Teply Tamás a jómódról

"A jómód ….

Ki hogyan éli meg korábbi szegénységét, az mindenki számára mást jelent, másképpen éli meg, fejezi ki, adja tovább érzéseit. Aztán egyszer eljön az az idő, amikor a jóból is megárt a sok.
Ilyenkor talán mindenki elgondolkodik és rájön: “Ha gazdagnak szeretnéd érezni magad, vedd számba az életedben azokat a dolgaidat, amit pénzért nem lehet megvenni”.

Milyen jó, hogy vannak ilyen egyszerű, de nagyszerű pillanatok…"

Forrás: Teply Tamás, FB, 2016.07.26.

A 420-as urak

A 420-as urak indiai filmet egy ültömben néztem meg, pedig 163 perces, fekete-fehér, a nagy klasszikusok közé tartozik, telisde tele fülbemászó dalokkal, ingó-ringó táncokkal, jó story-val, kiváló színészekkel, Raj Kapoor színész-rendezővel. Anyám imádta ezt a filmet. Gyerekkoromban és jóval később is rengetegszer emlegette. Mikor eszébe jutott valamelyik dallam, eldúdolta, táncot imitált hozzá, azzal az igazi indiai mozdulatokkal, amit Türkmenisztánból örményként ideérkezve a vérével együtt hozott. Kecsesen fölemelte kezeit a fejével egy magasságba, a derekával szexis körkörösen mozdult, a fejét a vállával ellentétesen mozgatta, s miközben dúdolt, türkmén-indiaiul lejtett, földön túlian elmosolyodott. Fizikailag ott volt ugyan, lelkileg egyáltalán nem. Arcán azzal az elrévedező, boldog mosolyával újra otthon lehetett. A nagyszobában ült a szőnyegen, ahol anyukája, Xenia mesélt neki és Kolja öccsének távoli világokról.

(Egy nagyon Valakinek)

Mindig van mit

Mindig van mit és van miből adni. Ma például összejött egy alig szervezett, mondhatni a véletlenre bízott váratlan vacsora. Nem voltunk sokan. Annál több volt a leves, s benne a bab. Ő imádja enni, már egy jó ideje csinálni. Ami bab, az jöhet, s tudjuk jól, ha a bableves egy kiló babból van csinálva, akkor annyi a bab, mint égen a csillag. Ma tehát bablevest kapott a csipet csapat. Meg palacsintát, amely kicsit passzentos volt. Az utolsó darabig elfogyott. Hiába volt a temérdek bab a bablevesben, repetával, hozzá friss, nagy, mondhatni óriás pogácsával a boltból - idegen tollakkal ékeskedve -, azért a palacsinta mind elfogyott. Gyanítom, nem létezik akkora palacsinta mennyiség, ami ne fogyott volna el ebben a körben. A túrós - egy álom. A lekvárosnak, meggyesnek, birsnek gyümölcs feeling-je van, de a kakaós is bőven jöhet. Az üres palacsintás tányérra meredve egyre azon törtem a fejem, mit is adhatnék még. Találomra kinyitottam a lakásunkban található saját hűtőszekrényünk ajtaját, és a középső polcról egy doboz saját készítésű szilvásgombóc vigyorgott szemtelenül rám, na, mi van, már el is felejtettél. Szóval mindig van mit adni. Az elfeledett szilvi gombi is az asztalra került.
Olykor, ha éppen nem vacsiról van szó és ehhez hasonló vendéglátásról, akkor adásképpen egy mosoly is megteszi, vagy egy jó szó. Egy odafigyelőn kutató rákérdezés. Egy röpke találkozás. Egy mondat. Telefonban elmondva. Valahol leírva. Egy simogatás. Egy ölelés. Egy szeretettel teli pillantás. Egy üzenet. Egy csoki. Egy levél. Egy gondolok rád. Mindegy, mi. Pontosabban fogalmazva: egy valami. Egy érdeklődés és annak csöppnyi jelei, melyek semmi pénzbe kerülnek. Mindig van mit adni, ami nem csak egy vacsora lehet, hanem annyi elképzelhetetlen sok minden. És mindig van rá idő. És sohasem tudhatod, hogy egy csöppnyi és önkéntelen adásoddal mikor húzol ki valakit a legmélyebb gödréből. Azt is mondják, hogy adni jobb, mint kapni. Van, aki már tudja.

Névnapomra

Amikor eljön a névnapom, az olyan munkás. Pláne, ha nem is tartom, hanem a világ ünnepelteti meg velem. Ki kell találnom, hogyan és mi lesz a vendéglátáskor. Sütök-e, s mit, és vajon sikerül-e. Megtalálom-e a mindig friss, nem fog-beletörős-pogácsa receptet, s lesz-e erőm hozzá megsütni. Tudok-e valamilyen meglepetéssel szolgálni az ünneplő kollégáknak, a szobába beszédülő vendégeknek, ami emlékezetessé teszi másoknak is, nemcsak nekem, ezt a napot.
Persze, hogy megsütöttem a "legendásnak" mondott túrósomat, kóstoltam, úgy látom, elég jól sikerült, hagytam a többieknek is belőle. Keresgéltem és találtam pogácsa receptet, pláne olyat, amihez élesztő helyett sütőpor kell, merthogy este nyolckor bírt kiderülni, hogy nincs otthon élesztő. Még tartott bennem a szufla és a pislákoló életerő, mire egyre szebben és megnyugtatóbban sokasodott a sok csöpp pogácsa az asztalon. Beviszem, s talán nem ezzel a pogácsával dobnak vissza, ha kővel dobálnék, ami nem jellemző rám. És futotta valamiféle meglepetésre is. Meglátjuk, hogy meglátják-e ők is.
Ehelyütt köszönöm meg előre is a köszöntéseket és köszöntöm minden sütő, főző, készülődő sors- és naptársamat Annák, Anikók, Annamáriák, Pankák, Pannik, és a többi Anna-félék napján, legyen szép napotok névnapunkon!

A Somló

A Tabánban sem voltam. Dolgoztam. Pedig a Tabánban kellett volna lennem. Helyette azt hajtogattam egész nap, hogy meghalt a Somló, hallottad, hogy meghalt a Somló, képzeld, meghalt a Somló, tudtuk, hogy nagybeteg és meg fog halni, most meghalt. És bármennyiszer ismételtem a mondatnak, a véglegességnek millió változatát, egyre kevésbé akartam elhinni. Mintha léteznének emberek, akiknek örökké kellene élniük. Amikor meg mégsem, akkor távozásuk olyan robajjal történik, hogy abba mindenünk belefájdul. Hát így vagyok én Somlóval. A Tamással.

Esterházy Péter - Harmonia caelestis, 245.: "Édesapámnak olyan hangja volt, mint Fats Dominónak. Vagy a Somló Tamásnak. Közvetlenül az angyaloktól kapta a hangját, azon énekelt. Nem is énekelt, danolt."
Luca Nemes-Bannak köszönet

A Péter

Tudtam, bár nem egészen hittem, hogy ilyen tré idő lesz, a legjobb otthon maradásra. Rendetlenség lebontásra. Suvickolásra. Főzésre. A fölhalmozott elmaradások behozására. Működött is a séma. Idő előtt lett készen például az ebéd. Aztán el sem hiszem, amikor az egyik délelőtti kisebb esőben azt mondom neki, hogy elmegyünk. Ilyenkooor? Ilyenkor. És mégis hova? A Petőfi Irodalmi Múzeumba. Az meg hol van? Megnéztem, a Károlyi utcában. Nézi, nézi, egyre nézi. Nincs is olyan, hogy Károlyi utca, csak Károlyi Mihály utca. Mondom, na, ezt is elspórolták. Ezután már a fene se fogja tudni, ki az a Károlyi Mihály. Károlyi meg lehet akárki is, egy Károlyból jött ember. Végül megtalálja a Károlyi utcát. És mi van ott? Láttam egy fényképet és sok mécsest. Vinnék oda én is mécsest. Csodálkoztam, mert többet nem is kérdezett.
Esett az eső, hol kevésbé, hol jobban ezen a július közepi napon. Az árkádok alatt a Petőfi Irodalmi Múzeum bejáratánál még ott áll egy fénykép kottaállványon, rajta Péter a jól ismert, vállig érő hajával. Körülötte mécsesek a földön. Néhányuk még égett. Mondom neki, tegyük oda a mi mécsesünket. Elővesz egyet, meggyújtja egy másik égőről, úgy teszi oda. Fürkészem Péter arcát. Tedd ki a többit is. Kiveszi a második mécsest, mely a földön Péter fényképe alatt egy másik ponton ég tovább. Hoztunk egy harmadik mécsest, és még keveset is hoztunk, csúszik ki nagy hirtelen belőlem. A három friss, bátran égő mécses egyenletesen oszlik el a többi között.
Nézem Péter arcát. Kutatom szemüvege mögött a pillantását. Keresem a mosolyt, a mindent tudó mosolyt, helyette egy mély rám szegeződő szempárral találom szemközt magam. Nézhetsz, fürkészhetsz, kutatgathatsz, megismerni úgysem fogsz tudni, sugallja a pillantása, de én ismerlek, átlátok rajtad. És úgy is érzem, hogy mindent tud, pedig nem kérdez, nem szól, csak egyre néz. Hiányzol, már most hiányzol, mondom, pedig nem is találkoztunk, csak a képernyő két oldalán. Te mindig bent adtál interjút valakinek, míg én kint odaszögezve hallgattalak. Minden kényes kérdésre volt valamilyen válaszod. Mindent tudtál. Mindent bőven kielemeztél. Olyan végtelenül, magától értetődően egyszerűen fogalmaztál, hogy attól voltál mélyen szántó. Ezt akár én is mondhattam volna, ha végig gondolom, ha megemésztem, ha minden mélységében érdekel a körül vevő világ. Ha lett volna elég eszem hozzá.
Most mennem kell, mondom Péternek, akinek kinn sincs a fényképén a neve, csak a végleges évszám:1950-2016. Égetően kis idő. Menj, menj, csak menj, hatol át rajtam pillantása, én még maradok. Itt. És mindörökre.

Esterházy Péter emlékére

Mondom anyámnak - Icuka

Mondom anyámnak:
- Meghalt az Icuka. Tudod, aki egy emelettel följebb lakott a házadban. Nem ma halt meg, csak ma hívott fel a fia, hogy elmondja, az anyukája kábé két hete ment el. Nem is tudom, mit éreztem a kocsiban vezetés közben, amikor egy-két percet beszéltünk. Fájást. Szomorúságot. Megbánást nem, hogy csak egyszer-kétszer találkoztam vele nála, mióta nem vagy. Valahogy megszűntél összekötő kapocs lenni, magamtól meg nem próbáltam a kapcsolatot tartani vele. Miután gyorsan letettem a telefont a kocsiban, eszembe jutott kicsit-nagyon dőlt járása a botjára támaszkodva, s hogy mennyiszer láttam, hallgattam, amikor nálad járt, és konyhádban ülve veled beszélgetett. A napi politika bosszúságait vezette le nálad. A közértbeli, az orvosoknál, egyáltalán az életben megélt pillanatait beszélte veled meg elég bőbeszédűen. Meg a múltat, amely valamilyen apropó kapcsán, de kéretlenül is ömlött belőle. Képes volt naponta kétszer- háromszor is felhívni téged mindemellett. Azután valami félreértés miatt megszakította veled a kapcsolatot. Egyik pillanatról a másikra. Két-három évig hozzád sem szólt, nem kereste a társaságodat. Te először nem értetted, mi történt, azután nem sokkal pedig már nem bántad, hogy egy sűrű, helyenként számodra terhes barátság szűnt így meg. Volt dolgod nélküle is rengeteg, a szabadnak látszó vegyértékeidet pedig az aktív család és más barátnők, barátok kötötték le telefonjaikkal, látogatásaikkal. Igaz, mondogattad, hogy a házból az Icukával tudtál igazán sok mindent megbeszélni, viszonylag kulturáltan és értelmesen. Amilyen hirtelen szűnt meg a barátságotok, olyan hirtelen tért vissza. Icuka egyszer csak rád köszönt, mintha mi sem történt volna. Onnantól kezdve helyreállt a barátságotok, amelyet azért csak megtépázott a hosszan tartó értelmetlen hallgatás, mellőzés Icuka részéről. Betegségedet, leépülésedet hatalmas aggodalommal élte meg a második emeleten. Szenvedett attól, hogy nem engeded a közeledbe és nem fogadod a telefonjait. pedig akkor már senkivel sem akartál beszélni, találkozni a lányaidon kívül. Most az Icuka is elment. Egy barátnőd ment el akkor is, amikor te csak az Editet tartottad az egyetlen magyar barátnődnek.
- Sajnálom. Sok baja volt. És ő hozzám képest nagyon ragaszkodott az élethez. Ő nem tudta elfogadni, hogy én már az életemben lemondtam az életről, és nem küzdök még halálos betegen is érte. Akkor most megint találkozunk. Beszélgetni is fogunk. Talán ott folytatjuk, ahol egészségesebb időnkben abbahagytuk. De most sem lesz sokkal több türelmem. És itt van az én Péterem, a drága anyám, az apám, az anyósom, jaj, nagyon sokan, egyre többen.

Valaki mondta - Lovas Zoltán

Ez olyan gyönyörű, annyira plasztikus, és még tisztán emlékszem, mert éppen valami efféle helyekről érkeztem, hogy nem hagyhattam elveszni az idő és az események dzsungelében.

"kertem száz virággal ékes, gyümölcsökkel roskadozik, mint megterített lakomához asztal, méhecskék, dongók, madárkák, hangyák örömére"

Forrás: FaceBook, 2016. július 3.

Padlizsánkrémtől görhönyig

Nem tudom, honnan ez a finom ételek észrevétele és szeretete. Nem minden áron és nem mindenek felett. De ha írok róluk, akkor úgy tűnik, mintha ki lennének emelve a szürkeségből, a nagy emésztési procedúrából, s egyszersmind így nyernék el az öröklétet.
Mint Ájjjrííín padlizsánkréme, amelyhez fogható finomságot nem ettem. Ájjjrííín jutott eszembe és az ő padlizsánkréme, amikor itt Telkibányán a szállásadónőnk nagy hamarjában éhünket csillapítandó padlizsánkrémes pirítóssal kínált. Az egykori padlizsánkrémes emlék elegyedett a mostanival, mely utóbbi finomságában, jelzésszerű mennyiségével ott volt az Ájjjríííné mellett, közel azonos ízvilágával gazdagítva a padlizsánkrémek egyedi és fantasztikus csoportját.
Babgulyás lehet-e vacsorára, kérdezte Terike szállásadónőnk, mint később kiderült a felszolgált ételek kigondolója -, és Tamás fia mellett -, a kivitelezője. Babgulyás, babgulyás, abban a pillanatban Csöpp babgulyása úszott emlékeim közül elő, amely valamikor egy bográcsban készült és a kertjükben egy nyári napon. Annyira gazdagon volt megrakva babbal és gulyás hozzávalókkal, hogy egymagában elment főfogásnak. Ez a mostani friss babgulyás élmény elvétve mutatott babot, ízében mégis benne volt. Annál több hús húzta alá a gulyást és zöldségekben teljesítette ki az összképet.
Túrós palacsinta jöhet-e utána, kérdezte Terike, aki azt hihette, hogy működik nálunk a gulyás és a palacsinta régi és jól bevált szimbiózisa a menüben itt is a világ vége, sokaknak közepe: Telkibányán.
Most ettünk palacsintát a héten, hallom férjem, egyúttal azonnali menü átíró válaszát. Elhűlve oszlik el bennem az itteni, minden bizonnyal Isteni túrós pali képe, íze, zamata, és materializálódik Terike plusz javaslatában a tócsni győzedelmes második fogásként. A tócsnit Lakatnál ettem életemben legelőször, onnan girbegurba emléke zöldes és egyéb fűszerrel ízesítve, melynek íze, állaga csak azért volt furcsa, hogy azután egy életre ne tudjak szabadulni tőle. Szaftos húsos étel mellé kínálta, de állagát tekintve fogyaszthattuk önállóan is éhség csöndesítőnek. A tócsniból Csöpp csinált teljes jogú görhönyt, merthogy feléjük így hívták ezt az ételt: görhöny, amire én olyan jóízűt nevettem, hogy csak na, és azóta is, pedig ő is nagyon finoman csinálta. Terike tócsnija, görhönye önálló második fogásként érkezett és állta meg a helyét az asztalon, majd a bendőnkben. Ehettük volna tejföllel vagy majonézzel, de ki törödőtt a babgulyás után egyéb folyadékkal a sörön kívül, amely jótékonyan gurult padlizsánkrém, babgulyás, tócsni-görhöny után.