Dániel Edmond

Április utolsó napján áprilisról az jut az eszembe, hogy még a legelején kaptam egy életre szóló és megtisztelő ajándékot. A meglepetés kelte március elejére nyúlik vissza, amikoris Dani fiam beadta névváltoztatási kérelmét az illetékes hatósághoz. Azon volt, hogy az eredmény március végi születésnapomra megszülessen. Az ügy persze nem ment símán, akadtak bonyodalmak, Dani vette az akadályokat. Április harmadikán, a kissé megkésett NAGY-családi ebéd után Dani egy becsomagolt bekeretezett képet nyomott a kezembe,
- Anyuci, ez a tiéd.
Tapogattam, forgattam, kép, gondoltam, fénykép is lehet, a végén kibontottam. Bekeretezve az ajándék Dani hivatalos névváltoztatási okmányát tartalmazta, mellette az azt megelőző kérvénnyel. Néztem, olvastam, magyarul volt, mégsem értettem.
- Ez komoly? Gyerekek, ez ugye nem vicc? - értetlenkedtem és úgy éreztem magam, ahogy kívülről is kinézhettem: totálisan összezavarodva.
Láttam az okmányokon a pecséteket és mégis alig akartam hinni a szememnek. Mikor többen is belenéztek, beleolvastak, anyámnak, húgomnak, nekem is szinte egyszerre kezdte birizgálni valami a szememet, feltoluló könnyeimtől alig láttam, pedig Dani kezeírásával volt odaírva, hogy
"anyám és felmenőinek tisztelete jeléül kívánom felvenni anyám családnevét."
Fiam, Tóth-Szegő Dániel kedvenc irodalmi főhősének, Edmond Dantes keresztnevével ajándékozta meg magát. Tóth-Szegő Dániel Edmond ölelésről-ölelésre járt, puszik garmadája érte arcát, családi szeretetben, figyelemben fürdött. A nagy eseménnyel a nap különlegesen emlékezetesre sikeredett, s hogy az évek múltán feledésbe ne merüljön, itt röviden lejegyeztem.
Dancsim, köszönöm.

Huszonhatodikán

Ma van húgom legnagyobbikának születésnapja. Jó egészséget, sok boldogságot, szép napot kívánok neked, Dóri. Remélem, valóban lightosabbra veszed a napot, ahogy azt munkába menetközben ma reggel a telefonban ígérted és nem hagyod, hogy a gépszíj elkapjon. Igaz, az ilyesmi észrevétlenül történik: e-maileket válaszolsz meg, a füleden kétfelé telefon lóg, a szemközti kolléganőnek sürgős mondandója támad és a főnök is éppen téged hívat magához, hogy újabb munkákat nyomjon a kezedbe. Az ünnepi érzésnek már régen nyoma sincs, egy munkahely törvényszerűen bedarál, neki mindegy, hogy áprilist írunk és azon belül is huszonhatodikát, amin azért te jólesőn és bensőségesen elmosolyodsz.

Intermezzo - kórház

Most egy pár napon, több mint egy héten át nem leszek gépközelben. Utána is döcögősen indul majd be a folytatás, de beindul, az biztos. Remélem, hogy éppolyan szerencsés lesz az út, amelyre most lépek, mint amilyen gyönyörű ez a mai vasárnap, mintegy fricskaként az elmúlt napok hideg, szeles időjárására.

Gondolatok a tehetségről

(Most egy kicsit lefékeződtem anyám családjával kapcsolatos történeteit illetően. Lesznek még, persze, hogy jönnek a blogba további történetek, gondolatok, párbeszédek, talán ismételjük is egy kicsit magunkat, megesik ez egy véget érni nem akaró történet-folyamnál. Talán elfáradtam, vagy egyéb problémák nyomasztanak kimondatlanul. Nem véletlen hát ez a megnövekedett személyes jelenlét a blogban, elnézést kérek érte. Csak remélni tudom, hogy egy kortárs élete, élményei aprócska érdeklődésre tarthatnak számot, arra semmi esetre sem pályázva, hogy esetleg közel olyan érdekesek lehetnek, mint amikor anyám mesél. Most ezt az ún. outsider (külsős, idegen) vonalat bővítendő illesztem be Miklós  írását, akinek már megint sikerült valami értékállót alkotnia, ezúttal a tehetséggel kapcsolatban. Köszönöm.)
Alig akad olyan ember, aki még soha nem tépelődött azon, mihez is van neki tehetsége. Viszont nagyon sokan vagyunk, akik akár hosszas tépelődés után sem találtuk meg a kielégítő választ.
Nem az a probléma, hogy ne lennénk tisztában a fogalommal. Bár ha az utcán hirtelen mikrofont nyomnának az orrom alá azzal a kérdéssel, mit értek tehetség alatt, igen erős kísértést éreznék, hogy valami kifogást elhadarva odébb álljak.
Sokkal inkább érezzük, mit is jelent a tehetség, semmint világosan le tudnánk írni, mit is értünk ezen a fogalmon. Az életben csalhatatlanul felismerjük a tehetséget, amikor az valamilyen teljesítmény formájában szemünk elé kerül. De mi van azzal a tehetséggel, amely ott szunnyad mindnyájunkban, de még nem találta meg az utat, hogy a felszínre törjön?
Azt mondják, az igazi tehetség előbb, vagy utóbb világosan megmutatja magát. Ebben sem vagyok biztos. Például a kivételes zenei tehetség örökre rejtve marad abban, aki egész élete során nem került semmilyen közeli kapcsolatba valamilyen hangszerrel. Az irodalmi tehetség sem tud felszínre törni, ha hordozója írástudatlanként éli le életét. Persze ez csak szőrszálhasogatás.
Úgy gondolom, a bennünk rejlő tehetség egy kicsit olyan, mint a föld mélyében rejlő kőolaj. Bárhol a világon kutatunk utána, előbb-utóbb rábukkanunk. Csak éppen van, ahol néhány száz métert fúrva is már felszínre tör, máshol meg több tízezer méter mélyre kell lehatolni, hogy rátaláljunk. Aztán van, ahol egy nagy csomóban sűrűsödik, máshol sok-sok apró foltként szóródik szét a területen.
Vagyis mindnyájunkban ott szunnyad a tehetség, csak nem biztos, hogy rábukkanunk. Az sem ritka, hogy igen sok különféle tevékenységben mutatunk átlagot meghaladó adottságokat, de ezek sehol sem érik el azt a kritikus értéket, amely szükséges ahhoz a rendkívüli teljesítményhez, amelyet a közvélemény egyértelműen elismer, mint a tehetség megnyilvánulását.
Egyáltalán, jó az, ha felfedezzük magunkban a tehetséget? Micsoda ostoba kérdés! Ki ne élvezné, ha olyasmit csinálhat, amihez speciális adottságai vannak és így kiemelkedő eredményt érhet el? Már pedig én például kilenc éves koromtól tizenháromig éltem-haltam a fociért, pedig semmi tehetségem sem volt hozzá. Ugyanakkor lehetséges, hogy kifejezetten tehetséges voltam az íjászatban. Mégsem tudott volna senki rávenni, hogy a labdát felcseréljem a nyílvesszőre. Manapság szenvedélyesen teniszezek, pedig ahhoz sincs tehetségem, mégsem hagynám abba semmi másért. Nem vagyok hát abban biztos, hogy amihez tehetséget adott nekünk a sors, ahhoz kedvet is adott, hogy műveljük.
Vannak viszont tevékenységek, amelyeket annyira szeretünk, hogy még azt is elhitetjük magunkkal, hogy tehetségesek vagyunk benne és kiemelkedő teljesítményekről álmodunk, amelyek persze sosem következnek be. Ez néha tragédiához is vezethet. Mint ahogy az is, ha világosan megmutatkozik tehetségünk, de a körülményeink nem teszik lehetővé, hogy kibontakoztathassuk.
Az élet már csak ilyen. Néha bármit megadnánk, hogy rábukkanjunk valódi tehetségünk területére, máskor meg jobb lenne, ha soha ki nem derülne, miben is vagyunk messze átlagon felüliek. De van a tehetségnek még egy árnyoldala. Nem tart örökké. Néha hamarabb kimerül, mint az életünk. Kevés szörnyűbb állapot van, mint megérni az alkotóképesség kiszáradását, miközben életünknek még egy jókora darabja előttünk áll.
Talán jobb is, ha nem kutatunk alaposan magunkban a tehetség után. Inkább műveljük azt, amit szeretünk. Ha nincs is esélyünk kiemelkedő teljesítményre, arra egészen biztosan képesek vagyunk, hogy szorgalmas munkával mindig egy kicsit jobban csináljuk. Ne a kiemelkedő tehetségekhez, hanem korábbi önmagunkhoz mérjük a teljesítményt. Így nem marad el a sikerélmény. Néha meglepően messzire el lehet jutni ilyen módon is. Bizonyára azért, mert amit szeretünk csinálni, ahhoz egészen biztosan van egy kis képességünk is. Nem sok, talán kevesebb az átlagnál, de annyi mindenképpen, hogy kitartó, céltudatos munkával, odaadással tisztességes eredményt hozzon.

Van asztalánál

Most nem én dicsértem a leghangosabban és kértem el egyre-másra a recepteket. Inkább csak úgy ültem ott a sarokban a nagyra kinyitott, szélesre tárt asztalnál és ámulva forgattam a számba került falatokat. Hogy lehet ez ilyen finom? És az hogy lehet, hogy ennek meg ennyire különleges az íze? Ilyet még nem ettem, az biztos - morfondíroztam magamban. Tudtam, hogyne tudtam volna, hogy ezek akadémikus kérdések, a válasz annyira egyértelmű: Vannál minden étel egyedi, mintha arra az egyetlen kivételes alkalomra készült volna, lett légyen marha, sertés vagy éppenséggel csirke a szenvedő fél. Merészségnek tűnhet, de azt merem állítani, hogy ezen húsféleségek úgy rendeződnek, alakulnak étellé, simulnak össze Van keze alatt, mint ahogyan Fischer Iván karmozdulatai nyomán szólal meg a Fesztiválzenekar - tökéletesen, a maga nemében egyedülállóan.
Nem tudom pontosan elmondani az ételek nevét, nem hallottam jól, vagy bonyolultságukban elfelejtettem, ezért inkább el- és összemaszatolva mesélem el, hogy mustáros marhahús, tokaji boros, szőlőszemes csirke, szilvával töltött sertésszelet színes-vegyes saláta, és az elmaradhatatlan rizs szerepeltek főételként. Mindezt Van egyenként úgy tálalja, mintha a saját frissen "szült" alkotását helyezné elénk, szeretettel, odaadással, elővigyázattal és látható féltéssel. Az ember megilletődve ül az asztalánál, óvatosan vesz, persze mindenből szed valamennyit, véletlenül se mulasszon el valamit a csemegékből. Az össznépi moraj elcsitul, mindenki a saját tányérján látható csodával van elmélyülten elfoglalva. Örvendetesen telnek a bendők, ha volna merszünk, jóízű cuppogás, csettintgetés hallatszana. Így marad az elkerülhetetlen kérés, ugye elküldöd a receptet. Hogy Van elküldi-e a receptet, nem vagyok benne biztos, de ez nem is lényeges, a Vannál kapható ételeket úgy és ahogy azt Van tudja, csak nála élheted át, élvezheted, minden egyéb kísérlet csupán sápadt árnyéka az eredetinek, a magam részéről nem is kísérletezem a reprodukálásukkal.
A csokoládés piskótába töltött eperkrém habbal, külön epersodóval is Van remekeként vonul be a történelembe, méltón zárva a menüsort a kelt kalácsával egyetemben.
Sajnáltam, hogy ott kell hagynom a társaságot Rossini Ory grófjáért. Aztán ahogy egyre inkább süppedtem bele a Metropolitan távelőadásába, ragadott magával a színpad színes forgataga, a hangok, dallamok varázslatos világa, úgy jöttem rá, hogy jobb helyen nem is lehetnék Van asztala után.

Intermezzo - Lilla/Mikszi NYOLC

(Mackó Lilla lánya ma lett nyolc éves, hát persze, hogy elkészült a LillaNYOLC, sok szeretettel. Sanyi öcsém Mikszi lánya három nap múlva lesz nyolc éves. Előre kívánok neked, Mikszi sok boldogságot, egészséget, szerencsét, teljesüljenek vágyaid minél nagyobb számban és fogadjad el a fenti írást a magad számára is érvényesnek, ha ez egyáltalán lehetséges. Köszönöm.)
Tibor, a sárkánykészítő elkészítette a hét mellé a NYOLCadik fejemet is, hogy jobban tudjak emlékezni. Elfelejtettem ugyanis, hogy NYOLC éves lettél, pontosabban, ma még csak NYOLC leszel, már NYOLC óránál is kevesebb választ el a naptól, amikor megszülettél. Egy szabványos házisárkánynak – jól tudjuk -, csak hét feje van, azokat is rendre levágják, mindhiába, újranőnek. Pedig olyan világos, mint a NYOLCszor NYOLC, ami ugye hatvannégyet jelent, hogy éppen egy év múlt el a NYOLCadik születésnapodhoz. Világos, mint a sakktábla a maga NYOLC fehér-fekete mezejével az egyik irányba és ugyanúgy NYOLC fekete-fehér mezőjével a másikba. A sakktáblán NYOLC fehér és NYOLC fekete gyalog néz egymással farkasszemet. Ha egészségesen étkezel, a stressz sem teszi napjaidat tönkre, a férjed/párod boldogságodra és nem megboldogulásodra törekszik, akkor jó esélyed van a NYOLCvan, NYOLCvanNYOLC éves kort is megérned. A százNYOLC, száztizenNYOLC, százhuszonNYOLC sem lehetetlen, de mindehhez jobb volna a Kaukázus lejtőin élned és legalább NYOLC kecske tejét innod, tejéből készült NYOLC sajtból enned, nem beszélve a NYOLC kiló kecsketúró áldásos hatásáról.
Mondhatnám azt is: nekem NYOLC, hogy NYOLC lettél, pedig dehogy, csupán az történik, hogy mostantól NYOLC csomót kell kötnöm zsebkendőmre emlékeztetőül. Pedig nem vagyok még NYOLCszor NYOLC, csak ötvenöt, azonban a NYOLChoz képest egyik szám sem hangzik valami jól.
Születhettél volna a NYÓCkerben, helyette a NYOLC plusz/mínusz valamennyiben jöttél a világra a Moszkva téren túl. Már akkor, amikor megszülettél, a NYOLC óra munka, a NYOLC óra pihenés, a NYOLC óra szórakozás járta, ez a háromszor NYOLC tette ki a nap mind a huszonnégy óráját.
Talán NYOLC éve hétköznapokon reggel NYOLC órakor kedvenc műsoromat, a Kelj fel, Jancsit hallgatom. A Kelj fel, Jancsi egyébként egy bábú, amelyet – bármennyire is böködd, püföld - mindig talpra küzdi magát, és kinézetre a NYOLCas számra hasonlít. A NYOLCast mikor sikerül írásban elfektetned, abból lesz a végtelen meg a masni, és csokornyakkendő két füle, ha jobban megfigyeled.
Emlékszem, amikor az egyetemről Ukrajnából hazajöttem, az első filmek egyike volt a NYOLCadik utas a halál, amit megnéztem. Nem mondom, hogy élveztem volna, a hajam NYOLC felé állt az égnek, úgy izgultam és a mellettem ülő idegennek a karját kéretlenül is NYOLCvanNYOLCszor nyomorgattam össze nagy izgalmamban.
Olvastam volna inkább Thorton Wilder A teremtés NYOLCadik napja című regényét.
Viszont a NYOLC lábú póktól nem félek, amikor itthon élnek és normális méretűek, de a NYOLC karú polip el tudna magától kergetni, félelmemben vastag üveg mögé menekülnék, ahonnan megnyugodva figyelném NYOLCasokat leíró táncát.
A világnak NYOLC csodájának kellett lennie, a hortobágyi hídnak pedig NYOLC lyukúvá kellett válnia, hogy meg tudjam írni a NYOLCadik születésnapi köszöntőt, amely kicsit köhögősre sikeredett, először NYOLCszor, majd NYOLCvanNYOLCszor köhögött, a NYOLCszázNYOLCvanNYOLCat nem is merem bevallani.
Éljél, legalább NYOLCszázNYOLCvanNYOLC évig, legyen NYOLC szemed: három elől, három hátul és jusson egy-egy bal és jobb oldalra is. Nőjjön NYOLCvanNYOLC fogad, nálad fogpasztásabb reklám senki ne legyen. Hajszálaid száma megszámlálhatatlan legyen, közelítsen a mennyihez is?, mondjuk a NYOLCszázbillióNYOLCVANmilliárdNYOLCszázNYOLCvanmillió stb-hez. Neked is lehet NYOLC fejed, ha már nem emlékeznél annyira. NYOLC lábbal pedig mindenkinél előbb daráljad le a NYOLCszáz méter gyorsat a futók és az úszók között, nem beszélve arról, hogy a NYOLCvanadik percben te rúgod a győztes gólt, nekem elhiheted. NYOLC karral, NYOLC lábbal te lehetnél a Buddha a nők között.
NYOLCvanNYOLCezerNYOLCszázNYOLCvanNYOLCszor puszil:
Szegő Panni
innen a tizenNYOLCból egy híján hétszer NYOLC évesen