Dániel Edmond

Április utolsó napján áprilisról az jut az eszembe, hogy még a legelején kaptam egy életre szóló és megtisztelő ajándékot. A meglepetés kelte március elejére nyúlik vissza, amikoris Dani fiam beadta névváltoztatási kérelmét az illetékes hatósághoz. Azon volt, hogy az eredmény március végi születésnapomra megszülessen. Az ügy persze nem ment símán, akadtak bonyodalmak, Dani vette az akadályokat. Április harmadikán, a kissé megkésett NAGY-családi ebéd után Dani egy becsomagolt bekeretezett képet nyomott a kezembe,
- Anyuci, ez a tiéd.
Tapogattam, forgattam, kép, gondoltam, fénykép is lehet, a végén kibontottam. Bekeretezve az ajándék Dani hivatalos névváltoztatási okmányát tartalmazta, mellette az azt megelőző kérvénnyel. Néztem, olvastam, magyarul volt, mégsem értettem.
- Ez komoly? Gyerekek, ez ugye nem vicc? - értetlenkedtem és úgy éreztem magam, ahogy kívülről is kinézhettem: totálisan összezavarodva.
Láttam az okmányokon a pecséteket és mégis alig akartam hinni a szememnek. Mikor többen is belenéztek, beleolvastak, anyámnak, húgomnak, nekem is szinte egyszerre kezdte birizgálni valami a szememet, feltoluló könnyeimtől alig láttam, pedig Dani kezeírásával volt odaírva, hogy
"anyám és felmenőinek tisztelete jeléül kívánom felvenni anyám családnevét."
Fiam, Tóth-Szegő Dániel kedvenc irodalmi főhősének, Edmond Dantes keresztnevével ajándékozta meg magát. Tóth-Szegő Dániel Edmond ölelésről-ölelésre járt, puszik garmadája érte arcát, családi szeretetben, figyelemben fürdött. A nagy eseménnyel a nap különlegesen emlékezetesre sikeredett, s hogy az évek múltán feledésbe ne merüljön, itt röviden lejegyeztem.
Dancsim, köszönöm.