A galambdúcból - a kirepülés

Azt hittem, hogy örökké tart. A dúc melege. A sűrűsödő, de még valamennyire ismerős légkör. Jó volt tudni, hogy merre hány és mennyire kevéske méter. Elrúgtam magam a székkel és a hátam mögötti jómadárba ütköztem. Vagy ha beszélni akartam átellenben egy magába fordult galambtársammal, elég volt fél métert odébb csúsznom a közelébe.
Meleg volt, mindig túl meleg, sosem éppen annyi fok, hogy minden egyes galambkollégának jó legyen. És hatalmas volt a galambzaj, zúgás-búgás, a burrogás, a surrogás, a süvítés, helyenként alig lehetett koncentrálni a saját bokros galambos ügyes-bajos teendőinkre.
Egy váratlan napon, egy előre nem látott pillanatban a két legidősebb galambbal, a galamb-munkatársammal és velem közölték, hogy mennünk, dehogyis mennünk, repülnünk kell a galambdúcból kifele. Máshol, innen messzebb lett ránk szükség. Az egyik galambabb részéről történt bejelentésre, amely nem vitát nyitott, hanem végleges döntésnek hallatszott, galamszívem nagyot dobbant egyre szűkülő ketrecében. Három hét még az élet, gondoltam magamban, a dúc jól ismert közegében, melegében. Egyszeriben vált fullasztóvá a dúc a csöppnyi szabad folyosóival, sűrűn telerakott asztalai mögött látszatra barátságos galambokkal.
Nem bírtam sem a látványt, sem a fájó érzést, ki kellett azonnal menekülnöm az udvarra, felrepülni a magasba mélyeket szippantani, s megpróbálni ellátni az új helyünkre, amely közel sem volt annyira távol, mint amennyire képzeltem. Szívem riadtan repdesett burkában, lélegzetem szakadozni látszott, csőreim görcsösen csukódtak egymásra. Izgultam, féltem az ismeretlentől. A mástól. Az újabb változásoktól. A közeli, már-már kézzel fogható megpróbáltatásoktól és megmérettetésektől.
A nagy kirepülés a tervezettnél korábban történt, mondhatni, egyik napról a másikra, amikor is a galambabbak legközelebbike közölte, hogy akkor már másnap repülünk. Adva volt egy egész munkanap a ténykedéseknek, bokros teendőknek, alig egy-két óra a motyónk összepakolására. Sok ideje nem volt érzékszerveinknek érezni a galambtársak reakcióit, érzékelni pillantásaikat, venni sutyorgásaikat előttünk, de leginkább a hátunk mögött, mindez túl gyorsan történt.
Azóta, ahogy a teendőim megkívánják, visszamegyek a dúcba. Szárnyaim lenyesve egy raktár mélyén pihennek. Lábaimon újra tanulom a járást, a lépcsőzést, észre veszem mindet, mind a tizenhatot. A dúc megvan, a helyemen egy friss galamb ténykedik, jövetelemre épphogy felnéz, majd újra belemélyed teendőibe. Idegenné vált a dúc pár röpke nap leforgása alatt. Egyedül, akit sajnáltam otthagyni, ő repdes mellettem, hogy néhány szót válthassunk. Ne sajnáld, ne fájjon, mondja, hogy a dúc nem a tied többé. Ugyan még az enyém, de nézd mivé lettem benne. Belenézek elgyötört szemébe, fájdalmas pillantása érteti meg velem, hogy valami más, élet van a galambdúcon túl.

Október nyolcadikán

Még egy hét és találkozom vele. Nem tudom, hol. Találkozunk és az a fő. Már időtlen idők óta nem láttuk egymást. Addig is a facebook-on chat-eltünk. Hívott a mobilomon is, hosszú perceket beszéltünk. Mindenféléről. A hangját millió közül is megismerem. Az arca bennem él. Mindez mégsem pótolja a viszonlátást. Hogy megölelhetem. Hogy hozzá simulhatok, magamhoz szoríthatom. Hogy érezhetem. Két hete mondogatom, hogy október nyolcadikán találkozunk. Jaj, de jóóó! Akkor még nagyon messze volt. El sem tudtam képzelni, hogy bírom ki addig. A szívemmel alig bírtam. Csak verdesett, jobban vert, mint addig bármikor. Már azt hittem, hogy kiugrik a helyéből. Az egész a gondolataimba is befészkelte magát. Vajon hol? És hogyan? Mit fogunk egymásnak mondani? Annyi mindent szeretnék neki elmondani. Csak nem szedhetem pontokba a mondanivalómat, hogy el ne felejtsem. Mindegy is. Majd lesz valahogy.

Hét nap még és újra láthatom. Azt nem mondom, hogy már az agyamra megy, annyit látom. Mert nem. Így hetekkel előtte belövődik egy nap, és én ünnepibe öltöztethetem a lelkemet. Gondolhatok sokat rá. Amúgy is, de ilyenkor még többet és célzottabban. Elképzelhetem előre, milyen lesz, amikor újra megpillantom. Vajon olyan-e, mint amilyennek magamban őriztem. Vagy egy kicsit más? És ha más, akkor miben? Úgy örül ő is nekem, ahogy én neki? Mit fogunk előszörre egymásnak mondani? Vagy csak hosszan nézzük egymást? Vagy egy csók és más semmi?

Amikor ma elalszom már csak ötöt kell aludnom, hogy láthassam és a hangját halljam. Végtelen hosszúságú idő, pedig az öt kevesebb, mint a három hét, meg az egy hét. Mikor lesz már végre nyolcadika. Nem akarok türelmetlen lenni. Az időt sem akarom sürgetni, mégis jó volna azzal is foglalkoznom, hogy mit vegyek fel. Nincs egy valamire való rongyom sem. De talán mégis. Úgy kell felöltöznöm, hogy sokáig megmaradjak az emlékezetében. Egyrészt. Másrészt az sem lenne baj, ha szexis lennék, kívánatosnak találna, és nem sokat beszélnénk. Majd utána. Meg azután. És ha azután mondunk valami fontostalanságokat egymásnak, az sem lenne baj. A legvégén persze megbeszéljük, hogy mikor találkozunk a legközelebb.

November tizenkettedike nekem például megfelel. Remélem, neki is. Október kilencedikén majd újra kezdhetem a számolást: november tizenkettedikén találkozunk. Már csak alig több, mint egy hónap.

A szerző megjegyzése: valakiről szól