Egri Bikavér

Az az igazi, hidd el nekem. Vörös legyen, bordóba hajló mély piros és folyjon. Az Egri Bikavér éppen ilyen. S ha lehet, legyen az üvegen három plecsni is. Nem tudni, mi van rá írva, de biztos valami magasztaló és tömjénező, valami dicsérője a nedű rendkívüliségének bizonyos megmérettetéseken. És tényleg finom, csak úgy itatja magát. Velem. Észre sem veszem, amikor másodszorra is megtelítődik a poharam. Lötykölöm a vért a boros pohárban. Versenyt futnak egymással a vérerek a pohár oldalán, soha véget nem érő röpte. Ilyenkor látni csak, mennyire piros is az egri bika vére. És finom. Már amennyire egy bor finom tud lenni nekem. Láttára nem fut össze a nyál a számban, a fél savanyúságára inkább összeugrik. Húzódik az ízlelő bimbó, menekül a jóérzés, szűköl a szomjúság. Mégis iszom. Nyelem, egyre nyelem, mintha ezen múlna, átjutok-e a korttyal a következő percbe. És jól érzem magam tőle. Észrevétlenül lopakodik belém a béke, az eszeveszett nagy, mindennel és mindenkivel kiegyező béke. Ide-oda pörögve szánkázik le a bor a nyelőcsövemen, ütközik neki a gyomromnak, neki veti a hátát a gyomrom falának, megül benne, szétterjed a katlanban, és azt mondja, most legyen ez egy darabig így. Miért is ne. Nincs, mi gátat szabjon neki. Előtte a rántott hekk már tovaúszott, mögötte pedig nincs, mi a maga fajsúlyosságában kövesse. Úrnak érzi magát a vörös a bendőmben, úgy is viselkedik. Átveszi a hatalmat az érzékszerveimen, az értelmemen. Nem csuklik, nem botlik, csöndben danolászik. Mire észreveszem, hétágra emelkedik bennem a jókedv, tótágast áll az eszem. Olyanokat látok és mondok, amit eladdig sose nem. A világ rózsaszínbe öltözik. Férjemet szebbnek látom nagy vaksiságomban. Most aztán olyan bolond dumák jönnek, mint még soha. Beszakad a viselkedés, illem, ész, átveszi bennem a parttalanság, az agyatlanság, az eszetlenség, a soha nem látott humor az uralmat. És jó, olyan jó ez a szivárványos állapot, amely a józanság és a józatlanság határán lengedez. Téged is szépnek látlak. Olyan valakinek, aki velem élte volna mindezt meg, ha adtam volna ebből a három plecsnivel kitüntetett Egri Bikavérből. Ha megkínáltalak volna. De nem. Mind megittam. Így jártam. És te is.   

Picúr palóclevese

Annele nagymamám élete vége felé azt mondogatta, hogy nincs idő silány dolgokat enni, nekem már csak a legjobb jár, ezért járok a Zserbóba. Amit persze Gerbeud-nak kell írni, de kimondva ez nagyon nem látszik. Beült oda Elza testvérével, meg egy-egy baráti házaspárral, sütit rendeltek és kávét az elmaradhatatlan kísérő vízzel. Órákat tudtak ott eltölteni beszélgetésben, sütit harapdálva, kávét hörpingetve, megadták, mi kell: maguknak és a minőségnek.

Nekem is járna a Zserbó, de ha a Zserbó nem is, Picúr palóclevese mindenképpen. Bár azzal a kísérő szöveggel kaptam meg tőle, hogy ha nem ízlik, nyugodtan dobd ki. Kiöntöttem a dobozból a mélytányérba. Inkább fehérlett, mint vöröslött, a tejföl vagy a tejszín győzedelmeskedni látszott a piros paprika fölött. Tele volt rakva zöldbabbal, vörösrépával, csirkemell darabokkal. Az íze pedig mennyeien savanykás volt, paprikával, tejföllel keveredve.

Még mondtam is magamban, le kellene fényképeznem, hogy megörökíthessem magamnak vagy az utókornak a palóclevest, hogy fennmaradjon a nap, amikor a Picurtól kaptam kóstolóul. Aztán győzött valamiféle hamis illedelem, mégsem fogok levest fényképezgetni, egy gyomorban gyorsan oldódó, múló műfajt. Aztán persze bántam, mint a kutya, aki kilencet kölykezett.

Mert mondhatom, hogy június vége felé egy munkahelyen én még ilyen finom palóclevest nem ettem. Még csak nem is voltam fáradt és kizsigerelt, agyilag sem voltam zokni, meg a szemüvegem sem zavart a látásban, és kellően éhes voltam ahhoz, hogy felfogjam Picúr palóclevesének finomságát. Hüledeztem is közben rendesen, hogyan is illethette olyan lekezelően levesét akkor, amikor remekbe szabottat alkotott.

Hogy tudtán kívül-e? Azt már nem tudom.    

„Csak ülök és mesélek”

Nem értem én ezeket a változásokat. Pedig anyám, míg élt, mondta, hogy a változás maga az élet, és aki nem tart ezzel lépést, az lemarad. Talán bizony öregszem, hogy nehezebben bírom ezt a sok változást.

Megyek például a folyosón, mert menni kell valahova, ha máshova nem, akkor oda. Emberek mellett megyek el. Mondhatom, akad köztük olyan is, akit ismerek, azonban nem tudom, hogy kik a többiek. Erről eszembe jut egy nagyon jó barátnőm mondása, aki azt mondta, hogy nagyon vigyázzak magamra, mert belőlem csak ez az egy van, a többiek meg sokan vannak.

Mondom, megyek a folyóson, szembejön egy külföldi, olyan férfiforma. Elmenne mellettem, ha nem köszönnék rá nő létemre előre jó hangosan. Visszamormol valami köszönésfélét a bajsza alatt. A változások magával hozták a nem köszönést. Mert megyek a gyárban, születési defektemnél fogva köszönök mindenkinek, férfinek, nőnek vegyesen, és alig találok valakit az utamon, aki visszaköszönne. Anyám mondta azt is, hogy amilyen a mosdó, olyan a törülköző. Ebben talán tévedett. Nem, nem olyan, sokkal koszosabb vagy műveletlenebb, kinek hogy tetszik. Nekem úgy, hogy egymásnak viszonozzuk a köszönést.

Az, hogy alig van már régi ember a Cég úgymond fénykorából, idegesít, bizonytalanná tesz. Tudom, hogy el kell fogadnom, a változás szele, lassan már vihara embereket, rangokat sodort el, megszokott, jól ismert helyzeteket oldott föl. S hogy mit hozott, hát nem is tudom. Valamelyik görög vagy római bölcs mondta, hogy minél többet tudok, annál jobban tudom, hogy mennyire keveset tudok.

Maradnom kellett volna a tudatlanság, a csekély értelműség boldogan együgyű állapotában, és akkor nem zavartak volna bizonyos dolgok. Mert példának okáért az nagyon bír zavarni, ha a csupraimban nem találok mézet, de az nem, ha mézkeresési utamon Malackába botlok, és a csacsogását hallgatva együtt megyünk tovább. Mert előbb vagy utóbb kerül valami kósza méz a csuprokba bőven, és Malacka sincs a terhemre, sőt szórakoztat.

De az egy csöppet sem szórakoztató, hogy annyi fontostalan dologból lett nagy hirtelen fontos, a nemrég még fontosokból pedig fontostalanok. Az persze nehezen eldöntendő, hogy kinek mi számít fontostalannak és fontosnak. Nekem fontos, mondjuk, hogy értelmeset dolgozzak. Köztünk legyen mondva, az, hogy elismernek-é, persze jó vóna, de a modernnek mondott vezetési tudomány leszokott arról, hogy őszinte dicsérettel ösztönözzön. Így aztán nekem elég, ha tudom magamról, amit tudok. Meg másról is.

Azt mondják, hogy az új seprő jól seper. Egy barátnőm férje korszakalkotó megállapítással egészítette ki, miszerint igen, igen, Pannikám, az új jól seper, de a régi tudja, hol a szemét. Na, már most, barátaim, az bizony irdatlanul fontos, hogy a régi tudja, hol a szemét. Én például nehezen bírom nézni a szemetet. Nézegetem, elnézem, közben érzem, hogy valami zavar. A szemét. A földön. A szemetes mellett leesve. Az asztalon otthagyva. Egy munkahely környékén. Az udvaron ismeretlen erők által odateremtve. Zavar. Szúr. Szúrja a szememet. Viszket a tenyerem tőle. Érzem, hogy bemosnék egy jót valakinek. A világnak. Mivel nem lehet, felemelem, kidobom. A sok szemét mellé a szemetesbe.

Nagyon jó itt dolgozni. Kiemelten fontos a Cég. Nélkülünk megállnak az autók, nincs mozgás, megszűnik az Élet egy mozgó szelete, de legalábbis a nyakunkba kapunk egy jó csomó büntetést. Kinek kell az?! Nekem mondjuk nem. Mert például megyünk az ismeretlen úton, nagy nyugiban haladunk. Kérdezi életem jelenlegi párja, merre visz az út haza. Mutatom, arra. Mondja, az nem lehet, mert ott a tábla, hogy matricás út. Mondom, az a száz méter nem számít, utána már jó lesz. Nem, ha egyszer ott a matricás jelzés, akkor büntethetőek vagyunk, mondja a nagy Ő. Ó. Erre kerülünk pár kilométert, míg fölkeveredünk odébb ugyan, de ugyanarra az útra.

Azért is jó itt dolgozni, mert ahogy anyám mondta, fedél van a fejünk fölött és nem zuhog az eső a nyakunkba. Nem mondom, kitűnő megfigyelés, már-már népi bölcsesség. És együtt vagyunk. Így, mi, itt, együtt. Jó érzés valahová tartozni. Nekem, mondjuk, ide. Mert ha azt mondom, hogy Rückstand, akkor mindenki ugyanarra gondol, és a fejét fogja. Vagy ha azt mondom, hogy selejt, akkor sajnálkozóan bólogatunk. Arra is összecsengünk, amikor azt mondjuk, hogy jó volna saját erőből, a saját berkeinkben megoldani a saját problémáinkat. És ilyenkor valahogy még erősebb az egyetértő összenézés.   

Azt mondják, hogy a magyar egy tehetséges nép. Ez alatt most nem a kiskapuk keresésében, a sumákolásban, az átverésben való tehetségességet értem. Hanem hogy megvan a magához való esze. Elegendő gógyija van a szaharos helyzetekből való kilábaláshoz. Példát tud venni akár Münchausen báróról is, aki igen nagy szaharba keveredett, amikor egy jó mély gödörbe esett. Ez abizonyos Münchausen fogta magát és a saját hajánál fogva - lófarkat viselt - húzta ki magát a slamasztikából. Na, most gödrünk van jócskán, jókora szaharban is vagyunk, talán ideje lenne lófarkat növeszteni, hogy ki tudjuk magunkat rángatni a gödrökből és a szaharokból. Csak elegen legyünk a sok lófarkhoz.

Sándor Erzsi: Montázs

Látod, erre gondolok, amikor azt mondom, kicsit reménykedve a lehetetlenben, bár egy tízed annyira tudnék úgy írni, gondolatokat, érzéseket közvetíteni, emlékfoszlányokból valami szívbe markoló egészet létre hozni a láttató mondatok bűvös erejével, mint Sándor Erzsi. A Sándor ezt nagyon tudja, nagyon érzi. Zsigerből és automatikusan, mindenféle elgondolás, erőltetettség nélkül. Mintha egybenőtt volna a történettel, az emberrel annyira, hogy a továbbadást csak így tudja elképzelni. S ha már elképzelte, akkor meg is írja. Az érzelmek pedig hömpölyögnek ki belőle. Megállítani nem kell, csöppet csupán csak lelassítani, hogy bírjuk vele a tempót, el tudjuk képzelni a szavakból elénk vetített képet, portrét, mondanivalót. Nem tudok még egy emberről szerte e hazában, aki ennek az alkotói tehetségnek ennyire a birtokában lenne. S teszi ezt Sándor úgy, hogy közben írmagja sincs benne a fennhéjázásnak, a beképzeltségnek, szinte törvényszerű okoskodásnak. Alázat van benne és az illető személyhez, témához fűződő mélységes szeretete, amely minden egyes megemlékezésében, ehhez hasonló írásaiban átjön. Akár tudatában van, akár nem, de így érint meg villanásnyi portréival irtó sokunkat, közük velem, és hagy hátra bennünk nyugtalansággal elegy utolérhetetlen melegséget.

Forrás: FB, 2018.június 10:

"Mikor először láttam Esterházy Marcell háromdimenziós fotóinstallációját (biztosan van műfaja) a nagypapájáról az Ernst Múzeumban tudtam, hogy ismerem azt a fura és bizonytalan elveszett tekintetet, azt a félszeg testtartást amivel a hortobágyi szántóföldön áll, orrán egy nagyra nőtt szemüveg kerettel és még egészen jól szabottan. Zavarban is voltam mert nem voltak nekem kitelepített ismerőseim, nem kellett testközelből sajnálnom őket soha. De mégis tudtam, hogy nekem megvan ez a térből, időből és helyből való kiemelés, az elnézést a zavarásért-biztosan rossz helyen járok és főleg rosszkor összezavarodott eltévedése. Néhány nap alatt eszembe jutott, hogy addig csak a zsidó deportáltak fotóiba mart tekintetében láttam ezt a kétségbeesést, ami még nem a bizonyosságé hanem még éppen a reménykedő bizonytalanságé. Nem vagyok nagy híve az összemosásnak, a történelmi traumák egymással való relativizálásának de a tendereztetésének sem. Nekem addig a kitelepítés mint történet nem adott mérlegelhető elszámolni valót, jutott nekem saját elég.
Ma Dr. Szántó Endre emlékkiállításán megtaláltam azt a fotót amit bár nem láttam eddig, de kerestem. Az 1941-ben a munkaszolgálatra behívott 31 éves orvos áll így az ő bocskai-bundájában, tökéletesen értelmezhetetlen bakancsában a valahol, ahol addig soha, ahol semmi keresnivalója sem lehetne emberi számítás szerint. Csakhogy az ember addigra már bármire számított legfeljebb a legmerészebb álmában sem gondolta volna.
Kezet fogott ma a fejemben ez a két történet, ez a két ember, akiket nem ismertem, akik nyilván egymást sem ismerték bár ismerhették volna, hiszen egy időben éltek Budapesten, ugyanabban a kultúrában érezték otthon magukat, nem hiszem, hogy barátkoztak volna hiszen különböző időkben szedte szét az életüket a történelem. A megpróbáltatásokat amint a lejegyzett, olvasható szövegekből és elbeszélésekből tudható egész másképpen dolgozták fel. Más család, más emberek, más gyökerek. De a zavarodottságuk kezdete, a bizonytalanná tett tekintetük mégis, ha rokonná nem is, de legalább párhuzamossá teszi őket a történelemben, amit ebben az esetben bátran nevezhetünk politikai és kormányzati erővel elkövetett gyilkosságnak, arra való buzdításnak, gyűlöletkeltésnek és haszonlesésnek is. Ennek az áldozatai ők minden időben. (Dr Szántó Endre munkaszolgálaton írt és fotózott naplója a HDKE kiállítóterében látható)"