett arcán azzal a lemondó mosollyal és mindentudással:
- Ti csak ugráljatok, reménykedjetek, én meg tudom, amit tudok.
Nehezen sikerült jókedvre deríteni, a mosoly ritka és becses vendég volt az arcán.

Ki fogja meghallani a csöngetésem, amikor kinn áll az emeleti verandán és lefelé kutatja szemével a széles, tág udvart, jövök-e már?
Felcaplatok az elsőre, mert lusta vagyok a liftet megvárni. Mikor egyre közeledem, akkor  ismer csak fel, terül el a ritka mosolyok egyike az arcán, amint a szomszéd felé fordul:
- Mennem kell, megjött.
- Megjöttél végre – mondja nekem, mint akinek időtlen időkig kellett várnia rám.
Ki fogja azt kérdezni a telefonban, hogy
- És mikor jössz legközelebb?
- Most nem tudom megmondani, de hétfőn felhívlak, akkor megbeszéljük, jó?
- Jó, várom hívásod.
És olyan hirtelen teszi le a kagylót, vet véget egy beszélgetésnek, hogy kivétel nélkül a szomjúság, az örök kielégítetlenség érzetét hagyja bennem hátra. Vele nem lehetett órákig telefonálgatni, neki a személyes érzékelés volt a fontos. Szerencse, hogy tapasztalhattam ezt viszonylag gyakori viszontlátásaink alkalmával. Az is igaz, hogy nekem is csak ezek a pillanatok számítottak igazán.

Amíg még Magdi néni volt nem tudtam, hogy egyszer valamikor és észrevétlenül Magdi, majd Magdikám lesz nekem. Magázódásból, tetszikezésből – engedélyével, kérésére – lett tegeződés, lépett hozzám, kerültünk egymáshoz egyre közelebb. Olyan valaki lett, aki helyét tekintve, a szívemben elfoglalt helyét illetően tiszteletet, különleges szeretet érdemlő baráttá vált számomra.

Lánya kérte, hogy köszöntsem fel anyák napján, születésnapján, menjek el hozzá Karácsonykor. Egy idő után mondania sem kellett, tudtam, hogy a kedvence a sárga tulipán, nem csak a meggyes rétes. Cesky Krumlov előtt nem sokkal voltam nála. Utána valamikor kerülhetett kórházba. Utolsó napjairól lánya mesélése alapján, hallomásból tudok. Lemaradtam arról, hogy láthassam, elbúcsúzhassam tőle. Így maradhatott meg a kép érintetlennek, amit őrzök róla.

P.S.: Azt hittem, ha kiírom magamból, ami Magdiról elsőre eszembe jut, akkor könnyebb lesz, valósággal megkönnyebbülök. Tévedtem. Súlyosan tévedtem.

Magdi néni, Magdi, Magdikám I.

Az alábbi írás november 2-4 között készült Harkányban. Szerettem volna még ma közzétenni, azonban ezen a késő esti órán sajnos jártányi erőm sincs ahhoz, hogy az igencsak hosszúra sikeredett fogalmazást begépeljem, letisztázzam, kritikus szemmel -, s ha ez egyáltalán lehetséges -, hideg fejjel, alaposan átnézzem, s csak azt követően adjam közre. Minderre kicsit várni kell. Köszönöm kinek-kinek a türelmet. Most egy icipicit elkezdem.

- Dolgozol Pannikám?
- És hogy van a család?
- A fiúk dolgoznak?
- És Eszter mit csinál?
- Hogy érzi magát Rita?
- Tibornak van munkája?
Most már ki fogja ezeket a kérdéseket föltenni és megvárni a válaszokat ?
Ki mondja majd, hogy
- Kikészítettem a mogyorót neked, tudom, hogy szereted.

- Kérsz egy kávét?

- Milyen vizet iszol, hideget vagy langyosat?

- Vettem Ziegler ostyát, van édes meg sós is.

- Van parfétorta a mélyhűtőben, kérsz?

Mindez bennem visszhangzik már, mert Magdi elment örökre. Egy pillanatig tarthatott, míg még itt volt, majd elaludt, hogy azután soha többé ne ébredjen fel.

Kivel fogom megbeszélni, hogy megyek hozzá jövő kedden?

- Mikor érsz ide?

- Munka után úgy hat-hét körül, de most nem maradok sokáig.

- Jó, várlak.

Volt, hogy egy órát maradtam, volt, hogy egy felet sem. Tudtam, hogy szereti a meggyes rétest, a házi túrós sütimet, oliadit, a kis palacsintát. Volt, hogy üres kézzel mentem.

- Minek hozol? – mondta zavart mosollyal az arcán, amikor meglátta a csomagot a kezemben.

- Ezt most beosztom. A vacsorám lesz egy rétes, a többit beteszem a mélyhűtőbe, majd máskor eszem meg.

- Tettem el neked finom virslit, tudom, hogy szeretitek, a G-Robyban vettem, haza viszed a családnak, megeszitek.

Hallgatólagosan, előre le nem egyeztetetten folyt ez az adok-kapok rituálé közöttünk, magán hordta folyton a váratlanság, a kiszámíthatatlanság bukéját.

Madárka volt madárcsontokkal. Féltem, amikor átölelem, eltörik, megroppan az ölelésemben. Rendszeresen azzal viccelődtem, mutattam is, hogy a mutató- és hüvelykujjam által képzett körbe bőven belefért a csont sovány karja. Nem volt más valósággal, mint csont ás bőr, bőr és csont, és halovány hús, a húsnak valamiféle utóérzete.

- Miért nem eszel többet?

- Tudod, hogy mennyire keveset eszem. Nem bírok. És nem is esik jól. Nekem nem okoz örömet az evés. Sosem szerettem enni.

Megjárta, túlélte a poklot, a nyomort, az éhezést, a nélkülözést. Körúti, jó elhelyezkedésű lakásában élt minden pompa, luxus nélkül, egyszerűen élt. Házbéli szomszédjai, barátai rendszeresen hívták magukhoz ebédelni. Kialakult egyfajta rend, amelyben hárman-négyen összefogtak, ebédet hozattak egy megbízható helyről, és együtt fogyasztották el kinek-kinek lakásában. Magdinak a ráeső adag is soknak bizonyult, elvitte magának a maradékot vacsorára.

 

Így eshetett, hogy madárcsontjai nem töredeztek, csak égbe kiáltottak. Egyik legjobb barátnőm, a lánya, családja a Föld másik féltekéjén élt, ritkán találkoztak, hetente többször is beszéltek egymással telefonon. Szekrénysorán fényképek lányáról, unokáiról, az egész családról, ritka közös fényképeik. Nem mulasztottam el minduntalan megnézni, újra nézni őket, képzeletemben végigsimogatni a fényképeken látható arcokat, amikor csak nála jártam. Ilyenkor közelebb éreztem barátnőmet magamhoz, vagy csak a képzeletem játszott velem.

- Van egy-két új kép – újságolta, amikor éppen hazatért a lányánál tett egy hosszabb látogatásából.

- Nem bírom én már ezeket a maratoni repülőutakat. Fáj az ülés, fáj az állás, fáj a menés, fáj a fekvés, fáj minden.

Igaz, a fekvést csak a legutolsó útját követően tette hozzá. Fájtak a csontjai, makacs reumás panaszokkal küzdött mindhiába. Viszonylagos rendszerességgel járt kezelésekre, felülvizsgálatokra, a házban, ahol lakott, masszázsra.

- Tüdőrák áttéttel a csontokban – hangzott a kegyetlen ítélet.

Az utolsó hónapok verdiktje volt ez. Nyolcvanon túl ezt a műtétet már nem végzik el, a gyógyszerek szedését viszont nem bírta a szervezete, maradt hát a baráti kemo heti egy-három kezeléssel.

A lányát még megvárta, hogy hazaérkezzen. Megismerte, beszéltek egymással, a kórházban még együtt töltöttek egy tört napot.

- Most alszom, mert olyan fáradt vagyok – akár ezt is suttoghatta Magdi két nehéz levegővétel között.

És elaludt örökre.

 

Villányban

jártunk, villányi bort nem ittunk, boros pincék mellett mentünk el, egyikbe sem tértünk be, nem vagyunk nagy borosok, egy üveg Teleki Cabernet Franc-ot hoztunk magunkkal mintegy emlékül, hogy Villányban jártunk, villányi bort ittunk, boros pincék mellett mentünk el, a nyitottaknál megálltunk, betértünk, borászok házi borait kóstolgattuk, nagy borosok vagyunk ugyanis, egy-egy üveg Wunderlich-hel, Vylyannal, Gerével, Sarusával tértünk haza.
Édesmindegy, melyik az igaz, egy biztos, hogy a nagyharsányi szőlőhatárban egy jót utószüreteltünk, hála a szőlősgazdák által otthagyott kisebb-nagyobb fürtöknek, volt az talán öt kiló is, amit összeszedtünk, illetve összeszedtünk volna akár öt kiló szőlőt is a tőkéken, ha Nagyharsánytól nem messze utószüreteltünk volna, és a hamvában született ötletet születése pillanatában az eső azonmód ki nem oltotta volna.
És mindez az átélt élmények egyike-másika, amely nem történt meg vagy éppenséggel megtörtént. Az tudhatja ezt igazán, aki ott járt, vagy az sem, nem igaz?

Szentjeim

Itt vannak még és a temetőben, ahova nem akkor járok ki, amikor a dátum szerint ildomos lenne. Ezért aztán a gyerekeim csak elméletben és nem gyakorlatban tudják, hogy ezen a napon illik kimenni eltávozott szeretteinkhez a temetőbe, síruk rendbetételével, egy szál virággal, néhány kődarabbal megemlékezni róluk. Ha ma  ezt tenném, mint ahogy évről évre pont ezen a napon nem teszem, elbeszélgetnék velük gondolatban vagy észrevétlenül, önkéntelenül hangosan elejtett mondatokkal, hogy ennyi idő után is mennyire hiányoznak.
- Benne vagytok érzéseimben, agyamban, a mindennapjaimban. Van, hogy azon kapom magam, hogy önkéntelenül felemlegetek egy-egy mondatot, cselekedetet tőletek, közösen megélt eseményt veletek. Nem mentek ki a fejemből, szívemből. Mintha e szervi tárolók örökkén örőkké tágulhatnának, hogy helyet adjanak nektek, rólatok eszembe jutott újabb és újabb gondolatoknak, utánérzéseknek, melyek érzésfoszlányként merülnek fel bennem, hogy tovaszálljanak, valamint újonnan eltávozott barátaimnak, ismerőseimnek. Tudjátok, fura egy szerzet a szív, mely terhelhető, kibírja az elképzelhetetlent is, meg az agy, mely sokáig nem, majd lassacskán felejt. Ahogy öregszem, jöttök egyre inkább gondolatban vissza, költöztök ismételten és aktívan belém, népesítitek be bensőmet. Egyre több mindenre emlékszem veletek kapcsolatban vissza, s ez nagyon jó. Ma és más napokon.