Sándor Erzsi: Félbáty

Zsigerileg tudja a Sándor, hogyan, mit s mikor kell és illik írni családtagról, rokonról, színházi kollégáról, valakiről, akinek életében valami nagy dolog történt, például hogy élt és egyszercsak meghalt. Eltávoztával jutnak eszébe régmúlt emlékek, félbe hagyott mondatok, fennakadt érzések. Akár egy puzzle-t rakja össze a szilánkokat, megmerítkezve a mélyben, s közben feljutva a magasságokba. Ez a történetfűzés, az effajta emlékezés a Sándornak olyannyira a sajátja, hogy egyenesen furcsa lenne, ha nem így építkezne az alapoktól a kerek egészig. Olvasni egy élmény a már megírt emlékezésből összeállt életutat és viszonyát az eltávozotthoz, mely annyira képszerű és plasztikus és közeli, már-már tapinthatóan érzékelhető, hogy valósággal hiányérzetem támad az illetővel, jelen esetben a félbátyjával kapcsolatosan, pedig nem is ismertem annak ellenére, hogy egy korban éltünk. Nem beszéltünk, nem jártunk össze, azt sem tudtam, hogy a világon van, mégis olyan ismerős. Emlékezni, emléket állítani pedig valahogy igenis ehhez hasonlóan kell, ha már...

"Mindig tudtam, hogy van egy félbátyám, talán 12-13 évvel idősebb, mint én. Anyám mesélt róla sokszor: Hogy szomorú kisfiú volt, komolyka, olyan, akitől elvárták, hogy megfeleljen a nívós szüleinek, és hogy szerette a rósejbnit, de azt nem süthetett neki a cselédlány, mert az proli étel. Anyám volt az, aki több mint egy fél kilót sütött neki, hadd egye magát végre tele, ha már annyira vágyik rá. A rósejbni az proli volt, de abban, hogy anyám fölmenjen apám családjának a lakásába és ott krumplit süssön a kisfiúnak, nem talált senki semmilyen kivetnivalót. Ilyen dolce volt a vita az 50-es években egészen a születésnapomig, amikor is az apám lelépett a családjával, értelemszerűen a félbátyámmal együtt.
Sokszor képzeltem el, hogy megkeresem, találkozunk, aztán anyám halála után kinyomoztam a telefonszámát és felhívtam. 43 éves voltam, ő 55 vagy 56 és bemutatkoztam. Több dolog derült ki. Egyrészt fogalma sem volt arról, hogy a világon vagyok. Halványan emlékezett anyámra, de arról nem szólt neki sem az apám, sem az ő anyja, hogy maradt egy félhúga Budapesten. Valósággal sokkoltam. Kiderült az is, hogy apám – a mi közös apánk – csalódott benne, mert „csak” könyvtáros lett az is leginkább azért, mert 18 évesen egy felnőttkori bárányhimlő miatt epilepsziás lett és a rohamok, a gyógyszerek fokozatosan és kitartóan ölik meg az agyát. Hamarosan már könyvtáros sem lesz. Apánk karrierisztikus vágyainak nem felelt meg, sem ő, sem az a nő, akit aztán feleségül választott magának, és akitől kislánya is született, az én unokahúgom. Őt Sárának nevezte el, így, ilyen magyar helyesírással az ő anyja után, akit pár évvel Amerikába érkezésük után elveszített, és akiről az én anyámnak soha nem volt egyetlen jó szava sem. Mért is lett volna szegénynek. Akkor beszélt a családjáról, arról, hogy apám újranősült és egyszer megjegyezte, hogy azt hiszi nekünk igazán rossz apa jutott, aki részvétlen volt és önző.
1999-ben 2000-ben akár még találkozhattunk is volna, csakhogy néhány levélváltás után engem benyelt a kemoterápia, és amikor nagyjából két év múlva előbújtam már csak egy-egy levélre futotta köztünk. Elküldte a magyarul írt verseit is, írt arról a napról, amikor átlépték az osztrák határt. Arról a napról, amikor születtem. Aztán intézetbe került, mert az állapota már nem tette lehetővé, hogy otthon éljen a családjával.
2010-ben New Yorkban jártam és mindenféle rissz-rossz angolsággal írt emailekkel próbáltam megtalálni a feleségét, akit csak az utolsó napokban értem el, akkorra már annyira izgatott voltam, hogy telefonon is értettem azt, amit beszél, de nem találkozhattunk, mert az intézet messze volt NY-tól, ő nem volt nagyon jól, én meg már indultam lassan vissza.
A facebooknak köszönhetően kapcsolatunk lett Sárá-val az unokahúgommal, akinek mi talán valami halavány, misztikus szál lehetünk az őshazához, értelmezhetetlen, zűrös kapocs. Amit kitett a fb-ra abból látszott, hogy az apja az intézetben él, hogy az nem lehet nagyon könnyű senkinek, de látszott az is, hogy különleges kapocs fűzi egymáshoz őket és különösen az apja egykori még ép történetéhez, mert onnan, abból az időből posztolt néha és fotókat is kitett. Hogy volt egy vidám, vicces, jópofa, okos és érzékeny apja, akit megettek a görcsök és a gyógyszerek.
A mai posztból kiderült, hogy mára végleg.
Nem láttuk egymást, sosem találkoztunk, ahogy az apámmal sem. Semmivel sem tudom bizonyítani, hogy a félbátyám volt, mert senki sem él már azok közül, akik ezt tudhatták, papírom meg nincsen róla. Neki is csak istenbizonyra kellett elhinnie, de mégis ő volt az életemben az utolsó, aki még anyámig és a mi rossz és önző apámig vezetett vissza engem. Aki lehetett volna a családom, ha a körülöttünk levő néhány tragikus sorsú és rosszul döntő felnőtt ezt nem akadályozza meg. Talán majd gyerekeink megtörik ezt az átkot. Az ég veled Kovácsi Gábor, amiként eddig is.

Forrás: FB, 2018.december 14.

A termosz

Kaptam egy fiatal kolléganőmtől egy termoszt. Egyáltalán nem számítottam rá. Kicsit félénken jött oda hozzám, bátortalanul mondta, hogy ő nem szokott senkinek sem ajándékozni munkahelyen, de szeretne  nekem  adni valamit. Látja, hogy mindennap hozom a kész teát a kollégáknak, legyen egy termoszom, hogy benne a tea melegen maradjon. Nagyon megörültem neki. Nem mondtam, hogy van már otthon termoszom, mert ez a termosz kinézetre, fogásra, még illatra is más volt, hiszen tőle kaptam. Nem néztem, hogy ki  a gyártó, honnan jött, milyen az anyaga, mennyire drágába kerülhetett. Örültem, mint egy kis gyerek az ajándéknak.

Nem úgy voltam a termosszal, mint egy barátnőm az ajándékommal. Megkapta, otthon kibontotta, megnézte és irtóra nem tetszett neki. Azt gondolta, hogy maradékokból, lejártakból hoztam össze, jó olcsón pipálhattam ki őt. Nem tudhatta, hogy mennyi időbe és fáradságba került és hány ember jó szándékával, összefogásával készült.

Előfordul, hogy kifürkészhetetlenek a Sors útjai, benne velünk. Elgondolunk valamit, elképzeljük, hogy milyen jó lesz, azután váratlanul nagyon nem úgy alakul. Itt például az öröm helyett megaláztatásban, értetlenségben, elutasításban, csalódásban lett részem.

Így jártam. Nem úgy, mint a kolléganőm a termosszal és velem.