Micimackó nem alszik

Értem én, még egy ilyen csekély értelmű medvebocs, mint Micimackó is érteni vélem ezt a nagy akarást: menteni kell, ami menthető. Én, mondjuk a mézes csuprokat és azonnal. Na jó, A Céget: a sok belefeccölt tőkét, eszközt, anyagot, elgondolást, terméket, know-how-t, projektet, emberi állományt, amelyet direkte hagytam a felsorolásban utoljára, mert még az eszembe jutott csak úgy kutyafuttában Malacka felé haladtomban, amikor azt a minél inkább havazik, annál inkább hózik-as nótát dudorásztam. Amúgy meg hányavetin is kezelik az embereket, és különben is könnyen pótolhatóak. Jönnek, mennek, mint én az erdőben ide meg oda, egy jó része marad, mert nem tud szegény mit csinálni, ha egyszer emide tette föl az életét, ha nem is a teljeset, és közben azt hiszi, hogy ez a kóceráj az övé. Tud ilyen érzése lenni az itt dolgozónak, amolyan félig-meddig tulajdonosi szemlélet, amikor is keresztülmegy és szertenéz a birtokon, legelteti a szemét gépen, anyagon, emberen, rendetlenségen, szemeten, és közben azt mondja nem kevés büszkeséggel magában: kicsike is, csúnyácska is, Chocito, nem egészen ilyennek képzeltem, mégis az enyém. Pedig dehogy. És mégis, én például szeretem az odúmat. Csak azt nem szerettem, amikor a Nyuszinál a nagy evés után beszorultam az ajtajába és se ki, se be. Jaj, azt a több napos átkozott fogyókúrát bírnám feledni, arról nem is beszélve, hogy Nyuszi fregolinak használta a tappancsaimat. 

Csak az a dagadozó érzés a dolgozóé, hogy benne van, ide tartozik, például a Nyuszi is itt van az összes üzletfelével, Malacka, a Füles, a Tigris is, és persze szereti ezt a tetves céget, teszi a dolgát már annyira, hogy kifordítja magát belülről kívülre, lassan az árnyékán is túllép, hogy menjenek, javuljanak a dolgok, jusson elég méz a mézes bödönbe minden napra, aztán mégis mi van.

Mintha örökké próbálgatná a cég, hogy bírja-e még ezt is, meg azt is, meg amazt is, egyáltalán meddig bírja az egyszeri barom. Bírom én még, mint Micimackó, meg más is, csak azt nem tudjuk igazándiból, hogy mi lett kigondolva a NAGY megmentésre, a HATALMAS megmenekülésre, van-e valamiféle központi elgondolás, és ha volna is, erdő szerte nem hallani róla. Lehet, hogy nincs is? Emlékszem, hogy megvolt nekünk a Malackával a tervünk az Északi Sark felfedezésére, sokat is kellett trappolnunk érte a hóban. Erre mondja másnap hahotázva a Róbert Gida, aki akkor egy fán ült éppen, hogy nem értette, miért járjuk körbe a fát már harmincadszorra. Nekünk ilyen tervünk volt, de legalább volt.

Amúgy nem tudom, hogy mi történik ma, és mi lesz holnap, és lesz-e egyáltalán holnapután.  Azért azt jó volna tudni, hogy ha így meg úgy dolgozom, és még ráteszek több lapáttal, meg az eddiginél sokkal jobban húzom az igát a többiekkel, már a szombatunk meg a vasárnapunk sem egészen a miénk, akkor meddig az addig, mikor lesz az alagútból kijövés. Erre hallom valahol, hogy még alagút sincs, nemhogy annak vége. Azt nem mondom, hogy szívesen ásnék egy alagutat, amikor jobb itt nekünk fenn. Világos van, sokszor meleg, néha hideg, és látom, ki a barát és ki nem, a fő, hogy méz legyen, egy csekély értelmű medvebocsnak már csak ilyen egyszerű a gondolkodása, már bocsánat.

Ülök itt hajnalban, s ahelyett, hogy jól kialudnám magam másnapra, mert kell Micimackónak is az a nyüves erő meg állóképesség, de főleg normális hangulat kell, meg dudorászás, a közös cégen, ezen a hatalmas Pagonyon, az összegyűlt problémákokon (így dupla többesszámmal) töröm a fejemet szanaszéjjel. Már ha ezt a kobakot fejnek lehet nevezni és gondolkodásra lehet használni.

Mert az igaz, hogy mint Micimackó, sem nem semmilyen messziről jött tanácsadó nem vagyok, sem nem magasra jutott vezető, akkora óriási eszem meg pénzem sincsen, meg rálátásom sem az egészre, mint esetleg nekik kellene hogy legyen, de  azért azt tudom, hogy a csöppnyi szívem meg a lelkem és a csekélyke tudásom is a helyén és a cégben, az utolsó szöget is jól ismerem ebben a kócerájban, de legalábbis az Erdőben, benne van nem a napi nyolc órája, hanem már a fél életem, velem és barátaimmal igenis lehetne még többet kezdeni. Ha a tervezésben, a hogyan tovább-ban a Százholdas Pagonyban, a NAGY kilábalásban Micimackót és a többieket számba vennék, de legalábbis Mackó, Malacka, Fûles, Nyuszika, Tigris számba, különösen egy nagyon Valaki, aki nemrég jött vissza a Pagonyba, és nagyon jól tudja, hogy róla van szó.

Ha nem most. Mikor? Egy Micimackó sosem akar nagyon türelmetlennek látszani, csak egy kicsit. Azt meg lehet.

Dezsa: Volt egy régi bál

Dezsényi Katalin: Egy Krisztinavárosi lány meséi III.

Volt egy régi bál

Ott volt az a rádióműsor, a Party. És benne a sok, azonos nevet viselő híresség. Mindenki mosolygott. Illényi Katica, a hegedűs énekes, Takács Katalin a színész, dr. Kutrucz Katalin a politikus (akinél régen jelesre vizsgáztam az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán, és az indexemet is elhoztam, hogy megmutathassam neki), Sándor Erzsi és Fodor János a műsorvezetők. Én a Kataposta miatt keveredtem oda gondolom, amit akkor már sok éve találtam ki, szerkesztettem, és vezettem. Na és mielőtt elbúcsúztunk volna, körbejárt a kérdés: Melyik nevet választanátok magatoknak? És mindenki azt felelte, csakis ezt, a Katalint. Vagyis nem mindenki. Mert én azt mondtam, bármelyik másik nevet. A szó fennakadt, a műsor véget ért.
Nem volt rá mód, hogy elmeséljem. Tehát most, 2017. november 25-én írom le.
A nevemet anyám után kaptam. Anyám után, aki Anna volt. Csak első bálozóként a Vigadóban fölkérte egy fiatalember. Egy Jenő. Anyám, nem győzöm eléggé hangsúlyozni, bombázó volt. A lábai álomszerűek, a dereka hosszú, és vékony, és egyáltalán. Én apámra hasonlítok.
Szóval, nem meglepő, hogy nagyon megtetszett Jenőnek. És Jenő igazán igyekezett. Mellékesen jegyzem meg, hogy anyám elmondása szerint, Jenő alacsony volt, szemüveges, és ronda, tehát szerinte nagyon nem illett mellé és hozzá, aki ugye szépségkirálynő volt. Tehát amikor a szegény fiatalember a nevét kezdte dicsérni, anyám egyre idegesebb lett. Hogy jön ahhoz ez az illető, hogy ilyeneket mondjon?! Hogy milyen szép név ez az Anna, hogy hányféleképpen lehet becézni, és egyik kedvesebb, mint a másik. Jenő gyorsan előhozott egy ellenpéldát is. A Katalint. Ezt a nevet ki nem állhatja, jelentette ki határozottan.
Anyám ekkor nem kis zavart okozva a báli összhangban, kitépte magát táncpartnere karjából, és ezt kiabálta: Tudja mit?! Akkor én inkább leszek Katalin, mint Anna! Így volt, és így lett. Anyám, nagykorúsága első napján Katalinná vált. Méghozzá büszke Katalinná. Úgy érezte, saját bevallása szerint hibátlan lényét megkoronázta ez a választás.
Aztán jött 1956 február 20., az a hóviharos, elátkozott napja életének, amikor a világra jöttem. Hát nem örült, mondhatni. Utálkozott, dühöngött. Mit kezdjen ő egy lánnyal?! Főleg ezzel itt! Nagyon kicsi, nagyon ronda, vörös a haja, na ne!
Persze nevet kellett volna adnia a babának, aki én voltam. Neeem! - ordította behunyt szemmel sokszor, nagyon sokszor. Aztán valaki, akinek föl kellett jegyeznie a neveket, egyszerűen beírta azt, hogy Katalin. Anyám neve után.
És jöttek sorra a november huszonötödikék. Ilyenkor anyám mindig elmondta, hogy én nem vagyok egy Katalin. Nem úgy, mint ő, aki tökéletes. Én meg szép lassan meggyűlöltem a nevemet.
Anyám régen meghalt. De ezen a napon mégis tisztán látom büszkeségtől sugárzó arcát, és fenséges termetét, és érzem azt a mély megvetést, amit egész lényem iránt érez. Nem tud elmúlni.
És teltek az évek. Valaki egyszer kitalálta azt a nevet, amit nagyon szeretek. Ez így hangzik: Dezsa. Így hívott már mindenki a Rádióban, a baráti társaságban. Azért persze szólt a Kataposta, amit nagyon szerettem, ami Gömisz barátnőm szerint pont olyan volt, mint én.
Már megszületettek a gyerekeim, már nem is voltak kicsik, amikor ez történt.
Egy alkalommal megkérdezte valaki egy topikban, miért nem szeretem a nevemet. Hááát, írtam én, nem a névvel van igazából bajom, hanem azzal, ahogy az enyém lett. És röviden előadtam azt a régi bált, az alacsony és szemüveges Jenőstől, bizony. Ez egy női topik volt, de belekukkantottak pasik is.
Na és a fiam, Ábrahám egyetemi felvételi sikerét ünnepeltem Szentendrén (ahol már jó tizenéve éltem, elhagyva Budát), a Kis Dalmátban. Igen!!!! Üvöltöttem, és körbeugráltam a teret. Aztán zárt a Kis Dalmát, és a társaság levonult a Duna parti Gombába. Gyönyörű, nyári este volt.
És ott, az asztalunkhoz ült egy pasi, akinek Kata lányával az én kislányom együtt járt valaha oviba, tehát régen ismertem. Jenőnek hívták. Mellém ült. Lassan és halkan beszélt. Fölmondta a régi bál történetét. Az apám volt az a Jenő, fejezte be. Nagyon hasonlítok rá, tette hozzá.
Csak ültem ott, és nem is kerestem a szavakat.

Nem akarásnak...

Tudjátok, ha igazán el akarnék menni, akkor elmennék. Az Atya Úristen sem tarthatna itt.
Mondják, hogy van az a pénz, de ha egyszer el akarok menni, mert valamiért elég volt, mert nem stimmelünk, mert nem látom tovább az értelmét, mert nem látják tovább az értelmemet, mert már nem úgy kötődöm, esetleg sehogyan sem kötődöm, és ők sem hozzám, akkor megyek és kész.

Nekem telebeszélhetik a fejemet különböző emberek a legkülönfélébb nyelveken, meghallom ugyan, de értelmük nem ér föl hozzám, mert menni akarok. Ennyi volt, befejeztük, én legalábbis befejeztem.
Eljátszogathatok azzal is, hogy belengetem, elmegyek, aztán mégsem. Mert csak. Minek azt nektek tudni, hogy mi mozgat engem. Lehet, hogy akadt valaki, aki itt tartott. Egy fehér holló vagy kettő, esetleg több is. Mondtak egy olyat, hogy kettő lett belőle. Először plusz két hét. Azután három. Meg még egy hónap. És nem látni a végét a további háromnak. Nyúlik az idő. Ez az el is akarok menni, meg a nem is ideje. Mint a szegény lány a mesében, aki a király próba-kérésére hozott is ajándékot meg nem is. Az ő galamb ajándéka pár percig ott volt, majd huss, elrepült, bottal is hiába ütötték volna a nyomát. Pedig azért a galambért érdemes lett volna utána menni, szállani.

Jó érzés, ha ennyire tartóztatnak. Csúsznak-másznak előttem, térdig könyörgik magukat, annyira akarják a maradásom. Erősítik az amúgy is masszív egómat. Nélkülem ezek itt egy fabatkát sem érnek. Én, én, vegyétek tudomásul, én kellek neki. Nem vitás. Már mennyi ideje is vagyunk ebben a Shakespeare-ban?

A hülye is láthatja, hogy nem érdekel a mások véleménye. Az meg végképp nem, hogy ki szeret és ki nem. Vannak, akik egyenesen utálnak, na és, kit érdekel. Utálatuk csak engem erősít. Én vagyok az Én, a többiek meg a többiek és sokan vannak, összefolynak egy szürke, homogén, átláthatatlan masszába.

Fölfogtátok végre, hogy én kellek ide, mert ti azt sem tudjátok, hogy merre van az előre, agyatok, eszközeitek, tudásotok sincs meg hozzá. S különben is, ezt a helyet többek között én juttattam ide, ekkora szaharba, és most én teszem majd úgy naggyá, hogy a mennybe megyek vele.

Kéretem magam pár hetente még párszor, odébb tologatjuk ezt az elmenési gondolatot, amivel olyan jó eljátszogatni, közben persze titeket is jól kiidegellek, és bibibííííííí, maradok az idők végezetéig. Meglássátok. Ha maradtok. Vagy ha hagyom egyáltalán, hogy maradjatok.

Bächer Iván: Faluképek

1. Ablak van

Sok minden nincsen falun. Sok minden viszont van.

Múltkorában például, összedőlt épületünket renoválván hirtelen nagy szükség támadt egy ablakra. Egy egyszerű, régi ablakra, kétszárnyú, fölül külön is nyitható, dupla parasztablakra, tokkal. Ilyent már úgy száz éve nemigen gyártanak, úgy kell tehát szerezni.

Elsétáltam a kocsmába és megálltam a pultnál.

Heten ültek odabenn éppen. Mindenki külön asztalnál. Kivártam, amíg egy kis csönd támad, és belekérdeztem a légtérbe: "Nincsen valakinek egy fölös ablaka véletlenül?" Hosszas csönd után az egyik vendég megvakarta fejét: "Nekem talán van egy. Vagy kettő is." A másik a szájához emelte a poharát, de mielőtt kortyolt volna odadörmögött: "Megnézem majd. Mintha a pincében lenne ablak." "Majd körülnézek" – szólt a harmadik. "Azt hiszem én sem tüzeltem el, amit az anyós házából kiszedtem." csatlakozott a következő. Nem nyújtom tovább: mind a hét vendégnek volt ablaka. Azon túl, ami a házába beépítve volt.

Próbálnám a Lipóciában kérdeni a kocsmában ugyanezt.

Ezért jó falun.

Mert sok minden nincs ugyan, de például ablak van bőven.

Végül egyébként nem kellett kérnem senkitől.

Találtam a pincében minálunk is egyet.

2. Deviáns állatok

Minden érdekes, az állat is.

Igaz, hogy nem nagyon. A legtöbb állat egyforma. Két tyúk, mint két tojás. A liba is csak a sorában masíroz. A disznó is társára hajaz jobbadán.

Egyik állat, mint a másik.

Kivéve, amelyik nem.

Ezek a deviáns állatok. Azokat nagyon szeretem. Megfigyeltem már jó néhány ilyet.

Ismertem például egy tyúkot, sőt kettőt is, amely társaival ellentétben, soha nem csapatban, nyájban mozgott, hanem mindig csak maga. Az egyik ilyen tyúk – á la Petőfi – a konyhába szokott be. Belökte az ajtót, körbesétált, belezabált a macskatálba, nézte a tévét kicsinyt. A másik öntörvényű baromfi viszont szomszédolni járt. Átpattant a kerítésen és portyára indult egyedül.

Karcsi barátomnak aztán volt egy nyula, amelyik az utcára rándult korzózni rendszeresen.

De láttam libát, amely a disznók közé járt be kosztolni.

Egy macska pedig nem szobában, sutban, ölben, hanem kizárólag a kútkáván aludt. És nem esett bele sokáig.

Szeretem a deviáns állatokat. Akik mások, mint a többiek, önállóak, rögzött szokásokra nem adnak. Szeretem őket. De csak messziről. Arra már vigyázok, hogy szeretetem túlságosan ne mélyüljön el. Akkor ugyanis fölös fájdalmakat szereznék csak magamnak. A deviáns állat ugyanis sebesen kopik.

A szomszédoló tyúkot széttépte a szomszéd kutyája, a nyulat egy autó csapta el, a macska már rég odalenn van, az ólba járó ludat pedig a sok disznó győzte – egy tollpihe nem sok, annyi sem maradt belőle.

A többi normális, a föl sose lázadó, a ketrecben a többi közt megadón kucorgó, a sorban büszkén totyogó, az ölben alázatosan doromboló, az bezzeg mind vígan él.

3. Disznófialás

Falusi korszakom idején disznófialásnál is asszisztálhattam az egyik este.

Jó hideg volt éppen, alaposan neki kellett készülni az eseménynek, az ilyenkor elmaradhatatlan takarításon, meszelésen túl be kellett rongyokkal bugyolálni az ólat, áramot vezetni bele, infraégőt szerezni.

De aztán eljött a nagy nap, pontosabban este, szerencsére résen volt a gazda, és éppen én is, szakképzetlen és hasznavehetetlen segéderőként ott toporogtam a palánknál. Bemenni nem mertem volna, a disznó veszélyes üzem, épp akkoriban történt baleset a faluban, egy jószág nem csupán fellökte, hanem megtiporta és csúnyán össze is harapta saját neki kenyérhajat adó gazdasszonyát, aki heteket töltött kórházban aztán. Ráadásul a disznót agyon se lehetett verni rendesen, mert kismalacai voltak, szoptatott, nyilván evvel is függött össze nekivadulása, bár itt falun nem szokás túlságosan mélyen a malaclélekben búvárkodni.

Indult a szülés tehát, ami abból állt, hogy a hatalmas kismama oldalára dűlt, nyögött, szuszogott és szépen, meg-megpihenve egymás után kiadott Karcsi kezébe majd tucatnyi csupasz, vöröses, vaksi malacfiókát. Már az elsőnél Karcsi elszalajtott egy harapófogóért, amivel minden friss szülöttnek egy ügyes mozdulattal lecsípte a farkasfogát, vagy milyét.

Nem irigyeltem a kismalacokat. nem elég baj nekik, hogy világra jönnek, erre a világra, ráadásul rögtön a legkellemetlenebb stációk egyikével, a fogorvossal kezdik.

Persze akadt szerencsés is, aki megúszta a dolgot: Karcsi ugyanis minden újszülöttet a markába vett és gondosan mérlegelt. Amelyik csenevésznek, életképtelennek, vagy ahogy Karcsi mondja élhetetlennek találtatott az egyetlen határozott mozdulattal lett szelektálva a magyar Tajgetosz, a trágyadomb csúcsára föl.

4. Haló szólás

Az egyik délután szomszédunkkal, Lizi nénivel beszéltük a falusi eseményeket. Szóba került egyebek között egy peches asszony – melyik nem az? –, aki nagy nehezen megszabadult italos és verekedős emberétől, hogy aztán hozzámenjen egy másikhoz, aki roppant derék ember, mindösszesen két hibája van, hogy ugyanis iszik és verekszik.

Lizi néni az esetet ekként summázta:

– Szilvát cserélt Schwetschére, kisszívem.

Vallással, kultúrával, renddel, nyelvvel együtt ez a mondás is kivész a faluból nemsokára.

5. Olvasmány falun

Nem mindegy, hogy mit hol olvas az ember.

Hazatér például, hétfő este falusi házába a városi ember, mondjuk, hazatér szomszédolásból, hólapátolásból, fahordásból, stószolásból, disznófialásból, az egységben tett rövid látogatásból az ilyen ember, és mire hazatér rárakódik, ránehezedik szívére e falusi világ, e szegénységből, szomorúságból, kilátástalan küzdésből, betegségből, bajból, italozásból, danolásból, duhajkodásból és halálból öszszegyúrt magyar világ, fáradtan leül egy székre és szórakozottan kivesz a hétvégén odaföntről lehozott újsághalomból egy tarka képeslapot, és szórakozottan kezdi forgatni azt. Látja, hogy 450 forint egy számnak az ára és száz híres szexi pasi képe van belefűzve, és aztán olvasssa az ember ebben a lapban, amint a riporter megkérdi a címlaplánytól, hogy mi volt a legfurcsább duma, amellyel fel akarták szedni, mire a mexikói nádszál azt feleli, hogy egy fiú megkérdezte tőle, melyik a kedvenc verse, viszont ez a tréfás Elsa Dolce Gabbana farmert és Calvin Klein-felsőt hord, ha nem dolgozik, és az is kiderül aztán a lapból, hogy a Valentin-nap immár teljesen és visszavonhatatlanul bevonult a hazai folklórba, ami különösen faluhelyen örömteli hír, mindenesetre ezzel kapcsolatosan rögtön ajándék tippekkel is szolgál a lap, például ilyenekkel:

Lepd meg kedvesedet azzal, hogy fürdőszobájában kétszemélyessé alakíttatod a zuhanyozót. Akkor aztán egyszerre zuhanyozhattok, és nem kell egyikőtöknek sem beteget jelentenie az irodában heveny tüdőgyulladás miatt.

Vagy:

Vonulj be egy fehérnemű-szaküzletbe, és válassz magadnak szuperszexi bugyit-melltartót – valami vad és meglepő cuccot, amelynek már a látványába is beleizzad. Aztán csomagold be az egészet egy jól ismert férfiruházati cég, például a Hugo Boss ingdobozába.

Továbbá:

Jó ötlet, ha egy kosárban összegyűjtögetsz szexi kiegészítőket, például fincsi – lenyalnivaló – csokiszirupot, amellyel kifesthetitek egymást. Tégy mellé maszszázsolajat is, borsmentás lábbalzsamot, pántos bugyit, miegymást. Csomagold be az egészet, kösd össze nagy masnival, és hétfőn este, rögtön a focimeccs után nyomd a kezébe.

Döbbenetes egy ilyen újság.

Döbbenetes alighanem mindig. De egy lelkes lények között, kutyák, macskák, disznók és emberek között eltöltött napnak estéjén olvasgatva különösen az.

Egyébiránt itt falun még egy focimeccs is bajosan lehetne reális való: a fiatalok elköltöztek, az öregebbeknek fáj a lába, fáj a háta, fáj már mindene, ráadásul a pályát is teljesen összeszarták a kecskék.

Bächer Iván
Népszabadság, 1999. április 10.






Anikó Balaban megosztotta Bächer Ivánnak szeretettelbejegyzését.

Fasírt

Kicsit fasírtba kerültünk Eszterrel most Londonban. Jelenetek egy házasságból filmben éreztem magamat a sok beszélgetés után, és kényelmetlenül és kellemetlenül, hogy nagyjából minden rossznak én vagyok az oka. Azért fájt. Már ott rájöttem, jobb, sokkal jobb, hogy kiborult a bili és kábé mindent tisztáztunk.
Csütörtökön volt egy nem fogadott hívásom. Este visszahívtam.
- Anyu, nincs semmi baj, csak azt akartam mondani, hogy szeretlek.
Kiba..ottul jó érzés volt, nem is jutottam szóhoz, csak kicsit később.
- Én is téged.
- Akkor jó, és beszéljünk a hétvégen egymással.
Ebben maradtunk.

Szeles Veronika: Egy évtized

Egy évtized

Eljött ez a nap is végre 

Itt vagyok a cégnél 10 éve

Megjártunk sok völgyet és még több hegyet

Ezért  a kitartásunk sem egyenletes

Ide járok már 10 éve szüntelen

Ugyanis ez lett a második lakhelyem

Egy párszor volt úgy , a harcot feladom

Aztán megváltozott gyorsan a gondolatom

Ragaszkodom ahhoz , ami már egyszer bevált

És ha kell , leküzdök minden akadályt

Mikor eláraszt minket az apály

Megteszünk mindent , legyen újra dagály

Beépülők jöttek

Késztermékek mentek

Ez kellett az idegzetnek

Ettől az emberek őrültek lesznek

Megéltünk rengeteg auditot és még több SOFÁT

Erőfeszítések árán teljesítettük a NORMÁT

Az állomány jött , ment , cserélődött

Az Ipar egyre csak fejlődött

Aki tehette fejvesztve menekült

A többiek kitartottak remekül

A menekültek elhagyták a bázist azonnal

Mert már nem bírtak egy bizonyos fazonnal

A 10 esztendő nem volt se hosszú se rövid

A gázpedált benyomom mindig tövig

Megyek előre , kíváncsi vagyok mi lesz?

Mit hoz nekünk a következő évtized?

Elmegy a padtársam

Tegnap óta megint olyan áttetszőek az érzéseim, megfoghatatlanok, csuszamlósak. Belém költöztek, megpróbálom megragadni, napvilágra hozni, alig hagyják magukat. Pedig mindössze annyi történt, hogy a mellettem ülő kolléganőm felmondott. A lányom lehetne korabeli. Nem mondom, hogy barátok lettünk volna, de valami barátságosságféleséget igenes éreztem irányában.
Nehéz ebben a multiban barátságokat ápolni, a stresszen, idegességen felül valamit is érezni. Elvagyok ebben az érzelmi zűrzavarban, amiről tudom, hogy inkább felejteni kellene. De vele kapcsolatban mégis volt bennem egyfajta óvó-védő, amolyan anyáskodó érzés, ha ezt egyáltalán lehet így mondani. Az emberek nem szeretik a törődést, a túlzottnak, anyáskodásnak tűnőt még kevésbé. Én meg észre sem veszem, hogy mikor tengek túl.
Elmegy a padtársam. Bő egy hét múlva, ha balra nézek, nem lesz ott. Nem látom, ahogy hosszú, sima, mélybarna haját önkéntelen mozdulattal hátra veti. Rám sem néz majd mosolyogva, és nem kérdezi meg halkan és őszintén aggódva:
- Jól vagy Panni? Most úgy látom, jól - teszi magától hozzá.
Nemsokára rá:
- Csináltál kis palacsintát? Jaj, de jó. Mindjárt megkóstolom.
Mindez nem lesz. Az sem, ahogy óvatosan mondja:
- Panni, zavarhatlak?
Megvárja a beleegyezésemet és "zavar".
Magáról nem sokat mesél, csöndben ülve végzi munkáját, a szoba nem tőle hangos. Amikor bejön reggel, villámgyorsan csusszan a helyére, mintha végig bent lett volna, csak mi nem vettük észre. Csinosan öltözködik, sokszor feltűnően csinosan, nem lehet nem észre venni, hogy mennyire jól áll rajta egyik-másik ruhája. Amikor észreveszem, köztünk egyezményesen megállapodott módon súgom meg neki angolul:
- As usual - mint mindig, amiből leveheti, hogy már megint jól néz ki.
Kislányosan elmosolyodik. Meleg költözik a szobába és napfény.
Eszembe jut, hogy mekkora utat járt be a nem is oly távoli múltban más szobákban a nemszeretem szerepkörből a megtűrtön át most a közös szobánkban a kedveltig, szeretettig eljutva. Nem tudok attól a gondolattól szabadulni, hogy hányan, de hányan verték bele a szöget a "koporsójába", hogy másfél év után úgy döntsön, feláll és elmegy. Elmegy, amikor éppen neki meg a korosztályának kellene maradnia, eszébe sem szabadna jutni, hogy a cégen kívül más munkahely is létezik.
Legyintek. Lemondóan és fáradtan meg keserűen.
Még pár nap, hogy itt van, de már most érzem itt legbelül, hogy csak azért nem lesz annyira üres a helye ott mellettem, mert igyekszem kitölteni a bennem levő érzésekkel. Káprázat az egész.

Sándor - Tominak

"Valahol vagyunk, talán a Zsozsó tudja hol, ilyeneket meg a másmilyeneket is ő szokott megjegyezni nálunk. Én csak azt tudom, hogy ilyennek akartam látni és néha még most is ilyennek látom, vagy inkább ilyennek várom ha haza jön, és meglepődöm, hogy csak részleteiben emlékeztet arra a magára. Ám abban mindenképpen, hogy megy-megy fölfelé, lesz ami lesz, nem zavarja, hogy nem tudja hol a föld alatta és hol van ő a földhöz képest, van-e kapaszkodó, megtartja-e az ág, vagy elég ha repíti a piros lufi, jó, hogy van madzagja, van mibe kapaszkodni. Megy a műsor 29 éve, most kezdődik az utolsó év a húszasok közül. Juhász Tamás, boldog születésnapot nekünk!"

(Mellette fénykép, amint Juhász Tomi gyerekfejjel piros lufival a kezében fára mászik.)

Forrás: FaceBook