Születésnapodra

Tudom, tudom, az ikszedik születésnap már szóra sem érdemes, fel sem tűnik. Talán csak neked, aki amikor erre a napra ébred huszonhetedikén januárban, kinéz az ablakon, meglátja, hogy nyolc van mínuszban vagy még annál is több, hideg van, és a fenébe is, még mindig csúszik. Bárhogyan is csűrjük-csavarjuk január huszonhetedike a telet jelenti, születésnapban pedig a tiedét, amihez lelkem barátságosságával, melegségével annyiban tudok hozzájárulni, hogy hozzáteszem szép csöndesen:
- Öltözz fel jó melegen, ne csúszkálj sokat, mindig érj el épségben oda, ahova tartasz, érezd jól magad a napban, éveid száma nem a világ vége, jön még egy jó pár hozzá, 'reg lány!

Sándor esete Haumannal

"Megbeszéltük, hogy a mai próba után kettőkor a Haumann ott marad a próbateremben mert fotózása is lesz és jön hozzá egy újságíró is. Csakhogy a próbának már 1-kor vége lett, én rohantam a próbaterembe, hogy elcsípjem le ne lépjen. El is kaptam, meg is beszéltük, hogy ott marad a büfében, telefonon közben elintéz egy másik újságírót és kettőkor fogadja a fotóst és az egyik újságírót. Negyed háromkor az az egyik aggódva hív, hogy senki sincs a büfében. Rosszat sejtve telefonálok és kiderül, hogy a művész úr letette a telefonta másikkal és mint ki dolgát jól végezte haza buszozott Sashegyre. Mondok óvatosan és erősen lemondóan, hogy itt várja egy újságíró meg két fotós. Cifra káromkodás hallatszik a telefonból, aztán lekerekítve a rendes anyázást annyit még: na, visszamegyek, ne mozduljanak. És visszajött! Ilyen történetet eddig csak hollywoodi színészekről olvastam, nagyon irigykedve. Biztosan tudtam, hogy ez nálunk nem történhet meg. Nem is. Haumann Péter hollywoodi, az tuti."

Forrás: FB, 2017.01.26.

Valaki mondta - megint Steve Jobs

“Az üzleti világban elértem a siker csúcsát. Mások szemében az életem maga siker megtestesítője.

Ugyanakkor, a munkától eltekintve, kevés örömöm van. A legvégén a vagyon csak egy olyan tény, amihez ugyanúgy hozzászokunk.

Ebben a pillanatban, a betegágyon fekve és visszaemlékezve az életemre, felismerem, hogy mindaz a gazdagság és elismerés, amire annyira büszke voltam, elhalványul és jelentéktelenné válik, ahogy egyre közeledik a halál.

A sötétségben látom az életben tartó gépek zöld fényeit és hallom a búgó hangjukat, egyre közelebb érzem a halált.

Most már tudom, amikor elegendő vagyont halmoztunk fel, mely élethosszig kitart, más dolgokat kellene keresnünk, amelyeknek nincs köze a vagyonhoz.

Valami sokkal fontosabbat:

Talán kapcsolatokat, talán művészetet, talán fiatalabb korunk álmait…

A vagyon folyamatos üldözése csak egy önmagából kifordult személyt hoz létre belőlünk, amilyen én is vagyok.

Isten adta képességünk érezni mindenki szívében a szeretetet, nem pedig a vagyon által előidézett illúziókat.

Az életem során megszerzett vagyont nem vihetem magammal.

Amit magammal vihetek, az csak a szeretet által kiváltott emlékek.

Ez az igazi gazdagság, mely követni fog, elkísér, erőt és fényt ad.

A szeretet ezer mérföldeket képes utazni. Az életben nincsenek határok. Menj, ahova akarsz. Érd el a magasságot, amit el akarsz érni. Minden ott van a szívedben és a kezeidben.

Melyik a világ legdrágább ágya? – A beteg ágya.
Alkalmazhatsz valakit, hogy vezessen helyetted, csináljon neked pénzt, de nem vehetsz rá senkit, hogy viselje el a betegségedet helyetted.

Az anyagi dolgokat megtalálhatjuk, ha elvesznek. Egyetlen dolog van, amit nem találhatunk meg, ha elvesztettük – az Életet.

Amikor valaki bemegy a műtőszobába, észreveszi, hogy van egy könyv, aminek az olvasását még nem fejezte be – “Az egészséges élet könyve”.

Bármely szakaszában is vagyunk pillanatnyilag az életünknek, egyszer majd szembesülünk azzal a nappal, amikor behúzzák a függönyt.

Gondosan őrizd a szeretetet a családodért, a szeretetet a házastársadért, a szeretetet a barátaidért…

Bánj jól magaddal. Törődj másokkal!”

A Béla

Most kaptam a hírt, hogy egy gimnáziumi osztálytársam meghalt. Méltósággal viselt hosszú betegség után. Majd a katonaság intézkedik a temetéséről, merthogy katona volt. Sokmindent nem tudtam róla, mi történt vele a gimis évek óta. Volt neki egy lánya vagy egy fia, vagy mindkettő, mert bizony ezt sem tudom. De hogy katona volt, az rémlik. Talán valamelyik először ritka, majd egyre gyakoribb osztálytalálkozón mesélte el az osztálynak, négyszemközt nem sokat beszéltünk. Pedig akár beszélgethettünk is volna. Olyan jó hangulatú, közvetlen srácra emlékszem, persze még a gimiből. Erre fogja magát, betölti a hatvanat és meghal. Csak úgy. Nekem mindenesetre nagyon váratlanul. Eszembe juttatja, hogy lehet még vagy húsz évem hátra. Jó esetben. Mert a legrosszabb esetben mindjárt meghalok, pillanatok alatt, a magam számára is meglepetésszerűen, minden előzetes intő jelzés nélkül. Vagy a szívem körüli olykori fájásra, no nem fizikai, hanem olyan lelki fájásra kellett volna jobban odafigyelnem? Hogy ne izgassam magam olyan sok dolgon és emberen? Hogy ne legyek már annyira empatikus ezzel, meg azzal, amarról nem is beszélve? Hogy szaharjak le mindent, mindenkit, ügyeket, jelenségeket, semminek és senkinek ne tulajdonítsak túl nagy jelentőséget? Erre Béla meghal. Az egyik Béla, aki az osztály másik Bélájának volt a legjobb barátja a suliban. Bélából ritka a kettő egy helyen, és még hozzá úgy, hogy kitűnően meglegyenek egymással. Az osztály összes Bélája összetartott, ahelyett hogy féltékenyek lettek volna a másik "Bélaságára". Most akkor az egyik Béla egyedül maradt. És az az igazság, hogy én is, bár nem vagyok a megmaradt Béla, de nagyon átérzem a hiányát, meg a fájdalmat, meg azt is, hogy milyen elveszíteni valakit, akit akkoriban, siheder-hajadon korunkban ismerni véltünk, most meg tessék: volt, nincs. Dehogy is nincs. Itt van a kósza, bátortalan emlékeimben. Még az arcára is emlékszem. Arra is ahogyan beszélt. A nevetését is hallom. Pedig a barátom sem volt. Mégis hiányzik Béla. Azt hiszem, nagyon.

Valaki mondta - Steve Jobs

"Az őrültekhez szólok, a különcökhöz, a lázadókhoz, a bajkeverőkhöz, akik nem követték a többieket, akik másképpen látták a dolgokat, nem szerették a szabályokat és nem törődtek bele a változatlanságba. Idézheted őket, vitatkozhatsz velük, dicsőítheted vagy gyalázhatod őket, de egy dolog nem fog sikerülni, mellőzni őket. Mert ők az újítók, ők viszik előre az emberiséget. Egyesek őrülteknek látják őket, mi viszont zseniknek. Mert akik olyan őrültek, hogy azt hiszik megválthatják a világot ők meg is teszik.”

Steve Jobs, 1955-2011

Meghalt Kakuk Gyuri

Fel nem bírom fogni, hogy meghalt. Akkor figyeltem fel rá, amikor a Fiala meghívta a reggeli rádió műsorába. Vagy meghívta, vagy felhívta. Mindkettőre volt példa. És elbeszélgetett vele. Kérdezgette például a koszovói élményeiről. Egyáltalán a délen zajló politikai eseményekről. Nem volt egyszerű a Fialával hosszabban elbeszélgetni, mert mindig talált fogást a beszélgető partnerén. Belekötött az élőfába is. Kiszúrta akár a legkisebb felkészületlenséget, logikátlanságot, butaságot. Kakuk Gyurinál nem talált kivetnivalót. Gyuri felkészült volt, világlátott, hót intelligens. Politikáról, gazdaságról, irodalomról egyaránt tájékozott. És nagyon laza. Élvezet volt hallgatni, ahogyan a legbonyolultabb témákat is emberközelbe hozta. Havernak éreztem Gyurit, mert nekem nem is György volt, hanem Gyuri. Egy olyan valakinek, akivel seccperc alatt kialakul a közös hullámhossz, és úgy érezném, mintha már ezer éve ismerném. Pedig egyetlen egyszer sem találkoztunk. Csak így az éter hullámain, a sajtóban való megjelenésein keresztül követgettem pályáját. Váratlanul erősen ráz meg a halála. Egy olyan valakié, a Gyurié, Kakuk Gyurié, akit úgy szerettem és tiszteltem, hogy személyesen nem is ismertem, egy nagyon értékes embernek tartottam. Egy újabb értékkel, mérföldkő jelentőségű emberrel kevesebb. Nyugodjál békében, Gyuri.