2017. november 8., szerda

Elmegy a padtársam

Tegnap óta megint olyan áttetszőek az érzéseim, megfoghatatlanok, csuszamlósak. Belém költöztek, megpróbálom megragadni, napvilágra hozni, alig hagyják magukat. Pedig mindössze annyi történt, hogy a mellettem ülő kolléganőm felmondott. A lányom lehetne korabeli. Nem mondom, hogy barátok lettünk volna, de valami barátságosságféleséget igenes éreztem irányában.
Nehéz ebben a multiban barátságokat ápolni, a stresszen, idegességen felül valamit is érezni. Elvagyok ebben az érzelmi zűrzavarban, amiről tudom, hogy inkább felejteni kellene. De vele kapcsolatban mégis volt bennem egyfajta óvó-védő, amolyan anyáskodó érzés, ha ezt egyáltalán lehet így mondani. Az emberek nem szeretik a törődést, a túlzottnak, anyáskodásnak tűnőt még kevésbé. Én meg észre sem veszem, hogy mikor tengek túl.
Elmegy a padtársam. Bő egy hét múlva, ha balra nézek, nem lesz ott. Nem látom, ahogy hosszú, sima, mélybarna haját önkéntelen mozdulattal hátra veti. Rám sem néz majd mosolyogva, és nem kérdezi meg halkan és őszintén aggódva:
- Jól vagy Panni? Most úgy látom, jól - teszi magától hozzá.
Nemsokára rá:
- Csináltál kis palacsintát? Jaj, de jó. Mindjárt megkóstolom.
Mindez nem lesz. Az sem, ahogy óvatosan mondja:
- Panni, zavarhatlak?
Megvárja a beleegyezésemet és "zavar".
Magáról nem sokat mesél, csöndben ülve végzi munkáját, a szoba nem tőle hangos. Amikor bejön reggel, villámgyorsan csusszan a helyére, mintha végig bent lett volna, csak mi nem vettük észre. Csinosan öltözködik, sokszor feltűnően csinosan, nem lehet nem észre venni, hogy mennyire jól áll rajta egyik-másik ruhája. Amikor észreveszem, köztünk egyezményesen megállapodott módon súgom meg neki angolul:
- As usual - mint mindig, amiből leveheti, hogy már megint jól néz ki.
Kislányosan elmosolyodik. Meleg költözik a szobába és napfény.
Eszembe jut, hogy mekkora utat járt be a nem is oly távoli múltban más szobákban a nemszeretem szerepkörből a megtűrtön át most a közös szobánkban a kedveltig, szeretettig eljutva. Nem tudok attól a gondolattól szabadulni, hogy hányan, de hányan verték bele a szöget a "koporsójába", hogy másfél év után úgy döntsön, feláll és elmegy. Elmegy, amikor éppen neki meg a korosztályának kellene maradnia, eszébe sem szabadna jutni, hogy a cégen kívül más munkahely is létezik.
Legyintek. Lemondóan és fáradtan meg keserűen.
Még pár nap, hogy itt van, de már most érzem itt legbelül, hogy csak azért nem lesz annyira üres a helye ott mellettem, mert igyekszem kitölteni a bennem levő érzésekkel. Káprázat az egész.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése