Testvéri kapcsolat

Valamicskét örökölt belőle, igen.
- A Koljában volt valami kisebbrendűségi érzés?
Az iskola szép fiúja? A legokosabb fiú? A legjobb tanuló? Abban legyen valamiféle kisebbségi érzés? Soha, soha.
- Ő lenézte a lányokat?
Nem, ő sokkal inkább hódította a lányokat.
- A lányokat használta, kihasználta?
Azt lehet mondani, hogy amíg egyetemre jártunk, addig igen. Utána már nem nagyon tudom, hogy hogyan használta vagy nem használta ki őket, de az egyetemen egyértelműen igen.
- A Kolja ma hetvennégy éves, ma, augusztus hatodikán van a születésnapja. Ha most lenne rá lehetőséged, hogy mondjuk személyesen itt találkoznátok egymással, mit mondanál neki a születésnapján?
Én csak egészséget kívánnék neki, mert neki igazándiból csak a szemével van probléma. Semmi mást nem kívánnék neki, csak egészséget, mert a többi az mind megvolt az ő eddigi életében.
- A kettőtök viszonylatában kívánnál neki valamit?
Azt kívánnám, hogy az ő viszonya hozzám olyan legyen, mint amilyen ezelőtt tizenöt-húsz évvel volt, mert akkor úgy éreztem, hogy kettőnk kapcsolata az egy felhőtlen testvéri kapcsolat. De lehet, hogy akkor romlott meg a viszonyunk, amikor idejött anyám temetésére. Nem tudom, nem tudom már hogyan és miért, de valahogy úgy elromlott közöttünk valami, hogy azóta sem vagyunk igazán jóban.
- Nem hiányzik? Azért, gondolom, hiányozhat egy kiegyensúlyozottan működő testvéri kapcsolat. Még akkor is, ha Kolja a messzi Jerevánban él. Mint ahogy nekem az öcsém a családjával Amerikában él. Sokat gondolok rá, tartjuk is a kapcsolatot írásban, telefonon, tudom, hogy jól van. De azt is tudom, hogy számíthatok rá és viszont. (És amikor eljön Magyarországra egy kurta hétre, mint tette ezt most a nagyobbik lányával, Mikszivel, akkor nagyon tudunk örülni egymásnak, és igyekszünk, ha nem is minden percet együtt tölteni, de minél gyakrabban együtt lenni. Ma hajnalban mentek vissza Amerikába. Érdekes módon nem ürességet, nem űrt érzek, nem valaminek, valakinek a hiányát érzem, hanem a közösen eltöltött napok nyomán valami kellemesen jóleső melegséget.) Egy ilyen testvérre, efféle emberre a Kolja személyében szükséged lehet, nem?
Nem tudom. Nem tudom azt mondani, hogy hiányzik és azt sem tudom mondani, hogy nem hiányzik. Egyszerűen nem tudom. Jobb, ha nem mondok semmit rá.
- Kolját az élet alaposan megtépázhatta.
Amennyiben ez alatt a szemét értjük, azt, hogy nem illetve alig lát, amit persze nem tudok pontosan, akkor valóban megtépázta. Egyébként miért tépázta volna meg? Hiszen minden ember a saját szerencséjének a kovácsa és minden embernek tudnia kell, hogy mit, miért, hogyan, merre, meddig csinál az életében.
- A gyerekeire nem tud nagyon számítani, talán csak az Andrejra.
Igen, a fiára, Andrejra támaszkodik, hogyne, és ő sokat segít is neki, nagyon sokat.
- A mostani kapcsolata sem működik.
Nem. A feleségével nem, egyáltalán nem. Úgyhogy jobban nem szeretnék ebbe belemenni. Nem akarom azt mondani, hogy homokba dugom a fejem és ezáltal nem akarok semmiről sem hallani, semmit sem tudni. Azért nem szeretnék semmiről sem tudni, mert úgy látom, hogy nem tudok rajta segíteni. Ha meg nem tudok rajta segíteni, akkor a töprengés és a dolgoknak a megcsócsálása nem vezet semmire. Akkor meg miért tudjak mindenről részletesen? Emlékszem, amikor annak idején, jó pár évvel ezelőtt én csak egyetlen ártatlan kérdést tettem föl: neki „és hogy vagytok az Ajkui-val?”, mire azt válaszolta a testvérem, hogy „jobb, ha erről nem beszélünk”. Na, hát akkor mit mondjak erre én?
- Azt mondtad, hogy a Kolja kérte, senki se köszöntse fel őt születésnapja alkalmából. Miért is?
Mert Jehova tanúja és azok ugyebár nem ünneplik a születésnapjukat. Azt mondják, hogy nem tehetnek arról, hogy erre a világra születtek.
- Ez a Jehova tanúja fejezet, szerinted, a Koljának valami féle menekülés lehet egy kialakult helyzetből, feloldhatatlannak tűnő problémákból?
Mint ahogy – véleményem szerint – mindenkinek menekülés, nemcsak őneki, hanem minden hívő embernek menekülés valamitől. Úgy gondolom, hogy a gyenge emberek menekülnek oda.
- Kolja most nyugdíjasként él Jerevánban minimális nyugdíj mellett.
Nem tudom, semmit nem tudok róla, abszolút semmit. Anyagi helyzetéről semmit nem tudok. Csak azt tudom, hogy volt egy év, amikor teljesen rám támaszkodott és ugyanabban az évben a fia is küldött neki egy csomó pénzt. Amúgy általában a fiára támaszkodik, úgy tudom, mást nem tudok róla.
- Egyedül nem tudna Kolja megélni.
Szerintem nem. De már mondtam, hogy én nem tudok semmit sem a helyzetéről.
- Azért ez így rettenetes lehet.

Xenia helyzetkezelése

- És az anyukád az ellen a bánásmód ellen, amit az apukádtól kapott, hogyan tudott védekezni és ha nem is védekezni, akkor válaszolni?
Örményül mi nem értettük meg, hogy mit beszél.
- Vitatkoztak? Kiabáltak egymással?
Soha, sosem, egyáltalán nem.
- Amikor apukád durva volt, akkor hogyan viselkedett anyukád, mit csinált?
Elmondta neki azt, amit el akart neki mondani, örményül válaszolt apánknak, úgyhogy mi egyáltalán nem tudtuk, miről van szó.
- Az hogy lehet, hogy ti nem értettétek az ő örmény beszédüket?
Mert ők az irodalmi örményt beszélték, mi meg csak az egyszerű örmény konyhanyelvet ismertük.
- A kettejük közötti feszültséget azért lehetett érezni?
Nem. Az anyám az olyan nyugodt és boldog asszony volt a két gyerekével, hogy magasról nem érdekelte, hogy az én apám milyen hülyeségeket beszél össze-vissza.
- Apukád mások előtt is ugyanígy viselkedett, amikor például barátok vagy szomszédok jöttek hozzátok?
Nem, akkor normális ember volt.
- Fontos volt neki, hogy a többiek mit gondolnak róla, a családjáról?
Fontos volt, de csak a szomszédok előtt tudta palástolni, a többiek, akik nem a szomszédaink voltak, úgyis tudták, hogy milyen hülyeségeket beszél, meg egyáltalán hogyan beszél az anyámmal, mit csinál.
- Olyan, hogy házastársi boldogság anyád és apád között nem létezett.
Nem volt.
- Másoknál, magad körül láttál boldog, példamutató házasságot?
Meséltem neked, hogy a Ranus Andriaszovna nevezetű biológia tanárnőm avval a türkmén férjével olyan boldog volt, hogy olyan kevés van a világban. Gyerekük nem volt egy szem sem.
- Másokat láttál-e még boldog házasságban élni?
Nagyon sok boldog ember volt körülöttem. Apám egy különleges ember volt, akinek egy óriási kisebbrendűségi érzése volt az anyámmal szemben, és ebből adódott az agresszivitása.
- Azt nem lehetett volna elvárni, hogy az apád elfogadja, elismerje ezt a közöttük lévő szellemi különbséget, és evvel együtt éljen.
Nem, nem. Ő egy örmény paraszt ember volt, aki nem volt igazán tanult ember, ezzel a szituációval ő nem tudott mit kezdeni.
- Akkor az természetes lehetett, hogy így viselkedik.
Persze.
- Az lett volna furcsa, hogyha másképpen csinálja.
Így van.
- Apád viselkedéséből rád semmi sem ragadt, de vajon örökölt-e valamit belőle Kolja?

Október huszonegy

Most olybá tűnhet, hogy nem írom tovább anyám történetét, pedig nem. Van még mondandó, sor is kerül rá, mégha ismétlések is előfordulnak néha benne. Viszont történnek életemben olyan események, amelyekről szükségesnek tartom ezen a fórumon beszámolni, ma példának okáért arról, hogy egy napra két nagy öröm talán sok is. Ma van a legnagyobb, Dani fiam születésnapja. Fel is csöngettem reggel fél kilenckor, hogy felköszöntsem. Már tetemes ideje egészség-kívánsággal kezdem a kívánságok listáját. El-elidőzöm ennél a témánál néhány pillanatig, kihangsúlyozandó, mekkora fontossággal bír az egészség az ember életében. Én már csak tudom, aki a második csípőprotézis műtéte áll, valósággal sorban áll. Hónapok, majd' egy évnyi rá a várakozási idő. Hát ennyire fontos az egészség, hogy ehhez hasonló problémák, hosszan tartó egészséget javító tervek és azok megvalósulása ne terheljék, ne nyomasszák huzamosabban az embert. Daninak azt is kívántam, hogy legyen boldog és teljesüljenek vágyai, álmai. Tudom róla, hogy nagy társasjáték kedvelő és maga is foglalkozik egy saját társasjáték tervezésével. Mind az ötlet, mind a kivitelezés tőle származik. Az ötletet adhatta az eddig játszott játékok mintegy szintézise, megfejelve valamilyen újdonságokkal. A játék saját erőből való megvalósítását meg az hozta magával, hogy Dani manuális készsége, aprólékos munkákhoz való vonzódása köztudott, eddig is szívesen készített kisebb ajándéktárgyakat saját kezűleg családtagjainak, barátainak. Csak ki kell tudni várni, amíg elkészül a számtalannak tűnő játékossal, szereplővel, kellékkel. Mert tudva levő, hogy Dani maximalista, kitűnő minőségnél nem adja alább, melyhez az idő számolatlanul kell. Már nem is kérdezem, hol tart, addig is játszunk a tekintélyesre duzzadt társasjátékgyűjtemény valamelyikével.
A véletlen úgy hozta, illetve meghozta magával és éppen ma Sándor öcsémet Mikszi (Clara Mickaela) lányával Amerikából. Futó vendégeknek érkeztek pont egy hétre. Nem mondom azt, hogy kevés az idő, mit itt töltenek, miért nem maradnak tovább. Végtelenül örülök a viszontlátásnak és a feltehetően tömény együttlétnek. Azt már tudom, hogy holnap összes gyerekemmel együtt találkozunk Sanyival és Mikszivel anyámnál, a vasárnapot pedig nálam tölti az egész NAGY család. Hétfőn, kedden együtt reggelizünk, beszélgetünk és szerdán hajnalban meg husssss, mint akik csupán a pillanat egy tört részére megállva villantak át felettünk.

Alexandrov

Tegnap visszarepültem az időben. Ehhez nem kellett mást tennem, mint odasántikálnom a Papp László Budapest Sportarénához, be kellett mennem, el kellett foglalnom a helyem a hatalmas Aréna leghátsó sorában, szememet-fülemet tágra nyitva oda kellett figyelnem az előadásra és hagynom kellett hatni magamra zenét, látványt, egyáltalán mindent. Mégha legtávolabb is ültem a színpadtól, mégha az olykor túlzónak tűnő hangosítás valamelyest torzította az összhangzást, a hatás így is lenyűgöző volt. A kórus harminckilenc fővel képviseltette magát, a zenekarban huszonöt zenészt láttam, a táncosokat viszont képtelen voltam összeszámlálni, annyian és annyi féle szerepkörben, kosztümben léptek fel. Az Alexandrov Együttes az első pillanattól kezdve magasra tette fel a mércét. Kevéssé ismert, közismert népdalok, műdalok, operarészletek, külföldi - jelen esetben magyar - melódiák követték egymást a legkülönfélébb táncszámokkal fűszerezve. Az együttes szólistái önmagukban is mesterei a szakmájuknak, nem beszélve a Szovjetunió legnevesebb énekeseként felkonferált Joszif Kobzonról, akinek külön műsorrész jutott az egész programban. Felmerült bennem a hatvanas években nálunk oly népszerű fiatal Joszif Kobzon képe, amint orosz dalokat énekel, magyar slágereket ad elő szerethető akcentusával a magyar tévében, s akit annak idején és mind a mai napig Koós János barátjaként tartunk számon. Hány éves is lehet, hetven talán, hangja mint régen. Láttam őt a hetvenes években az egyetemi tanulmányaim alatt Harkovban az orosz központi csatornán is, amikor önállóan vagy éppenséggel az Alexandrov Együttessel szerepelt együtt. Visszarepítettek időben a dalok: az Eeej uhnem, a Katyusa, a Kalinka, a Podmoskovskije vechera, a Smugljanka és mind a többi. Elvarázsolt a férfikórus egységes, erőteljesen öblös hangzása, ahogy zenekari kísérettel vagy anélkül, a capella énekeltek vagy éppenséggel egy-egy szólistának felelgettek. És a táncosok! Az valami mesés volt, amilyen játszi könnyedséggel hajtották végre a legbonyolultabbnak tűnő figurákat is. Nyílt színi tapsot kaptak mindazok a táncosok, akik társaiktól körbevéve vezették elő boszorkányos mutatványaikat, mintegy fittyet hányva az átlagember fizikai korlátainak. Vártam azt a mutatványt, amikor a táncos a többiek előtt magasra ugorva szélesen terpeszt, majd vissza és újra föl, terpeszt, le. Arra is vártam, amikor a földön a tengelyén majdnem vízszintesen körbepörögve járja be a táncos a színpadot. Egyaránt lenyűgőzött, ahogy váltott lábbal guggolva ugráltak körbe-körbe. Az előadott számok között válogatva mindenkinek csak ajánlani tudom Monti Csárdását balalajkán előadva zenekari kísérettel. Érdekes színfoltja volt az estnek Szirtes Edina Mókus, amint Bartók átiratát szólóban, majd másodikként saját számát az Alexandrov Együttes zenészeivel közösen adta elő. Azt hittem, hogy ennél már nincs tovább, ám az emelkedett, forró hangulaton a Kalinka persze képes volt még tovább csavarni.
Olyan jó volt ott ülni a hatalmas UFO-formájú buborékban a legutolsó sorban, nézni, látni, hallgatni, örülni és visszaemlékezni fiatalságomra, a Harkovban eltöltött időre, Ljuda barátnőmre, fürödni az orosz lélek nyíltságában, barátságosságában, odaadásában. Anyámra is gondoltam közben, aki mikor az Alexandrovra hívtam, azt mondta, hogy
- Édes lányom - így mondta, ezzel a rá oly jellemző elnyújtott hangsúllyal -, éééédes láááányom, hát én  mindezt ismerem már, láttam, hallottam őket nem is egyszer, és azt akarod, hogy az egész estet végigbőgjem?
Nem jött el és aki a műsor felét átbőgte, én voltam.

Xenia száztizenkettő

"Anyám tegnap töltötte volna be a száztizenkettedik életévét, ha negyvenöt éve nem hal meg", meséli anyám, akivel ma egymás mellett ültünk az autójában, mikor Tahiba kifelé menet nem is mentünk, hanem úsztunk, locspocsoltunk ebben a fránya időben. Éltem meg már jobb időt is a telek felkeresésére, de ez most az ígéret betartásának, a jó előre eltervezett program véghezvételének volt az ideje. A kis Opel nyári kerekeinek télire való lecserélésére került sor - lehet, hogy a napi átlagos hőmérsékletet tekintve akár a megfelelő időnél valamivel korábban -, amelyhez a kocsit, a Tahiban lévő téli kerekkel és életem jelenlegi párjával, Tiborral kellett egy kalap alá hozni. Tiborból az ember ki sem nézné, mégis rengeteg mindenhez ért, amelyről egyáltalán nincsen semmiféle papírja és mégis mindent olyan hozzáértéssel, odafigyeléssel, a részletek figyelembe vételével végez el, mintha legalábbis felsőfokú végzettséget szerzett volna az adott témakörből. Mindezek közé tartozik, hogy a kerekeket is szakszerűen föl-le tudja cserélni, ha az idő tartósan fordul valamilyen irányba - jelen esetben - téliesebbre. És ha az ember az ügyet a Tiborra bízza, akkor az ember abban méltán biztos lehet, hogy időt, energiát, mások idegeit sem kímélve elvégzi a feladatot jól, mi több, kitűnően.
"Hatvanhét éves volt, amikor meghalt, és számunkra teljességgel váratlanul", folytatja anyám, "ez a kor már annak idején is fiatalnak számított. Pedig mikor kilépett a lakásunk ajtaján, akkor világosan megmondta, hogy ő már nem jön ide többé vissza. Nem tudom, honnan vette, talán előre megérezte, de ezt olyan határozottsággal jelentette ki, amivel nem lehetett vitatkozni, csak mélységesen elszomorodni. Összeszorult a torkom, elfátyolosodott a szemem és csak banális vigasztaló szavak jöhettek ki a számon."
"Olvastam egy hosszabb tanulmányt, hogy a mai kor embere átlagosan százhúsz-száznegyven évig is élhetne. Te el tudnád képzelni a közöttünk élő Xenia-t száztizenkét évesen?" - kérdezem.
" Nem, azért ennyinek nem, de simán élhetett volna még legalább húsz évet. A prímer betegsége, állapota, hogy a bal felére teljesen le volt bénulva, még nem akadályozhatta meg, hogy eléljen nyolcvanon túl is viszonylagos egészségben."
"Mikor meghallottad, hogy meghalt, nagyon sírtál?"
"Sanyi fiam akkor kilenc hetes volt és javában szoptattam. Sírnom, bánkódnom, fájdalmam kiadnom nem nagyon volt szabad,  tartanom kellett magam. Ennek ellenére anyám halála után nem sokkal  elapadt a tejem."
"Akkor a fájdalom java benned rekedhetett, nem tudtad magad igazán kitombolni, pedig mi nők általában így adjuk ki magunkból kolosszális fájdalmunkat."
"Igen, és Xenia azóta is minden nap bennem van és nagyon hiányzik.", mondja anyám, miközben az elemekkel küzdve szép lassan kiérünk Tahiba.