Már emlékeznem kellene rá, hogy ma van, de ha elfelejteném, az nem lehet, mert jön a telefon az ő napján, hogy együtt ünnepeljünk abban a pár percben egymással beszélgetve. Nem tudom, hol van ilyenkor. Hogy egy benzinkútról hív-e, ahol éppen tankol. Vagy egy ügyféltől jött ki, amikor az eszébe jutok. Esetleg egy cigaretta közben örülünk kölcsönösen egymásnak. Zolival ott vesszük föl a fonalat, ahol hónapokkal azelőtt abbahagytuk. Történhet bármi közben, a hang, a stílus, a mondanivaló mindig nagyon ismerős.
Zolikám, bárhol is legyél, egészséget, boldogságot kívánok a születésnapodra, teljesüljenek élő álmaid. Maradj meg olyannak, amilyennek ősidők óta ismerlek: impulzívnak, érzelemdúsnak, túlfűtöttnek, okosnak, bölcsnek, tájékozottnak, türelmetlennek, egy olyan embernek, aki végtelenül szimpatikus nekem.
2017. március 30., csütörtök
2017. március 27., hétfő
Levél Béla lányának, Szilvinek
Kedves Szilvi!
Mély megdöbbenéssel és megrendüléssel kaptam Mackótól (Hédi) a hírt Béla elmenetelével kapcsolatban. Irtóra fáj, pedig már egy jó ideje egyoldalúan kaptam tőle a Nőnapi, a Húsvéti, a Karácsonyi üdvözleteket. Rajta voltam a listáján, ő meg rajta volt - képletesen - a benső listámon.
Mély megdöbbenéssel és megrendüléssel kaptam Mackótól (Hédi) a hírt Béla elmenetelével kapcsolatban. Irtóra fáj, pedig már egy jó ideje egyoldalúan kaptam tőle a Nőnapi, a Húsvéti, a Karácsonyi üdvözleteket. Rajta voltam a listáján, ő meg rajta volt - képletesen - a benső listámon.
Hirtelen előtolultak szegedi Tisza-parti találkozásaink, jó hangulatú együttléteink. Fülembe cseng a hangja. Hallani vélem fanyar humorát, jóízű nevetéseit. Látni vélem kacsintásait, amint összenézünk egy-egy két- vagy több értelmű megjegyzése fölött. Nagyon odafigyelt a világra, benne az emberekre, jelenségekre, anomáliákra.
Amennyire tartottam tőle, a nagy Busa Bélától, a szakembertől a Taurusban, a közös munkahelyünkön, annyira rázódtunk fokozatosan össze hosszú évek folyamán, és lettünk a bizalmatlanság két végében álló emberből, talán mondhatom, hogy egy Szeged-Budapest baráti kör tagjai.
Sok éven át szerveztem ezeket az összejöveteleket Szegedre, amelyekre a Béla majdnem mindig eljött és hozott magával benneteket, az itthoni családját. Élveztem Béla társaságát, akivel mindent meg lehetett beszélni, és annak a fordítottját is. Vágott az esze, nyesett a nyelve, búvópatak, sokszor szökőkút humora volt, szerettem vele beszélgetni, együtt nevetni a legkülönfélébb dolgokon.
Most itt a váratlan és szörnyű hír, amin nem tudok sem elmenni, sem napirendre térni fölötte. Hogy történhetett?, föl nem foghatom.
Kérlek, értesíts Béla legutolsó útjáról, hogy ha tudok, feltétlenül ott lehessek vele, veled, veletek.
Köszönöm szépen, kedves Szilvi, mélységesen együttérzek veled legfájdalmasabb veszteségedben. Öleld meg a családodat a nevemben.
Puszil:
Szegő Panni
Kérlek, értesíts Béla legutolsó útjáról, hogy ha tudok, feltétlenül ott lehessek vele, veled, veletek.
Köszönöm szépen, kedves Szilvi, mélységesen együttérzek veled legfájdalmasabb veszteségedben. Öleld meg a családodat a nevemben.
Puszil:
Szegő Panni
2017. március 21., kedd
Dino Buzzati: A tatárpuszta - egy levélváltás
2017.03.21.
Kedves Miklós!
A könyvet egy bizonyos Zsolt ajánlotta olvasásra, mindenesetre már vagy bő húsz éve. Legkedvesebb könyvei között tartotta számon. Elolvastam a semmi vastagságú, csöppnyi alakú könyvecskét, kisregényt, és magam is megértettem, hogy miért. Lenyűgözött, ahogyan az író körös-körûl járja a hiábavaló várakozás, az örökös reménykedés témáját. Hiszen másról sem szól ezeknek a katonáknak az élete ezen az Isten háta megetti helyen, ahol egy Erődöt kell védeni az északról vélt ellenséggel szemben. Körbe hegyek, lankák, völgyek, északon a zord köves, sziklás, míg a szem ellát puszta, a tatárpuszta, az egykoron innen érkező tatár seregekről kapva a nevét. Kies a táj, meg rideg, s messzi a látóhatár, amit napról napra fürkészni kell. Elmehettek volna a katonák még a legelején vissza a városukba, úgymond a megszokott világukba, azonban négy hónap próbaidő után kivétel nélkül mindegyikük maradt. Megfogta őket a remény, hogy majd jön az ellenség észak felől a tatárpusztán át, lesz csata, ütközet, egyszer megvívják életük háborúját. Ezzel szemben napi várakozás az osztályrészük napkeltétől napnyugtáig, és ez így megy éveken, évtizedeken át. Életük értelmévé lesz ez a hosszú, reményteljesnek hitt várakozás, minden egyéb momentum ennek az ős célnak rendelődik alá. Fantasztikus, ahogy Buzzati oldalról oldalra haladva, mintegy spirálon egyre feljebb kúszva, újabb-újabb aspektusokból láttatja ugyanazt a helyet, közeget, érzéseket. Így akár monoton is lehetne a történet, meg unalmas, mégsem az. Ellenkezőleg A tatárpuszta egy folyamatos, mit ne mondjak, egy egyre fokozódó izgalom és lüktetés. Most újra olvasva érzem ki még jobban a finomságokat, a részleteket, melyekhez Buzzati kíváló szeme, orra és tolla segít. Olyan érzékletesen írja le a tájat, a pusztát, amelyen az égvilágon semmi nem történik, és mégis a várakozás köde lebeg állandóan fölötte, meg a parányi távoli foltok, pontok mozgása, olyan plasztikusan dolgozza ki a főhős alakját, gondolatait, tépelődéseit, olyan magabiztosan villant fel torzóknak tetsző szereplőket, ám teljes alakokat, hogy nincs mit tenni, magával ragad, beszipkáz, én is ott állok, őrködöm velük együtt és várok az Erőd bástyáján, várom, hogy történjen valami, közben az a történet, hogy egyre csak várok és reménykedem. Hát nem gyönyörű?! Persze van benne csavar jócskán, még ebben a várakozásban is, és a végére meg valódi csattanó is jut, olyan fejbe kollintós. És ne feledkezzünk meg az illusztrációkról, amelyek Szemethy Imre rajzai és méltó társai a történetnek. Nagyon meg kell erőltetnünk magunkat és a szemünket, hogy kivegyük, mit is akar ábrázolni, hogyan is kapcsolódik az érintett részhez. Megéri az erőlködést, a némi fejtörést, mert amikor rájövünk arra, hogy mit is látunk magunk előtt, bontódik ki a rajz a maga valójában. Ez A tatárpuszta, Dino Buzzati kisregénye mindössze 286 oldalon egy parányi kötetecskében, amely akár egy méretesebb zsebben is elfér, kompakt, hordozható, velünk lehet.
Üdvözlet Vannak, Sanyinak.
Puszil:
Panni
2017.03.17.
Szia Panni,
Ezt a könyvet még a hatvanas évek végén olvastam. Emlékszem egy nagyon kopár, köves, kietlen határvidékre, ahol egy komor erőd áll. Itt teljesít szolgálatot a főhős és vár valamire, talán a váltásra, ami persze nem jön. Finomabb részletek nem maradtak bennem, tanulságként meg annyit vontam le magamnak, hogy ha az ember töretlenül hinni tud abban, hogy létezésének értelme, célja van, teljes életet képes élni még akkor is, ha a kívülálló szemével nézve élete totálisan értelmetlen és üres. El kéne olvasnom újra, de most már eredetiben, csak ehhez be kéne iratkozni az Olasz Intézetbe. A napjaim tulajdonképpen remekül telnek, de mindig bujkál bennem az elégedetlenség, hogy túl keveset végzek a lehetőségeimhez képest. Most a családi albumra koncentrálok, jelenleg 1994-nél járok. Úgy tervezem, hogy egy évet három illusztráció segítségével mutatok be. Nem könnyű a választás. Arra is törekedni kell, hogy ne kizárólag csak portrék szerepeljenek. A szöveg tömörségét sem könnyű biztosítani. Nem ereszthetem szabadjára a mesélő kedvem, mert ahhoz túl szűkös a hely. Azonkívül komoly kutatómunkát is igényel annak feltárása, mi is történt az adott évben, most például 94-95-ben. Sok fontos eseményhez sajnos nincs fényképes dokumentáció. Ez még nem a Facebook és Twitter korszaka. Szóval van mit dolgozni vele, de semmi kétségem sincs, hogy érdemes. A tenisz szokás szerint megújuló remények és csalódások váltakozása, de közben folyton alakul a játékom. Úgy is mondhatnám, hogy mindig másképp játszok rosszul. A hitem viszont töretlen, hogy egyre jobb leszek és ezt egyszer a külvilág is észlelni fogja. Hegel dialektikájába kapaszkodom, mely szerint a lassú mennyiségi változás egyszer csak átcsap hirtelen minőségi változásba. Elégedetlen vagyok az olvasási teljesítményemmel is, havi kettő és fél könyv az átlag, holott négyet várnék magamtól. Törekszem rá, hogy minden világnyelven legyen könyv a kezem ügyében. Van és Sanyi is remekül vannak Puszil : Miklós
2017.03.17. 0:04 keltezéssel, Szegő Anna írta:
Kedves Miklós!
Te biztosan olvastad Dino Buzzatti fő művét, a Tatárpusztát. Mi a véleményed róla, emlékeid szerint? Engem nagyon megfogott ez a várakozás a valamire, ami soha nem jön el. Zseniális kisregény.
Üdvözlet Vannak, Sanyinak.
Remélem, úgy telnek napjaid, ahogy szeretnéd.
Puszil:
Panni
Kedves Miklós!
A könyvet egy bizonyos Zsolt ajánlotta olvasásra, mindenesetre már vagy bő húsz éve. Legkedvesebb könyvei között tartotta számon. Elolvastam a semmi vastagságú, csöppnyi alakú könyvecskét, kisregényt, és magam is megértettem, hogy miért. Lenyűgözött, ahogyan az író körös-körûl járja a hiábavaló várakozás, az örökös reménykedés témáját. Hiszen másról sem szól ezeknek a katonáknak az élete ezen az Isten háta megetti helyen, ahol egy Erődöt kell védeni az északról vélt ellenséggel szemben. Körbe hegyek, lankák, völgyek, északon a zord köves, sziklás, míg a szem ellát puszta, a tatárpuszta, az egykoron innen érkező tatár seregekről kapva a nevét. Kies a táj, meg rideg, s messzi a látóhatár, amit napról napra fürkészni kell. Elmehettek volna a katonák még a legelején vissza a városukba, úgymond a megszokott világukba, azonban négy hónap próbaidő után kivétel nélkül mindegyikük maradt. Megfogta őket a remény, hogy majd jön az ellenség észak felől a tatárpusztán át, lesz csata, ütközet, egyszer megvívják életük háborúját. Ezzel szemben napi várakozás az osztályrészük napkeltétől napnyugtáig, és ez így megy éveken, évtizedeken át. Életük értelmévé lesz ez a hosszú, reményteljesnek hitt várakozás, minden egyéb momentum ennek az ős célnak rendelődik alá. Fantasztikus, ahogy Buzzati oldalról oldalra haladva, mintegy spirálon egyre feljebb kúszva, újabb-újabb aspektusokból láttatja ugyanazt a helyet, közeget, érzéseket. Így akár monoton is lehetne a történet, meg unalmas, mégsem az. Ellenkezőleg A tatárpuszta egy folyamatos, mit ne mondjak, egy egyre fokozódó izgalom és lüktetés. Most újra olvasva érzem ki még jobban a finomságokat, a részleteket, melyekhez Buzzati kíváló szeme, orra és tolla segít. Olyan érzékletesen írja le a tájat, a pusztát, amelyen az égvilágon semmi nem történik, és mégis a várakozás köde lebeg állandóan fölötte, meg a parányi távoli foltok, pontok mozgása, olyan plasztikusan dolgozza ki a főhős alakját, gondolatait, tépelődéseit, olyan magabiztosan villant fel torzóknak tetsző szereplőket, ám teljes alakokat, hogy nincs mit tenni, magával ragad, beszipkáz, én is ott állok, őrködöm velük együtt és várok az Erőd bástyáján, várom, hogy történjen valami, közben az a történet, hogy egyre csak várok és reménykedem. Hát nem gyönyörű?! Persze van benne csavar jócskán, még ebben a várakozásban is, és a végére meg valódi csattanó is jut, olyan fejbe kollintós. És ne feledkezzünk meg az illusztrációkról, amelyek Szemethy Imre rajzai és méltó társai a történetnek. Nagyon meg kell erőltetnünk magunkat és a szemünket, hogy kivegyük, mit is akar ábrázolni, hogyan is kapcsolódik az érintett részhez. Megéri az erőlködést, a némi fejtörést, mert amikor rájövünk arra, hogy mit is látunk magunk előtt, bontódik ki a rajz a maga valójában. Ez A tatárpuszta, Dino Buzzati kisregénye mindössze 286 oldalon egy parányi kötetecskében, amely akár egy méretesebb zsebben is elfér, kompakt, hordozható, velünk lehet.
Üdvözlet Vannak, Sanyinak.
Puszil:
Panni
2017.03.17.
Szia Panni,
Ezt a könyvet még a hatvanas évek végén olvastam. Emlékszem egy nagyon kopár, köves, kietlen határvidékre, ahol egy komor erőd áll. Itt teljesít szolgálatot a főhős és vár valamire, talán a váltásra, ami persze nem jön. Finomabb részletek nem maradtak bennem, tanulságként meg annyit vontam le magamnak, hogy ha az ember töretlenül hinni tud abban, hogy létezésének értelme, célja van, teljes életet képes élni még akkor is, ha a kívülálló szemével nézve élete totálisan értelmetlen és üres. El kéne olvasnom újra, de most már eredetiben, csak ehhez be kéne iratkozni az Olasz Intézetbe. A napjaim tulajdonképpen remekül telnek, de mindig bujkál bennem az elégedetlenség, hogy túl keveset végzek a lehetőségeimhez képest. Most a családi albumra koncentrálok, jelenleg 1994-nél járok. Úgy tervezem, hogy egy évet három illusztráció segítségével mutatok be. Nem könnyű a választás. Arra is törekedni kell, hogy ne kizárólag csak portrék szerepeljenek. A szöveg tömörségét sem könnyű biztosítani. Nem ereszthetem szabadjára a mesélő kedvem, mert ahhoz túl szűkös a hely. Azonkívül komoly kutatómunkát is igényel annak feltárása, mi is történt az adott évben, most például 94-95-ben. Sok fontos eseményhez sajnos nincs fényképes dokumentáció. Ez még nem a Facebook és Twitter korszaka. Szóval van mit dolgozni vele, de semmi kétségem sincs, hogy érdemes. A tenisz szokás szerint megújuló remények és csalódások váltakozása, de közben folyton alakul a játékom. Úgy is mondhatnám, hogy mindig másképp játszok rosszul. A hitem viszont töretlen, hogy egyre jobb leszek és ezt egyszer a külvilág is észlelni fogja. Hegel dialektikájába kapaszkodom, mely szerint a lassú mennyiségi változás egyszer csak átcsap hirtelen minőségi változásba. Elégedetlen vagyok az olvasási teljesítményemmel is, havi kettő és fél könyv az átlag, holott négyet várnék magamtól. Törekszem rá, hogy minden világnyelven legyen könyv a kezem ügyében. Van és Sanyi is remekül vannak Puszil : Miklós
2017.03.17. 0:04 keltezéssel, Szegő Anna írta:
Kedves Miklós!
Te biztosan olvastad Dino Buzzatti fő művét, a Tatárpusztát. Mi a véleményed róla, emlékeid szerint? Engem nagyon megfogott ez a várakozás a valamire, ami soha nem jön el. Zseniális kisregény.
Üdvözlet Vannak, Sanyinak.
Remélem, úgy telnek napjaid, ahogy szeretnéd.
Puszil:
Panni
2017. március 19., vasárnap
Pluszból mínuszba - Régi gyom? Kiirtani!
Boldog születésnapot, 'reg lány kívánják nekem mindjárt sokan, nagyon nem sokára. Korom szerint 'reg lánynak, régi gyomnak látszom, mikor a tükörbe nézek, miközben belülről szanaszét vet a fiatalság: de hát nem is olyan rég múltam tizennyolc. Dehogy múltam, vagyok. A lelkem, a bensőm, az érzéseim, a gondolataim egyre fiatalodnak a folyamatosan kopó külsőben, amely akár régi gyomra is emlékeztethet.
Míg a fiatal veteményest a saját képére formálja a szántó-vető, addig a régi gyom az időjárással, az idők múlásával makacsan dacolva ott nő ki újra meg újra és teljesít szolgálatot, ahol kell. Nem zúgolódik, hacsak nem magában és magányában, teszi a dolgát tőle telhető odaadással és minőségben. A bölcs trónoló tudja, hogy ha a régi gyomokat megnyerte magának, az ügyeknek, akkor végtelenül lojális társakra lelt, akik követik őt árkon-bokron keresztül a mindig értelmes célig. Most trón van és erő, a bölcsesség odalett.
Az örök kérdés mellé, miszerint lenni vagy nem lenni, oda türemkedett egy újabb:
Nem vagyok már az a csitri, aki kettesével veszi a vaslépcső fokait. Aki lefelé menetben a hatodik fokról ugrik bátran a mélybe. Nem vagyok az, akit a divat pillanatnyi fodrozódásai sodornak magukkal. Aki újabb és újabb tetkókkal borítja be testének ráncos lankáit. Az sem vagyok, aki talmi csillogásokért válogatás nélkül nyal hátsókat, hogy hátsó előre fuss. Nem vagyok az, akit mindenféle indok nélkül utasítgatni lehet. Akinek bármit be lehetne szólni, mondjuk azt, hogy régi gyom vagy, megértél a kiirtásra. És az sem vagyok, aki felejt, aki elfelejti az óvatlan, meggondolatlan sértést.
Régi - érző, gondolkodó, ad absurdum lelkizős - gyom vagyok, aki még sok mindenre emlékszik. Arra is, hogy itt nem volt mindig divat a nem köszönés. Meg az sem, hogy erőből vezettek volna. De ez az útszéli hang sem, amely ilyen magasságokból száll alant. Régi gyomként azt is tudni vélem csupán paraszti intelligenciámból, hogy semmilyen trón nem jogosíthatja fel trónolóját az efféle beszédekre. Egy trón kiérdemeltséget feltételez, miszerint aki beleült, a trónt kiérdemelte, s így az illetőtől a szakmain túl egyetemes műveltséget, intelligenciát, jó modort vár el, hogy minimum tudja, kivel, mikor, s mit beszél. A régi gyom mindezt tudja, s ha ki nem mondhatja, úgy a lényével sugározza. A régi gyom így lesz szép lassan kényelmetlen, mint a tükör, amelybe bármennyire sem szeretnénk, olykor mégis bele kell néznünk, ha a borostán túl nem kívánunk hosszabb szőröket az állunkra.
Míg a fiatal veteményest a saját képére formálja a szántó-vető, addig a régi gyom az időjárással, az idők múlásával makacsan dacolva ott nő ki újra meg újra és teljesít szolgálatot, ahol kell. Nem zúgolódik, hacsak nem magában és magányában, teszi a dolgát tőle telhető odaadással és minőségben. A bölcs trónoló tudja, hogy ha a régi gyomokat megnyerte magának, az ügyeknek, akkor végtelenül lojális társakra lelt, akik követik őt árkon-bokron keresztül a mindig értelmes célig. Most trón van és erő, a bölcsesség odalett.
Az örök kérdés mellé, miszerint lenni vagy nem lenni, oda türemkedett egy újabb:
Régi gyom? Agyonnyom. Kiirtani.
"Ne dobjuk el a régit, mert úgy gondoljuk már megkopott és nem elég jó ma. Igenis elég jó csak kicsit át kell rendeznünk a mostba, csak kicsit el kell hinnünk, hogy a régi érték még ma is az és ezt kell továbbörökíteni és tovább vinni."
Idézet egy kritikából (Nyerő jövő blog) Koncz Zsuzsa koncertjéről, 2017. március 11., Aréna
"Ne dobjuk el a régit, mert úgy gondoljuk már megkopott és nem elég jó ma. Igenis elég jó csak kicsit át kell rendeznünk a mostba, csak kicsit el kell hinnünk, hogy a régi érték még ma is az és ezt kell továbbörökíteni és tovább vinni."
Idézet egy kritikából (Nyerő jövő blog) Koncz Zsuzsa koncertjéről, 2017. március 11., Aréna
Jánosnak tizenkilencedikén
Tudod, János, ha hetek, hónapok múltán találkozunk újra, akkor is tudom, hogy ugyanazzal a lélekkel találok rá a mindig derűs, kiegyensúlyozott lényedre, aki nem hagy ki egyetlen egy poént sem, és lecsapja a labdát, bármilyen magasra is lett földobva. Akinek mindig ott bújkál a mosoly a szemében és a szája szögletében. Akinek mindig akad egy optimista, bátorító szava a másiknak. Aki átvicceli az életet, lett légyen bármennyire is zordon az élet vele. A szenvedésekre is fityisz, fricska a válasz.
Tudod, János, te akkor is a talpadra huppansz, amikor mások ott maradnak. Valahogy lepereg rólad a rossz kedv, a nyomott hangulat, olykor a kilátástalanság érzete. Azt mondod, egész lényeddel hirdeted, hogy amíg van egy újabb anyós, rendőr, politikai vagy egyéb vicc, addig nincs min keseregni, fejünket a búnak adni, amikor egy jót nevetni is lehet.
Tudod, János, ill. nem tudom, hogy tudod-e, de irtóra örülök, hogy a barátaim között tudhatlak és a barátod lehetek, viccen kívül mondom. Már rád gondolni is jó, megmelengeted a szívemet. Pedig milyen régóta nem láttuk, főleg nem hallottuk egymást.
Tudod, János, hallgatni téged egy élmény, ezt csak az nem tudja, aki soha nem volt a társaságodban. Egyforma szenvedéllyel mesélsz életed távolba szakadt foszlányairól, amelyek oly érdekesen, élettől duzzadóan jelennek meg a téged megélő társaság lelki szemei előtt, akár ha tegnap történtek volna meg veled. És velünk, mert mesélésed hatására oda képzeljük magunkat is a történetekbe melléd.
Tudod, János, kevés mint te, ilyen ember van, ezért - ahogy mondják - jobban kell vigyáznod magadra, mert belőled nem is kevés, hanem csupán ez az egyetlen egy van.
Tudod, János, egészséget, boldogságot kívánok születésnapodra, teljesüljenek élő álmaid - évek óta már mindenkinek ugyanezeket kívánom, még te sem lehetsz ez alól kivétel.
Tudod, János, te akkor is a talpadra huppansz, amikor mások ott maradnak. Valahogy lepereg rólad a rossz kedv, a nyomott hangulat, olykor a kilátástalanság érzete. Azt mondod, egész lényeddel hirdeted, hogy amíg van egy újabb anyós, rendőr, politikai vagy egyéb vicc, addig nincs min keseregni, fejünket a búnak adni, amikor egy jót nevetni is lehet.
Tudod, János, ill. nem tudom, hogy tudod-e, de irtóra örülök, hogy a barátaim között tudhatlak és a barátod lehetek, viccen kívül mondom. Már rád gondolni is jó, megmelengeted a szívemet. Pedig milyen régóta nem láttuk, főleg nem hallottuk egymást.
Tudod, János, hallgatni téged egy élmény, ezt csak az nem tudja, aki soha nem volt a társaságodban. Egyforma szenvedéllyel mesélsz életed távolba szakadt foszlányairól, amelyek oly érdekesen, élettől duzzadóan jelennek meg a téged megélő társaság lelki szemei előtt, akár ha tegnap történtek volna meg veled. És velünk, mert mesélésed hatására oda képzeljük magunkat is a történetekbe melléd.
Tudod, János, kevés mint te, ilyen ember van, ezért - ahogy mondják - jobban kell vigyáznod magadra, mert belőled nem is kevés, hanem csupán ez az egyetlen egy van.
Tudod, János, egészséget, boldogságot kívánok születésnapodra, teljesüljenek élő álmaid - évek óta már mindenkinek ugyanezeket kívánom, még te sem lehetsz ez alól kivétel.
2017. március 17., péntek
A gonosztevőkről és a gonoszokról
Ma kaptam a Katitól két igét, adom tovább ajándékba, szerintem nagyon is használható és értelmes:
1".Mert az igaz fölkel, ha hétszer esik is, de a gonosztevők esése végzetes."
Példabeszédek 24,16
Példabeszédek 24,19-20
Neked
Ma van a születésnapod. Tudom, semmi különös, olyan nap, mint a többi, szóra sem érdemes, minek egyáltalán beszélni róla, másnak is van, például tizenötödikén, tizenegyedikén, tizenharmadikán, huszonhetedikén, huszonkilencedikén, tizenkilencedikén, harmincegyedikén -, munkás egy hónap ez a március -, a tizenhetedike is egy nap a sok páratlan nap közül, akár el is felejthetném, ha nem éppen a te születésnapod volna, azé az emberé, akit mellém rendelt a Sors, az Élet, a vihar tudja, ki, és akit szeretek, történjen bármi, na most akkor ne is mondjak semmit sem, amikor mondtam, amit mondtam és mondom tovább: egészséget, boldogságot, élő álmaid teljesülését kívánom neked, és örülj legalább annyira, hogy születésnapod van, mint amennyire én örülök, drágám, hogy születésnapod van, az összes többi nem fontos, vigye el, aki akarja.
2017. március 16., csütörtök
Légrády Gergely: Ő az
Hátranézett. Az étterem zsúfolásig megtelt. Még a bárpult előtt is álltak. A pincérek már nem vettek fel rendelést, ők is a pódiumot bámulták. A galériát, a bárpult felett, félhomály borította. Egy lélek sincs ott, állapította meg. Lezárták, bizonyára biztonsági okokból. Pedig ott is elfért volna még húsz-harminc ember. Azaz, mintha mégis lenne ott valaki. Hunyorított, hogy jobban kivegye, ki támaszkodik a galéria korlátjának. Fekete haj fogta közre a világító, vonzóan vibráló szempárt, és omlott az ébenfekete nagyestélyire. A szpíker a mikrofonhoz lépett. Nem tudta levenni a tekintetét a lányról. A közönség elcsöndesedett. A szeméről. A szpíker üdvözölte a vendégeket. Felállt, a hátára vetette a zakóját és a székrengeteg között a bárpult felé indult. A szpíker felkonferálta a híres embert. A bárpult előtt összehúzta magát és igyekezett észrevétlenül eljutni a galéria feljárójához. Kiakasztotta a lépcsősort lezáró zsinórt és elindult felfelé. A híres embert hangos ováció fogadta. Amint felért, megállt, felvette a zakóját, és szemével követte a lábak izgató vonalát. A galéria korlátjához lépett. Szabad?, kérdezte. Már vártalak, válaszolt a lány. Beleszagolt a levegőbe. Igen, ez az az illat. Közelebb húzódott. Megérinthetlek?, kérdezte újra. Igen. Beletúrt a lány hajába és megcsókolta a nyakát. Most már az ízét, a bőre tapintását is érezte. Ő az. Jó, hogy itt vagy, folytatta a lány. Szívesen mesélt volna magáról, de a lány megelőzte. Mindent tudok rólad. Én Melinda vagyok. Melinda, zengett a fülében.
- Kelj már fel, mert elkésünk!
M-nek szólítalak majd. A lány elmosolyodott. Veled akarok…, de nem tudta befejezni. A nagyestélyi szürkülni kezdett.
- Hallasz? Kászálódj már ki az ágyból!
Tudom, mondta Melinda, tudom. Hol talállak meg?, fordult az egyre halványodó Melinda felé.
- Gyere már, mert mindjárt indulnunk kell.
Ezen a számon, nyújtott át egy kitépett noteszlapot a lány. A papír egyre átlátszóbbá vált a kezei között.
- Jössz már?
Várlak, hallotta még távolról Melinda hangját.
- Most még nem tudok, hagyjál már!
Minden idegszálával koncentrált, hogy összerendezze a lyukacsos papírról eltünedező számokat.
- Ne rángass már, mert elvesztem őt, nem érted?!
- Mi bajod van?
- Nem veszíthetem el!
- Ülj már fel!
- Még egy percet adj!
- Tudod mit? Csinálj, amit akarsz, én indulok.
M-nek szólítalak majd. A lány elmosolyodott. Veled akarok…, de nem tudta befejezni. A nagyestélyi szürkülni kezdett.
- Hallasz? Kászálódj már ki az ágyból!
Tudom, mondta Melinda, tudom. Hol talállak meg?, fordult az egyre halványodó Melinda felé.
- Gyere már, mert mindjárt indulnunk kell.
Ezen a számon, nyújtott át egy kitépett noteszlapot a lány. A papír egyre átlátszóbbá vált a kezei között.
- Jössz már?
Várlak, hallotta még távolról Melinda hangját.
- Most még nem tudok, hagyjál már!
Minden idegszálával koncentrált, hogy összerendezze a lyukacsos papírról eltünedező számokat.
- Ne rángass már, mert elvesztem őt, nem érted?!
- Mi bajod van?
- Nem veszíthetem el!
- Ülj már fel!
- Még egy percet adj!
- Tudod mit? Csinálj, amit akarsz, én indulok.
Visszazuhant az ágyba és magára húzta a takarót. Kereste a papírt, a kitépett noteszlap képét, a galériát, az illatot, Melindát, hátha. De semmi. Hol vagy? M! Merre keresselek? Lerúgta magáról a takarót, megfordult és arcát a párnába nyomta. Rád vártam, M! Végre megtaláltalak, és most…, a kurva életbe! Közben a számok szakadatlanul kergetőztek, táncoltak a plafonon, majd összefogóztak és még egyszer, utoljára megmutatták magukat. Ahogy a papíron álltak. Aztán nevetgélve eltűntek az ablak réseiben.
Forrás: Facebook, 2017. március 10.
Forrás: Facebook, 2017. március 10.
2017. március 11., szombat
Mackó születésnapjára - Micimackó 6. fejezet
Mackóm, ma semmi jobb nem jutott az eszembe, mint hogy Füles születésnapjával ajándékozzalak meg. Az egészből annyi stimmel, hogy te nem vagy Füles, engem sokszor hívtál csacsi öreg medvémnek a Micimackóságomért, a Micimackó regényt mind a ketten imádjuk, legyen nagyon szép napod születésnapodon. Ez most a kidurrant lufi vagy az üres mézes csupor, választhatsz.
Hatodik fejezet,
amelyben Fülesnek születésnapja van, és két ajándékot is kap
Füles, Öreg Szürke Csacsi a folyóparton állt, és nézte magát a víztükörben.
- Nagyképűség - mondta. - Ez a helyes kifejezés. Nagyképűség, ez az én bajom.
Megfordult, és lassan leballagott vagy húsz lépést, betottyant a vízbe, átsétált a folyón, s a túlsó parton lassan visszaballagott. Akkor megint megnézte magát a vízben.
- Mindjárt gondoltam - jegyezte meg. - Ez a profilom se jobb. De ki törődik vele? Senki. Nagyképűség. Mondom.
Valami reccsent mögötte, és a sűrűből előjött Micimackó.
- Jó reggelt, Füles! - mondta Micimackó.
- Jó reggelt, Mackó! - mondta mélán Füles. - Ha erről egyáltalán lehet szó a mai időkben. A magam részéről erősen kétlem. De semmi. Szót sem érdemel. Bocsánat.
- No mi baj már megint?
- Semmi, Mackó, semmi. Csak úgy mondom. Sokféle népek vannak. Egyik nem akar, a másik nem tud. Ennyi az egész.
- Mit nem tud? - kérdezte Mackó, és megdörgölte az orrát.
- Mulatni. Vidulni. Énekelni és táncolni. Itt van a kutya eltemetve.
- Vagy úgy - mondta Mackó. Gondolkodott, hosszasan. Aztán megkérdezte: - Melyik kutya?
- Az a kutya, azzal a kutya jókedvvel - magyarázta borongva Füles. - Nem panaszképpen mondom. Csak úgy. Nem tesz semmit.
Mackó leült egy lapos kőre, és eltűnődött. Olyan volt ez az egész dolog a számára, mint egy képrejtvény. Sose volt nagy rejtvényfejtő. Lévén ő egy Csekélyértelmű Medvebocs. Inkább énekelni szeretett.
Így hát most is rákezdte:
a Trotechnikus, az mindig Elek,
kérdezz valamit, s én megfelelek,
nyáron nyaralok, télen telelek.
Ez volt az első szakasz. Mikor befejezte, várt egy kicsit, de mert Fülesnek nem volt ellenvetése, azt biztatásnak vette, s belefogott a második szakaszba:
ki mézet ad, azzal nem perelek,
kérdezz valamit, s én megfelelek,
nyáron nyaralok, télen telelek.
Füles még most se szólt semmit, így hát a harmadik szakaszt is elénekelte:
villanyt a fára ingyen szerelek,
kérdezz valamit, s én megfelelek,
nyáron nyaralok, télen telelek.
- Nagyon helyes - szólt Füles. - Te csak énekelj! Tralala. Örülj az életnek!
- Örülök is.
- Van, aki tud.
- Mi baj?
- Mi lenne?
- Olyan bánatos vagy.
- Bánatos? Miért lennék én bánatos? Születésnapom van. Az év legboldogabb napja.
- Születésnapod van? - mondta Mackó örömteljes meglepetéssel.
- Nagyon természetes. Nem látod? Nézd csak a sok születésnapi ajándékot, amit kaptam. - És gúnyosan kinyújtotta a lábát. - Látod? Mennyi torta meg töltött csokoládé.
Mackó jobbra nézett, aztán balra.
- Ajándék? Torta? Csokoládé? Hol?
- Hát nem látod?
- Nem én.
- Én se - mondta Füles. - Ez csak olyan tréfa volt. Vicc. Haha!
Mackó megvakarta a fejét, nem tetszett neki a dolog.
- De igazán születésnapod van? - kérdezte aztán gyanakodva.
- Bizony.
- Hát akkor - gratulálok. Még sok-sok születésnapot!
- Neked is, Micimackó.
- De nekem nincs születésnapom.
- Nincs is. Csak nekem van.
- Akkor hát miért gratulálsz nekem?
- Miért ne? Remélem, nem akarod magad rosszul érezni az én születésnapomon?!
- Ó, akkor értem...
- Elég baj - mondta Füles most már végképpen letörve -, hogy én ilyen piszokul érzem magam a tulajdon születésnapomon. Se ajándék, se csokoládé, se torta gyertyával, még csak egy nyavalyás üdvözlő táviratot se kaptam... Legalább más ne érezze rosszul magát, ez minden, amit várok.
Ez sok volt Micimackó gyenge szívének.
- Várj meg itt! - szólt gyorsan, sarkon fordult, s iszkolt haza, ahogy csak szusszal bírta; úgy érezte, akárhonnan, akárhogy, meg kell ajándékoznia valamivel szegény Fülest.
Lakása előtt ott találta Malackát. Fel-felugrált az ajtó előtt, hogy elérje a csengőt, de nem érte el.
- Hé, Malacka! - kiáltott rá.
- Szervusz, Micimackó!
- Mit ugrálsz itt, mint a bakkecske?
- El akarom érni a csengőt - mondta Malacka. - Éppen most érkeztem ide a látogatásodra.
- Majd én csengetek helyetted - mondta Micimackó előzékenyen. El is érte a csengőt, és csengetett. - Épp most beszéltem Fülessel - beszélt közben -, szegény Füles nagyon rossz lelkiállapotban leledzik. Születésnapja van, senki a füle botját se mozgatja, észre se vették, és nagyon a szívére vette ezt a közönyt... Ejnye, senki se felel a csöngetésre?
- De Mackó - mondta Malacka -, már hogy felelnének? Hisz ez a te lakásod.
- Persze, persze... No, akkor kerüljünk beljebb.
Bementek. Mackó első dolga volt odamenni az almáriumhoz, megnézni, maradt-e még egy kis méz a csuporban. Még volt egy kevés.
- Ezt odaadom Fülesnek - magyarázta - ajándékba. Te mit adsz neki?
- Nem lehetne úgy, hogy én is ezt adom? Mondjuk, a kettőnk ajándéka.
- Nem. Ez nem egy jó megoldás.
- Jó, hát én viszek neki egy léggömböt. Van még egy a múlt heti mulatságból. Mindjárt haza is futok érte.
- Látod, Malacka, ez nagyon jó ötlet. Ennek biztosan nagyon fog örülni szegény Füles, menten jókedve támad. Egy szép léggömb igazán nem ronthatja el az ember kedvét.
Malacka eltotyogott. Micimackó is elindult ellenkező irányban a mézescsuporral.
Meleg nap volt, s az út hosszúnak tűnt. Felét se járta be, mikor valami cudar érzés kerítette hatalmába. A füle tövén kaparászott, valami az orrát csiklandozta, még a füle is viszketett tőle. Mintha valaki noszogatta volna belülről: "Na, Mackó, mi lesz?"
"Ejnye, ejnye - csóválta a fejét. - Nem tudtam, hogy ilyen hosszú ez az út..." - Így hát letelepedett, és levette a csupor fedelét. "Még jó, hogy ezt magammal hoztam - gondolta. - Sok mackót ismerek, akiben nem lett volna ennyi előrelátás, hogy efféle elemózsiát vigyen magával az útra." - S már nyalogatta is a mézet, bedugva fejét a csuporba.
- Lássuk csak - mondta elégedetten, mikor az utolsó csöppet is felnyalta -, hova is indultam? Ahá, Füleshez. - Fürgén felugrott.
Aztán egyszerre csak eszébe jutott a dolog. Hiszen utolsó cseppig megette Füles születésnapi ajándékát!
"Bosszantó! - csóválta a fejét. - Most mit tegyek? Valamit mégis kell kapnia tőlem!"
Darabig semmi se jutott az eszébe. Aztán gondolkodni kezdett. "Végre is ez a csupor nagyon szemrevaló kis csupor, még akkor is, ha nincs benne méz. Majd tisztára mosom, ráírok valami kedveset, mondjuk: »Sok ilyen boldog születésnapot még!« Füles sok mindenre használhat egy ilyen szemrevaló kis csuprot."
S mivel éppen a Százholdas Pagony előtt haladt el, betérült egy percre Bagolyhoz.
- Jó reggelt, Bagoly!
- Jó reggelt, Mackó!
- Gratulálok neked Füles születésnapjához - mondta Micimackó.
- Születésnapja van?
- Mit kap tőled, Bagoly?
- És te mit adtál neki, Mackó?
- Egy nagyon szemrevaló kis csuprot, amiben mindenfélét lehet tartani... izé... varrótűt meg olyan... izé... gombokat, esetleg - mondta Mackó bizonytalanul.
- Ez az? - kérdezte Bagoly, és kivette Micimackó mancsából.
- Igen, és meg akarlak kérdezni...
- Ebben mézet tartottak - mondta Bagoly.
- Akármit lehet benne tartani - mondta Mackó gyorsan. - Roppant praktikus és hasznos kis csupor ez, az ám! - tette hozzá dicsekedve, de nem őszintén. - És azt akarom kérdezni...
- Esetleg írhatsz rá valami üdvözletet.
- Éppen ez az, magam is így gondoltam. Nem volnál olyan kedves felírni rá: "Sok ilyen boldog születésnapot kívánok: Micimackó"?
- Nagyon kedves kis csupor - mondta Bagoly. - Nem lehetne úgy csinálni, hogy én is ezt adom neki? Mint a kettőnk ajándékát.
- Nem - mondta Mackó -, ez nem megoldás. Várj, megmosom egy kicsit, aztán majd ráírod.
S már ment is a mosdóhoz, kimosta a csuprot, meg is törülgette. Bagoly közben a ceruzáját nyálazta.
- Mondd csak, Mackó, tudsz te olvasni? - kérdezte könnyedén, de kissé szorongva. - Csak azért kérdem, mert az ajtómon két felirat van, ezeket Róbert Gida írta. El tudod olvasni?
- Hogyne! Róbert Gida megmondta nekem, mit írt, és azóta nagyon jól el tudom olvasni.
Erre aztán Bagoly írni kezdett. Ezt írta:
MG SK LYN BLDG SZLTSNPT KVNK.
Mackó álmélkodva és tisztelettel nézte.
- Csak egy rövid és tömör gratulációt írtam - vetette oda Bagoly könnyedén.
- Elég hosszú - bólintott Mackó elismerően.
- Tulajdonképpen... igen, hm... elég hosszút is írtam... Éppen elég ceruzát fogyaszt el egy ilyen hosszabb gratuláció.
- Hogyne, hogyne - mondta Mackó udvariasan.
Míg ezek történtek, Malacka megjárta a lakását, el is hozta a léggömböt, amit Fülesnek szánt. Magához szorította, nehogy a szél elfújja, és sebesen futott, hogy előbb érjen oda, mint Micimackó. Szerette volna úgy feltüntetni a dolgot, mintha neki jutott volna először eszébe Füles születésnapja. S ahogy lihegve futott, lelki szemeivel előre gyönyörködött benne, hogy fog örülni Füles, még vigyorgott is hozzá a lelki szájával. Hát ahogy fut, megbotlik egy buckában, és orra esik...
Bang!!! ... ??? *** !!!!
Malacka feküdt a földön, és azon tűnődött, mi történt. Első pillanatban úgy rémlett, az egész világ felrobbant körülötte - aztán úgy határozott, hogy talán nem is az egész világ, csak az Erdő, vagy talán még az se, csak ő maga, és most már nincs is a Földön, a Holdon van valahol, és soha nem látja többé Róbert Gidát és Micimackót és Fülest... Aztán azt gondolta: "Jó, de feltéve, hogy a Holdon vagyok, akkor se muszáj órákig így feküdni, arccal a porban..." Így hát óvatosan feltápászkodott és körülnézett.
Ott találta magát az Erdőben.
"Hát ez furcsa - gondolta. - De mi lehetett hát az a robbanás? Én csak nem szóltam akkorát, mikor elpuffantam?... És hol a léggömb? És mi ez a vacak, nyúlós rongydarab a kezemben?... A léggömb!"
- Jajjaj! - nyögött Malacka. - Ojjajajj... Hát most mit tehetek? Haza nem megyek most már, több léggömböm úgysincsen... és Füles talán nem is szereti a léggömböket annyira...
Így hát búsan tovább-ballagott, és leért a folyópartra.
- Jó reggelt, Füles! - szólította meg az ünnepeltet.
- Jó reggelt, Malacka! - mondta Füles. - Ha lehet ilyesmiről szó. Amiben kételkedek. De nem baj. Csak úgy mondom. Szót sem érdemel.
- Engedd meg, hogy születésnapod alkalmából üdvözöljelek - mondta Malacka, és közelebb jött.
Füles felkapta lógó fejét, és ráborult Malackára.
- Mondd még egyszer! - szólt rá izgatottan.
- Engedd meg, hogy szüle...
- Várj egy pillanatra! - Három lábán egyensúlyozva megpróbálta a negyediket óvatosan a füléhez emelni. - Nem megy! - mondta aztán a harmadszori sikertelen kísérlet után, mert háromszor is az oldalára esett. - Talán így könnyebben megy... és így jobban hallom... Na most, megvan... tényleg, fekve könnyebb... Most légy szíves, ismételd, amit mondtál! - És patájával igazította előre a fülét.
- Engedd meg, hogy születésnapod alkalmából üdvözöljelek - ismételte Malacka.
- És... és ezt nekem mondod?
- Neked hát, Füles!
- És... és... az én születésnapomra célzol?
- Arra.
- Úgy érted... izé... hogy nekem igazi születésnapom van?
- Úgy bizony, Füles, és én ajándékot is hoztam neked.
Füles leeresztette jobb füléről jobb patáját, megfordult, és nagy nehézséggel felemelte a bal patáját.
- A másik fülemmel is szeretném hallani - mondta. - Volnál szíves...
- Ajándék! - mondta Malacka jó hangosan.
- Nekem?
- Neked.
- És... és... ez is a születésnapom miatt van?
- Persze hogy amiatt!
- Azért, mert... izé... nekem igazi születésnapom van?!
- Igen, Füles és hoztam neked egy léggömböt.
- Léggömböt?!... Azt mondtad: léggömböt? Azt a nagy buborékot gondolod, ami olyan színes, és fel szokták fújni?!... Mulatság és öröm és vidulás... és ének és tánc, hipp-hopp, hejehuja... azt akarod mondani?
- Azt, de attól tartok, illetve... illetve igazán sajnálom, Füles... de ahogy futottam hozzád a léggömbbel, orromra puffantam, és...
- Ó, ó, minő szerencsétlenség! Biztosan nagyon gyorsan futottál, Malacka... Remélem, nem ütötted meg magad...
- Én nem... de... Füles, kérlek... a léggömb... az bizony szétpukkant.
Nagyon hosszú csend lett.
- Az én léggömböm? - mondta végre Füles.
Malacka csak bólintott szomorúan.
- Az én születésnapi léggömböm?
- Igen, Füles - mondta Malacka kicsit szipogva. - Itt van a kezemben, láthatod. Engedd meg, hogy izé... szü... születésnapod al... alkalmából... a legme... melegebben...
És átnyújtotta Fülesnek a nedves rongydarabot.
- Ez az? - mondta Füles meghökkenve.
Malacka bólintott.
- Az én ajándékom?
- Igen.
- Köszönöm, Malacka - mondta Füles. - Igazán nagyon, nagyon köszönöm. És izé... mondjad csak, meg tudnád mondani, milyen színű volt?... Úgy értem... amikor még... léggömb volt...
- Piros.
- Mindjárt gondoltam... Piros - mormogta maga elé. - Kedvenc színem... És... és mekkora volt?
- Akkora, mint jómagam.
- Mindjárt gondoltam... Akkora, mint Malacka - mondta maga elé átszellemülten. - Kedvenc nagyságom. Úgy, úgy.
Malacka gyalázatosan érezte magát, és nem tudta, mit mondjon most. Kinyitotta a száját, megint becsukta.
Ekkor harsányan átkiabált valaki a folyó túlsó partjáról. Micimackó volt az.
- Sok szerencsét születésnapodra! - kiáltotta Micimackó, elfelejtve, hogy azt már mondta egyszer.
- Köszönöm, Mackó - rebegte Füles. - Nagyon, nagyon köszönöm.
- Egy kis ajándékot hoztam neked! - kiabált Micimackó izgatottan.
- Már megkaptam - mondta Füles.
Mackó átgázolt a folyón, egyenesen Füles felé tartott. Malacka leült oldalt, kezébe temette fejét, és szipogott.
- Nagyon praktikus csupor - mondta Mackó. - Tessék, itt van. És az van ráírva: "Sok hasonló boldog születésnapot kívánok, tisztelettel Micimackó." Ez mind rá van írva. És mindenfélét lehet tartani benne. Tessék!
Füles, meglátván a csuprot, egész izgatott lett.
- Nagyszerű! - mondta. - A léggömböm éppen belefér.
- Az nem, Füles - mondta Mackó. - A léggömbök sokkal nagyobbak, mint a csuprok. A léggömb arra való, hogy zsinegen tartsák...
- De az enyém nem olyan - mondta Füles büszkén. - Ide nézz, Malacka! - És ahogy Malacka búsan felnézett, Füles óvatosan felemelte a nedves rongyot két fogával, óvatosan beleeresztette a csuporba: megint kivette, visszatette. Ezt többször ismételte.
- Így igen - mondta Micimackó. - Így belefér.
- Ugye? - dicsekedett Füles ragyogó arccal. - Úgy sétál ki meg be, ahogy akarom.
- Igazán örülök - mondta Mackó boldogan. - Mindjárt gondoltam, legjobb lesz, ha egy ilyen praktikus csuprot ajándékozok neked, amibe mindenfélét bele lehet tenni.
Malacka is fellélegzett.
- Látod, tőlem is kaptál valamit, amit ilyen szépen bele lehet tenni a Praktikus Csuporba.
De Füles már nem is hallotta őket. Kivette meg betette a rongyot a csuporba, és ragyogott a boldogságtól.
* * *
- No és tőlem nem kapott semmit? - kérdezte Róbert Gida irigykedve.
- Dehogyisnem! - mondtam én. - Te adtál neki egy... hát nem emlékszel... egy kis... egy olyan kis...
- Egy olyan kis festékdobozt, festegetni.
- Na látod! Pontosan emlékszel!
- De miért nem adtam neki oda mindjárt reggel?
- Mert egész nap el voltál foglalva az estély miatt, amit a tiszteletére rendeztél. Ott volt csokoládé és fagylalt és torta három gyertyával és Füles neve a tortán, piros cukorból kikanyarítva és...
- Igen, most már emlékszem - mondta Róbert Gida.
2017. március 10., péntek
Klotild néni a Karinthyban
Még nem kellett, de még elkelhet egy Klotild néni. Nekem is. Ha nekem szegezik a kérdést, hol voltál. Mit csináltál háromtól ötig? Akkor mindig jól jön egy Klotild néni. Egy nagynéni, akit senki sem látott, sem hallott, de egy hús-vér valaki, akinél ellehet az ember a kérdéses időben és kellő gyakoriságban. Mert Klotild néni egy intézmény, egy mindenkinél élőbb figura, akiről - tudod, hogy a legutóbb is meséltem neked -, és aki köszöni szépen, jól van. Igaz, már második hete nagybeteg. Ezért kell olyan intenzíven látogatnom. Ja, hogy már három hete meghalt? Akkor is. A Klotild nénihez járok a temetőbe.
A Klotild néni Vaszary Gábor bohózata Karinthy Márton rendezésében a Karinthy Színházban. Kelenföldön a negyvenkilences, tizenkilences villamosok végállomás előtti utolsó megállójában. Leszáll az ember a vlanyiról, már ott is találja magát. El sem lehet téveszteni, még akkor sem, amikor az emlékeimben a színház előtti időkben itt működött a Haladás mozi. És itt szálltam fel, hogy a gimibe menjek, ugyanitt szálltam le, amikor haza jöttem a gimiből. A Bánk bán utcán sétáltam be a Fraknó utcába, ahol valamikor laktunk, amikor még a család teljes volt, megvolt az anyu, az apu és a testvéreim is innen jártak suliba és ide jöttek haza.
Ennek már több, mint 40 éve. Akkor még a Karinthy Színház még ötlet szintjén sem fogant meg, hiszen a kirakatban kitett szám szerint 35 éves.
A Színház repertoirját tekintve - kevéske kivétellel - vígjátékokat játszó színház. Ezt támasztja jó példával és híven alá a Klotild néni, Vaszary Gábor fergeteges bohózata. Az elején kicsit nehézkesen indul, amikor még nehezebben csikorognak a kerekek, de éppen hogy csak azért, hogy később annál inkább legyen elsöprő a helyzet, legyen friss a szöveg, legyenek lebilincselőek a párbeszédek, legyenek magával ragadóak a színészek, mind a tizenegy egytől egyig, akik a darabban szerepelnek.
Az énekes Miller Zoltán a prózai szerepben, komikusként remek. Egri Kati vérbő humorral hozza a szolgálólány figuráját. Pápai Erika légiesen könnyed a feleség szerepében. Csere László alakja és hangorgánuma kivételes. Szacsvay László kifejezetten nyerő választás a féltékeny férj-barát-idegen szerepkörben. Jó volt látni és hallani Mihályi Győzőt, akinek a hangja leginkább a szinkronokból köszön vissza. De nagyon jók voltak a többiek is, akiket most láttam először a színpadon: Bozó Andrea, Eke Angéla, Márton Róbert, Szűcs Péter Pál és Németh Gábor.
A darab hozza azt a bohózati elvárást, hogy végig humoros, nevetésre ingerel, az egyik poénon, helyzeten, karakteren nevetsz még javában, amikor ott jön a következő nagy röhögés. Felhőtlen szórakozás, isteni kikapcsolódás a Klotild néni, mindenkinek melegen ajánlom.
A Klotild néni Vaszary Gábor bohózata Karinthy Márton rendezésében a Karinthy Színházban. Kelenföldön a negyvenkilences, tizenkilences villamosok végállomás előtti utolsó megállójában. Leszáll az ember a vlanyiról, már ott is találja magát. El sem lehet téveszteni, még akkor sem, amikor az emlékeimben a színház előtti időkben itt működött a Haladás mozi. És itt szálltam fel, hogy a gimibe menjek, ugyanitt szálltam le, amikor haza jöttem a gimiből. A Bánk bán utcán sétáltam be a Fraknó utcába, ahol valamikor laktunk, amikor még a család teljes volt, megvolt az anyu, az apu és a testvéreim is innen jártak suliba és ide jöttek haza.
Ennek már több, mint 40 éve. Akkor még a Karinthy Színház még ötlet szintjén sem fogant meg, hiszen a kirakatban kitett szám szerint 35 éves.
A Színház repertoirját tekintve - kevéske kivétellel - vígjátékokat játszó színház. Ezt támasztja jó példával és híven alá a Klotild néni, Vaszary Gábor fergeteges bohózata. Az elején kicsit nehézkesen indul, amikor még nehezebben csikorognak a kerekek, de éppen hogy csak azért, hogy később annál inkább legyen elsöprő a helyzet, legyen friss a szöveg, legyenek lebilincselőek a párbeszédek, legyenek magával ragadóak a színészek, mind a tizenegy egytől egyig, akik a darabban szerepelnek.
Az énekes Miller Zoltán a prózai szerepben, komikusként remek. Egri Kati vérbő humorral hozza a szolgálólány figuráját. Pápai Erika légiesen könnyed a feleség szerepében. Csere László alakja és hangorgánuma kivételes. Szacsvay László kifejezetten nyerő választás a féltékeny férj-barát-idegen szerepkörben. Jó volt látni és hallani Mihályi Győzőt, akinek a hangja leginkább a szinkronokból köszön vissza. De nagyon jók voltak a többiek is, akiket most láttam először a színpadon: Bozó Andrea, Eke Angéla, Márton Róbert, Szűcs Péter Pál és Németh Gábor.
A darab hozza azt a bohózati elvárást, hogy végig humoros, nevetésre ingerel, az egyik poénon, helyzeten, karakteren nevetsz még javában, amikor ott jön a következő nagy röhögés. Felhőtlen szórakozás, isteni kikapcsolódás a Klotild néni, mindenkinek melegen ajánlom.
2017. március 6., hétfő
Sándor Erzsi anyavalyája
Az úgy szokott lenni, hogy előre megtervezem az olvasmányaimat, a Sándornak anyavalyáját jövő hétre gondoltam. Akkor lesz időm a Mátrában, éppen amikor nem a hegyek-dombokban bóklászom vagy gyönyörködöm. Mert a jó olvasáshoz, az elmélyedéshez idő kell. Az öt napban meg is lesz.
Most csak azért lapoztam, szagoltam bele, hogy egyáltalán olvasható e? Érdekes lesz-e? Olvastatja-e magát? Vagy csak azért olvasom el, mert a Sándor írta, és nekem mindent, amit ő ír el kell olvasnom. Na jó, nem mindent, csak majdnem. Felütöttem a könyvet az elején, miután megtudtam a borítóról, hogy letehetetlen és végig fogom röhögni az egész huszadik századot, a mamájával és vele. Egyáltalán nem voltam álmos. Röpültek az órák, teltek a lapok a bal kezemben.
Tényleg röhögtem, van, amikor egyenesen felnyerítettem a történeten, a megfogalmazáson, amint az egész szituáció megjelent a lelki szemeim előtt. Nem volt nehéz elképzelni, annyira életszerű-szagú volt minden: a leválasztott társbérlet, a fürdés lavórból, a szomszédok, az óvoda, az iskolába járás, a másság észrevétele, megélése, a finomságok az öltözködésben akkor, amikor nem ildomos, a tüzön-vizen át való kitartás a kis saját belső világunk mellett, amikor már minden oszlik-bomlik körülöttünk, ragaszkodás a szerelemhez, családi kötelékeinkhez.
Ott találtam magam közöttük. Magam is hallani véltem folyamatos beszélgetéseiket, pro és kontra vívásaikat, a végén felharsanó együtt-röhögésüket. Mert ez már nem a jól nevelt, illik-nevetés volt, hanem a mélyből felbugyborékoló - rossz kedvnek, depinek, pesszimizmusnak, méltatlan helyzeteknek - óriás fricskát mutató röhögés. Nevettem, velük nevettem, miközben összeszipogtam magam, amikor észre sem veszem, hogy a könnyeim csurognak és nem csak a nevetéstől.
Beleolvastam Sándor anyavalyájába és észrevétlenül ragadtam ott, maradtam mellette. Mert annak lehet nevezni, amikor úgy éjszaka kettőkor rácsodálkozom az órára, és arra gondolok, hogy le kellene tennem: holnap hosszú napom lesz, rendes munkanap, este mozival, vacsorával egy barátnővel. Le kellene a könyvet tennem, hogy legalább pár órát aludhassak a hajnali ébredésig. És nem tudom letenni. Azon veszem észre magam, hogy hajnali félöt, itt az ébredésem ideje és ébrednem sem kell.
Hogy mi anyavalya Sándor anyavalyája? Valami cunamiszerű beszélgetésfolyam, olykor vitatkozás anya és lánya között, egy szuper intenzív, bensőséges kapcsolat két ember és a megélt világuk között. S merthogy egy évben születtünk - ő télen, én tavasszal -, egy városban, a város különböző pontjain, kábé azonosak voltak a megélt élményeink abban is, ahogy családtagjainkat elhurcolták, kiirtották, túlságosan is értem, hogy miről beszél, amikor végig visz, végig röhögtet az életén.
Most csak azért lapoztam, szagoltam bele, hogy egyáltalán olvasható e? Érdekes lesz-e? Olvastatja-e magát? Vagy csak azért olvasom el, mert a Sándor írta, és nekem mindent, amit ő ír el kell olvasnom. Na jó, nem mindent, csak majdnem. Felütöttem a könyvet az elején, miután megtudtam a borítóról, hogy letehetetlen és végig fogom röhögni az egész huszadik századot, a mamájával és vele. Egyáltalán nem voltam álmos. Röpültek az órák, teltek a lapok a bal kezemben.
Tényleg röhögtem, van, amikor egyenesen felnyerítettem a történeten, a megfogalmazáson, amint az egész szituáció megjelent a lelki szemeim előtt. Nem volt nehéz elképzelni, annyira életszerű-szagú volt minden: a leválasztott társbérlet, a fürdés lavórból, a szomszédok, az óvoda, az iskolába járás, a másság észrevétele, megélése, a finomságok az öltözködésben akkor, amikor nem ildomos, a tüzön-vizen át való kitartás a kis saját belső világunk mellett, amikor már minden oszlik-bomlik körülöttünk, ragaszkodás a szerelemhez, családi kötelékeinkhez.
Ott találtam magam közöttük. Magam is hallani véltem folyamatos beszélgetéseiket, pro és kontra vívásaikat, a végén felharsanó együtt-röhögésüket. Mert ez már nem a jól nevelt, illik-nevetés volt, hanem a mélyből felbugyborékoló - rossz kedvnek, depinek, pesszimizmusnak, méltatlan helyzeteknek - óriás fricskát mutató röhögés. Nevettem, velük nevettem, miközben összeszipogtam magam, amikor észre sem veszem, hogy a könnyeim csurognak és nem csak a nevetéstől.
Beleolvastam Sándor anyavalyájába és észrevétlenül ragadtam ott, maradtam mellette. Mert annak lehet nevezni, amikor úgy éjszaka kettőkor rácsodálkozom az órára, és arra gondolok, hogy le kellene tennem: holnap hosszú napom lesz, rendes munkanap, este mozival, vacsorával egy barátnővel. Le kellene a könyvet tennem, hogy legalább pár órát aludhassak a hajnali ébredésig. És nem tudom letenni. Azon veszem észre magam, hogy hajnali félöt, itt az ébredésem ideje és ébrednem sem kell.
Hogy mi anyavalya Sándor anyavalyája? Valami cunamiszerű beszélgetésfolyam, olykor vitatkozás anya és lánya között, egy szuper intenzív, bensőséges kapcsolat két ember és a megélt világuk között. S merthogy egy évben születtünk - ő télen, én tavasszal -, egy városban, a város különböző pontjain, kábé azonosak voltak a megélt élményeink abban is, ahogy családtagjainkat elhurcolták, kiirtották, túlságosan is értem, hogy miről beszél, amikor végig visz, végig röhögtet az életén.
2017. március 4., szombat
Sándor Erzsi: Talán MGP
"Valamelyik fiókjában biztosan ott van a nekrológja. Egy ilyen kényes ügyet nem bízhatott pancserokra. Sem az őt töretlenül imádó elfogultakra, sem a reális távolságtartó, elemző pontosokra, akiket már életében tucatszor leiskolázott egy-egy odavetett félmondatával, legyintésével. Ezek neki temetni se jöjjenek, hát még dicsérni! Meg kellett írnia, mert tudhatta, hogy a sok pongyola emlékező összevissza fogja dobálni életének még általa poénra hegyezett történeteit, és a végén legendák lesznek belőle, részrehajló históriák, és annál sokkal szigorúbb volt, hogy ezt akarja.
Pedig ez van.
Átmentek egymáson a 20. századdal, amiből a rengeteg sebét eltakaró rengeteg anekdotája született.
– Nagyanyám 94 éves volt, és mindig azt mondta magáról: meglátjátok, engem úgy kell majd agyonverni! És úgy is lett. Egy szép napon bejöttek a nyilasok, és tényleg agyonverték az ágyában – mesélte vidáman. Mások irodalmi pályát építenek egy ilyen történetből, ő legendává szőtte és szétszórta. Öngúnnyal, szarkazmussal válaszolt az abszurditásra, de mert színházban élt, tudhatta: a szerep akkor is átmegy a színész idegrendszerén, ha életben maradottan hajlong a tapsrenden. Estéről estére megszenvedi. A sebeire flastromként a szavakban, mondatokban, poénokban rejlő rejtekezést választotta. Csak néha hagyta magát fájni, és csak kevesek előtt. „Istenien vagyok” – mondta affektálós hangsúllyal, miközben magára maradt, extrákat vert a szíve, depressziótól sújtottan kórházban feküdt, és időzített bombaként ketyegett benne a kór. De mindig jól volt, mindig szórakoztatóan, mindig a lehető legjobban. Már csak azért is, hogy az ellendrukkereket üsse meg a guta.
A teátrumok első hölgyeinek kifinomult allűrjei szervültek a gesztusaiban, mondataiban, a lelkében. Ezért sem tartozott céhhez, kamarához, csapathoz, törzshöz, színházhoz sem. Csak önmagát határozta meg. Holott amikor mikrofilmcsempészésért letiltották a caracasi repülőgépről, majd rögtön a Népszabadságról is, dramaturgi szerződést kapott vidéki színházaknál, ahol belefolyt az előadások minden centijébe. Írt, rendezett, manipulált, miképpen azt egy színházban szokás.
Gyerekkorában szívták egymásba magukat a színházzal, amikor MGP-re nem nagyon figyelő, titkárnői feladatokat ellátó mamája a Nemzeti Színházban a nézőtéri sötétre és Herti néni színházi büféjére hagyta cseperedő kisfiát. Megtanult minden megtanulhatót. Balettozni tanult, színpadi táncot, színészeti aljasságokat és túlélési recepteket, rendezői hohmecolásokat és valódi tetteket, aztán összművészet szakon elvégezte a Színművészetit. Dramaturg, rendező, színész, darabíró, táncoskomikus – lehetett volna bármi. Ő együtt volt minden, hozzá színháztörténész, tudós, elemző, író, hírlapíró és színházi kritikus. A színház volt az anyanyelve, tehát távol állt tőle minden esztétizáló megközelítés. Arról írt, amit aznap este látott. Kritikusként nem cselekményt mesélt, nem osztott szerepet, nem adott rendezői ötleteket, nem sugallt koncepciót, nem próbált bele a színházpolitikába, mint előtte és utána oly sokan, hanem leírta, amit a színpadon talált. Elsősorban a színészt, aztán a rendezést is, a díszletet, jelmezt. A színpadon felvonuló napi igazságot vagy mellébeszélést, művészeti blablát. Megengedhette magának, hogy ne legyenek kétségei.
Színházi kritikáit azok is olvasták, akik letagadták. Mert halálra sértett, pályáról eltanácsolt, egész életre sebzett. Sokan, akik túlélték, a barátai lettek, életének utolsó éveiben partnerek a hosszúra nyúlt telefonbeszélgetéseihez. A képességesek MGP szitkait is boldogan számon tartották. Csak a bagatell színházi darabbérmunkások hullámoztak a dühtől, és kéjesen lihegtek, amikor MGP coming outra kényszerült. Aki veszi magának a fáradságot, és beleolvas ügynöki jelentéseibe, láthatja, hogy megjelenhető színikritikákkal, színházjobbító kisesszékkel nevelte a tartótisztjét. Igen, mindenkinek jobb lett volna, ha nem így történik, de az élő szerkesztőségből, a papírról néhány online-ra száműzni, majd negyven évvel az események után megjelenési bojkottal sújtani nagyobb bűn volt, mint amit évtizedeken át hurcolt. Azoknak a bűne, akik elfelejtették észrevenni, hogy a valaha volt legfelkészültebb, leghitelesebb, legmegbízhatóbb és legtehetségesebb színházi írónk kezéből rúgják ki a klaviatúrát. Az igazság, a feddhetetlenség, a tiszta erkölcs és a becsület nevében. Ne legyenek rá büszkék.
Szigorú volt, metszően pontos, velőtrázóan gúnyos, hisztis és igazságtalan. Hiszen színházban nőtt föl, ott élte az életét, ahol túlhabzanak az indulatok, és az érzelmek is kikérik maguknak.
Gondosan megtervezte és kitalálta magát. A pipáját, az italait, aztán a teljes absztinenciát is, bár ebbe talán az egészsége vagy éppen a betegsége is beleszólt. Affektált, raccsolt, jidlizett, elég magas volt ahhoz, hogy mindenki feje fölött nézzen le bárkire. Rítusai voltak. Mindig a legszélső zsöllyébe kért jegyet magának, az előadás szüneteiben sokatmondón, biggyesztve mosolygott. Ha valami lelkes amatőr ilyenkor a véleménye felől érdeklődött, azt undorral pöckölte le magáról. Vidéki utakra baráti sofőröket foglalkoztatott, de az ember csak hálás lehetett a sorsnak, ha négy-ötszáz kilométeren át MGP-t hallgathatott.
Voltak szent tehenei, akikről soha nem írt le rosszat. Ilyenkor izgalmas drámatörténetet rittyentett, jelmez- és díszletelemzésbe fogott, az olvasó meg hosszan próbálta megfejteni a játszókra vonatkozó dodonai mondatokat: most akkor jó vagy nem jó? A színházi szakmában élt, és néha túlterjeszkedett az elvileg meghúzott határain. Nem bennfentes volt – még a szót is utálta –, hanem megkerülhetetlen. Bizonyos színészek, rendezők főpróbái nem mehettek le a jelenléte nélkül. Ilyenkor premierre megrövidült fél órával is az előadás, más jelmez került a színészre, esetleg eltolódtak hangsúlyok. Csak ők tudják, mi történhetett ott.
Voltak – jó néhányan –, akiket töretlenül utált. Idővel mégsem bántotta őket annyira, talán a kortársi együtt öregedés vagy bizonyos státusok megengedő beletörődése folytán. Nem lehetett biztosan tudni.
Sokféle homályt hagyott maga körül tenyészni, hiszen a titkok hozzátartoznak a zárkózott nagy primadonnák életéhez. Mégsem állhatott elő fegyvertelen sebezhetőségével, érzelmi kiszolgáltatottságával, szentimentális elérzékenyüléseivel. Nem véletlen, hogy a két legnagyobb primadonnáról írt könyvet, Honthyról és Latabárról. De kellett volna Márkus Lászlóról, Feleki Kamillról, Dajka Margitról is. A fékevesztett, magányos dzsungeljátékosokat szerette. Önmagában is. Major Tamásról és a Nemzetiről szóló könyve talán ott lapul a számítógépének egyik mappájában. Reménykedjünk. Már csak azért is, mert nagyon értette Major kontráit. Kedvtelve ellenszeretett, boldogan ostorozta a színházi szakma által fölnyalt kedvenceket. Ezért is keresett magának alternatív társulatokat, vált hívükké, akár egyetlen krónikásukká, miképpen Monori Lili esetében. Mert a színpadi igazmondást mindennél többre tartotta. Ennek érdekében hajlandó volt egy szoba-konyhában harmadmagával nézőként üldögélni egy oldalra lejtő kanapén. Vagy együtt játszani a TÁP színházzal. Fiatalokat talált ki magának, hogy karbantartsa a szellemét, ne kelljen megöregednie. A fiatalok boldogan tartoztak hozzá, tudták: fölszorozza őket.
Életének legmélyebb sebeit akkor szerezhette, amikor félreállították, és amikor a feleségét, Ronyecz Máriát ápolta és veszítette el. Az utóbbi évtizedek színházművészeinek halála is őt szegényítette. Neki haltak meg. Végül meg kellett élnie a félreállítottságot, a mellőzöttséget. Minden jóakarójával és barátaival övezve is tudta, szétfeselve, kifakultan, agyonmosottan lóg rajta a palást, fején kicsorbulva inog a rozsdálló korona. Szkájpon és telefonon tartotta fenn egykor volt birodalmát. Már-már jóindulatúan fecsegett, néha elmondta ugyanazt sokszor, anekdotázott, összekevert neveket, de mégis sebészi pontossággal elemzett színháztörténeti helyzeteket, analizálta a benne szereplőket. Zsúfolt korban élt, ezért sokakat ismert közelről, és mindig kéznél volt nála annyi vitriol, amennyit rájuk önthetett. Több kötetnyi színház- és irodalomtörténetet telefonált el a semmibe. A mai napig sárga pöttyel világít a szkájpja. Nincs a gépnél. Nincs."
Forrás: Mozgó Világ, 2011. szeptember
2017. március 2., csütörtök
A lány a vonaton
Nagyon sokáig nem is tudtam, hogy létezik A lány a vonaton. Akármelyikünk is lehetne ingázó az egyik pontból a másikba és vissza. A nem csak a telójába mélyedő. A nem csak a bóbiskoló. A nem csak újságot vagy könyvet olvasó. Az a lány, akinek élete van, s aki az otthoniból megy egy munkahelyre oda és vissza, oda és vissza. Évekig. Egyhangúan, monotonon, csak az évszakok változnak körülötte. Benne meg a hangulatok. És az érzékenysége, ahogy a külvilágot megfigyeli, a rezzenéseire reagál. Elképzel embereket, életeket, helyzeteket, dolgokat. Neven nevezi az ismeretleneket, kik az idő múlásával és a vélt megismeréssel jó ismerőseivé válnak.
Mondom, én is lehetnék a lány a vonaton, aki nem a telefonját nyomkodja, hanem alig várja, hogy a kisváros házaiban lakók a valóságban és a képzeletében - arra a pár percre, míg a vonat a kertük végében halad el, a vonat ablakában ülve -, életre keljenek, igazi és képzelt életüket éljék.
Egy sablonos, látszólag kivesézett témából dob Paula Hawkins írónő egy hatalmasat, amikor teljesen azonosulni vagyunk képesek Rachellel, a vonatban ingázó lánnyal, a képzelgéseivel, gondolataival, sokszor zűrös érzéseivel.
Valódi thriller. Nekem a csattanó, az utolsó ötven oldal még hátra van. Már most chapeau (le a kalappal), Paula Hawkins, oda ragasztottál a könyvedhez, a profán történetedhez, ami éppen ezért olyan hátborzongató. Mert bármelyikünk lehet a lány a vonaton és bármelyikünk élheti a kisvárosi életét a házakban a vasúti sínek mellett.
A könyvből készült film is állítólag óriási siker. Elhiszem.
Mondom, én is lehetnék a lány a vonaton, aki nem a telefonját nyomkodja, hanem alig várja, hogy a kisváros házaiban lakók a valóságban és a képzeletében - arra a pár percre, míg a vonat a kertük végében halad el, a vonat ablakában ülve -, életre keljenek, igazi és képzelt életüket éljék.
Egy sablonos, látszólag kivesézett témából dob Paula Hawkins írónő egy hatalmasat, amikor teljesen azonosulni vagyunk képesek Rachellel, a vonatban ingázó lánnyal, a képzelgéseivel, gondolataival, sokszor zűrös érzéseivel.
Valódi thriller. Nekem a csattanó, az utolsó ötven oldal még hátra van. Már most chapeau (le a kalappal), Paula Hawkins, oda ragasztottál a könyvedhez, a profán történetedhez, ami éppen ezért olyan hátborzongató. Mert bármelyikünk lehet a lány a vonaton és bármelyikünk élheti a kisvárosi életét a házakban a vasúti sínek mellett.
A könyvből készült film is állítólag óriási siker. Elhiszem.
2017. március 1., szerda
Pluszból mínuszba - Kicsi Rigó, jaj!
Van az úgy, hogy egy hír megjelenik valahol és robbanásszerűen terjed szanaszét. Elsöpri a hír fogadóját, de a hír hozóját egyaránt. Nem hisznek a fülüknek. Nem tudnak napirendre térni fölötte.
Pedig csak a szokásos történt: felmondott valaki. Most nem akárki. Nem bárki. A maga szintjén túlmutató valaki. Olyan valaki, aki sokat jelentett. Biztonságot, hogy van. Bizodalmat, ha az ember megkéri valamire, akkor az meg is lesz csinálva. És meg is volt. Ha tíz ember volt a címzett egy témában, biztos lehettem benne, hogy ő utánanéz és válaszol. És válaszolt. Vagy felhívott:
- Pannika, megnéztem mindenhol az anyagot, még a gyártásba is bementem, nem találtam túl sokat, de hétfőig kitartunk.
Kevés helyen, még kevesebb emberrel érezhetni ezt a viszonyt, ezt a bizalmat, ezt a reményt, ezt a megnyugvást, ha mások nem, akkor ő biztos igen. Nehéz így kimondani, de őrá mindig lehetett számítani. Főleg a bajban. Amikor nagyon muszáj. Az egyre fogyó, megbízhatónak vett kollégális körben már-már egyedül.
Erre most hallom a hírt: felmondott. Kicsi Rigó, jaj, nagy most már a baj!
Mert olyanok vagyunk, hogy bízunk. A végsőkig. Akkor is, amikor egyre kevesebben vagyunk az egyre növekvő és előre nem látható feladatokra. Akkor is, amikor már régen nem huszonnégy órás egy normál munkanap. Akkor is, amikor a felsőbb szinteket megszégyenítő módon a beosztotti kör saját magától is tudja, teszi a dolgát, messze túlmutatva önmagán. És összekapaszkodik a csöppnyi, csipetnyi csapat. Mert még vannak, akikkel megéri, és mert még van egyáltalán, kivel.
Nem akarom tragédiaként megélni egy őszinte, felelősségteljes, megbízható kolléga elvesztését. Márpedig az egyre fogyó csapatban igenis annak érzem. Ürülésnek, üresedésnek, fogyásnak, rogyásnak, a lélek szűkölésének, reményvesztésének.
Belefájdult a szívem, amikor meghallottam. Jajdult, sajdult egyet, belecsavarodott. Mélységes szomorúságot éreztem. Mit tehetnék?, volt a második érzés, hogyan tudnám megállítani, visszafordítani, itt-tartani? És tudtam, ami elveszett, az elveszett, aki elmegy, az megy. Előre néz már és nem hátra. Maga mögött hagyja ezt az egész katyvaszt, benne minket, engem is.
Énekelhetem most már a bús nótát: Kicsi Rigó, jaj, nagy most már a baj!
Pedig csak a szokásos történt: felmondott valaki. Most nem akárki. Nem bárki. A maga szintjén túlmutató valaki. Olyan valaki, aki sokat jelentett. Biztonságot, hogy van. Bizodalmat, ha az ember megkéri valamire, akkor az meg is lesz csinálva. És meg is volt. Ha tíz ember volt a címzett egy témában, biztos lehettem benne, hogy ő utánanéz és válaszol. És válaszolt. Vagy felhívott:
- Pannika, megnéztem mindenhol az anyagot, még a gyártásba is bementem, nem találtam túl sokat, de hétfőig kitartunk.
Kevés helyen, még kevesebb emberrel érezhetni ezt a viszonyt, ezt a bizalmat, ezt a reményt, ezt a megnyugvást, ha mások nem, akkor ő biztos igen. Nehéz így kimondani, de őrá mindig lehetett számítani. Főleg a bajban. Amikor nagyon muszáj. Az egyre fogyó, megbízhatónak vett kollégális körben már-már egyedül.
Erre most hallom a hírt: felmondott. Kicsi Rigó, jaj, nagy most már a baj!
Mert olyanok vagyunk, hogy bízunk. A végsőkig. Akkor is, amikor egyre kevesebben vagyunk az egyre növekvő és előre nem látható feladatokra. Akkor is, amikor már régen nem huszonnégy órás egy normál munkanap. Akkor is, amikor a felsőbb szinteket megszégyenítő módon a beosztotti kör saját magától is tudja, teszi a dolgát, messze túlmutatva önmagán. És összekapaszkodik a csöppnyi, csipetnyi csapat. Mert még vannak, akikkel megéri, és mert még van egyáltalán, kivel.
Nem akarom tragédiaként megélni egy őszinte, felelősségteljes, megbízható kolléga elvesztését. Márpedig az egyre fogyó csapatban igenis annak érzem. Ürülésnek, üresedésnek, fogyásnak, rogyásnak, a lélek szűkölésének, reményvesztésének.
Belefájdult a szívem, amikor meghallottam. Jajdult, sajdult egyet, belecsavarodott. Mélységes szomorúságot éreztem. Mit tehetnék?, volt a második érzés, hogyan tudnám megállítani, visszafordítani, itt-tartani? És tudtam, ami elveszett, az elveszett, aki elmegy, az megy. Előre néz már és nem hátra. Maga mögött hagyja ezt az egész katyvaszt, benne minket, engem is.
Énekelhetem most már a bús nótát: Kicsi Rigó, jaj, nagy most már a baj!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)