Florence Foster Jenkins

Idén májusig a fene sem tudta, hogy volt a világban egy Florence Foster Jenkins, amerikai nő, aki gazdag családból származott, zenei előképzettsége szerint zongora tanárnő volt, de ennek jobban utána kellene néznem. Jenkinstől, az első férjétől elvált, akitől a házasságuk idején szifiliszt kapott "ajándékba", mely majd jóval később Florence végét okozza.
Második férje, Sinclair élete nagy szerelme. A kettejük közös anyagi jóléte, egymásra való kivételes hangolódásuk hozza létre a páratlan helyzetet, történéseket, s adja Stephen Fry rendezőnek az ötlelet, hogy életük utolsó éveit filmre vigye.
Florence zongorista életvonalát fizikailag a kezén a szifilisz roncsolja szét. Mindez sem akadályozza meg abban, hogy zeneszeretetének elpusztíthatatlan világában és nyomására énekeljen. Közönség előtt adjon elő opera áriákat, operetteket, műdalokat, dalokat. Tehetsége, hangja, hangjának kifinomultsága, hajlékonysága, tudása nincs meg hozzá. Vannak viszont tervei, fellépési álmai dögivel. Hogy majd itt lép fel, ott ad elő, lemezfelvétele lesz, s még a Carnegie Hall-ba is eljut.
A férje lépésről lépésre, a felesége hóbortja szerint valósítja meg annak álmait. Tudja ő, látja ő Florence énekesnői tehetségtelenségét, hallja fals hangját, de mindent megtesz Florence boldogságáért.
Előadó esteket szervez Florence kívánságára, közönséget pénzel hozzá, lefizeti a sajtót a pozitív kritikáért, fiatal tehetséges zongoraművészt vesz fel felesége mellé próbálni és szerepléseikor a színpadon kísérni. A zongorakísérő alig tudja elnyomni hahotázását, elképedését Florence "művészetének", produkciójának  láttán, hallatán. A nagybecsű közönség - 1944-ben vagyunk -, soraiban ülő és az előadásokat "élvező" katonák sem süketek és vakok.
És mégis. Valami megnevezhetetlen, valami kifejezhetetlen működik, ami - gyanítom -, az amerikai elemi pozitív felfogás, hozzáállás, világlátás része. A te álmod, lett légyen bármennyire is elvarázsolt, és ha adottak eszközeid a megvalósításához, akkor csináld, működj, csak óbégass éneklés címén, bénázgass táncikaként. Mi, a nagyérdemű közönség mindezért ugyan megmosolygunk, ki is nevetünk nyíltan vagy a hátad mögött, de özönlünk a koncertjeidre, megtapsolunk, hangosan, zajosan megünneplünk, vesszük a lemezedet, a legnagyobb példányszámot éred el velünk, és a Carnegie Hall-t is megtöltjük a kedvedért.
"Maga egy kivételes komikai tehetség", mondja egy katona a Carnegie-koncert szünetében Florence-nak, aki saját magát kivételes operaénekesnőnek tartja.
A millió karakterű Meryl Streep remekel Florence-ként, Hugh Grant méltó társa az önfeláldozó férj szerepében, ahogy Florence lelkes hívőjévé váló zongoristát alakító színész is.
Megismerésre méltó életút Florence Foster Jenkins-é, aki a filmben utolsó mondatával mindent visz: "mondhatják rólam, hogy tehetségtelen vagyok és rosszul énekelek, de azt nem mondhatják, hogy nem énekeltem". A filmet majd magyarul is megnézem.

Lovas Zoltán: Megvallom... - én is

Egy barátnőm azt tanácsolta barátilag a héten, hogy ne foglaljak állást, ne politizáljak. Nem politizálok, hanem élek. S minthogy élek, vannak gyökereim. Van neveltetésem. Volt egy közeg, ahonnan érkeztem. Voltak emberek, elsősorban a nagyszüleim, a szüleim, a testvéreim, tanáraim, akik alakítottak rajtam. Vannak emberek, akik körbe vesznek és alakítanak rajtam, de legalábbis hatással vannak rám, mert összecsengünk. Mert amikor kimondja az á-t, én tudom a b-ét, ami követi. És van vérem, ami ősidők óta velem együtt pulzál. Valamint vannak értékek, amelyek bennem vérré váltak, annyira alapvetőek, hogy ha kivágják belőlem, akkor az olyan, mintha testem egy darabját csonkolnák. Mint például a ne lopj, a ne csalj, a ne hazudj, a légy önmagad, a viselkedj úgy mással, mint ahogy szeretnéd, hogy veled viselkedjenek, a segíts magadon és az Isten is megsegít, a ne csak magadon segíts. Tudom, barátnőm segítő szándékkal, féltéssel mondta, amit mondott. Mert ma ilyen világlátással, értékekkel, mint amilyeneket én hordozok a húsommal összenőve, a véremben csordogálva magamban, az ember jobb, ha meghúzza magát, elbújik, lebukik, láthatatlanná válik, mert idomulni kell, mert ha nem, akkor könnyen az utcán találhatja magát a múltjával, az értékeivel, az értékrendjével, az általa hordozott emberekkel, célokkal, álmokkal, egyáltalán a csipszaros életével egyetemben, és akkor mondhatnák, na és mire ment vele. Úgy gondolom, hogy csak él, létezik, mert egyedül így tud.

"Megvallom kifejezetten szimpatizálok a migránsokkal. Élek-halok a multikultiért. Tele vagyok zsidó, roma, és homokos-leszbikus-transzi ismerősökkel-barátokkal. A legtöbb hazai párt és civil mozgalom első vonalával kifejezetten régóta kapcsolatban állok. Személyesen is ismerem Soros Györgyöt, akárcsak ismertem ekképpen Göncz Árpádot, és atyai mentoromként tekintek Mécs Imrére. Hosszú évek óta minden lehető és lehetetlen módon küzdök a demokráciáért, az önkény, az állami túlhatalom és a zord eszmék, meg hordozóik ellen. Kifejezetten üdvösnek tartom a szabad iskolát, a sok karitatív kisegyházat, mindenem a szabad sajtó ügye. Kezd az a benyomásom lenni, hogy ennek az államalakulatnak nem vagyok értékes polgára, sőt... no de hát mit tegyek. Ez az államalakulat azon a helyen terpeszkedik, azon fetreng, azt szipolyozza, mit az őseim is laktak, s mi ekképpen az én egy szál szülőföldem. Bölcs belátással megpróbáltam, hogy elmegyek, bolond ki magának keresi a bajt, ugye... nem sikerült. Maradtam hát...
Sokan vagyunk valahogyan hasonlóképpen. Most még így-úgy tartjuk egymásban a lelket. Aztán majd szépen, lassan minden el fog múlani. Talán lesz emlék utánunk. Nem mindegy hogy milyen..."

Forrás: FaceBook, 2016. május 21.

Lovas Zoltán: Reggel van

Ezeket a Zoli-féle hangulatpacsamokat de szeretem. Ráismerek. Magam is az érzelmi megszólalásaimban ezt teszem. Próbálgatom.

"reggel van. Nagyon. Még nem tudni mit hoz a ma. Nyitott minden, tele van reménnyel. Tele van sejtelemmel, tele előérzettel. Nyílnak a fények. Az éji eső cseppjei csillognak a zöldön. Fűszeres illata van a légnek. A bodza szűzi virága pilleszárnyon áll a grafit égben. A Pilis halványkéken ködlik mind emögött. A kutya szétharapott piros labdája friss dióhajtás alatt félig eltűnik a hirtelennőtt főben... reggel van. a galambok a dúcon csendben ülnek. Halálos a csönd."

Forrás : FaceBook, 2016. május 7, szombat

The Lunchbox - indiai film

Nem is tudom, hogy melyik filmet akartam ma este megnézni, mindegy melyiket, bármelyiket, csak nézzek valamit, ne is kelljen nagyon gondolkodnom közben, kössön le a történettel, a nevetéssel, a színészi játékkal, a szereplők ismertségével, teljesen mindegy, vibráljon a képernyő, szóljon a hang, folyjon a történet, fogjon meg, ne kelljen túráztatnom az agyamat, csillapítson valamit a bennem felgyülemlett feszültségen, napi stresszen, érthetetlenségeken és nagyon is érthetőségeken, kapcsoljon ki, röpítsen egy másik világba, mások életébe, történetébe, hadd feledkezzem bele, ne a sajátomén törjem a fejem, ragadjon meg a másé, esetleg egy különleges, távoli, soha nem látott világ, embereket lássak, hogyan élnek, éreznek, és ha éreznek, látszik-e rajtuk az érzelem, a feszültség, az öröm, meg a bánat, a várakozás, és az azt követő, csalódottság, észre venni-e a fájdalmat a megcsalatottságuk sejtésén, mert azt sem látni igazán, hanem csöppnyi jelekből mi nézők adjuk össze a keserű valóságot, s emellett párhuzamosan látni az örömöt a véletlenül egymásra talált, rövid leveleket váltó vadidegen nő és férfi között, melyek közül az egyik a megcsalt feleség, aki jóhiszeműen a férjének csomagolja és küldi Isteni finom saját kezűleg készített ebédeit több emeletes ételhordóban nap nap után, a másik pedig egy irodai "patkány", ötvenes éveiben járó, öregedő férfi, akihez címtévesztésből jutnak el a férjnek szánt ebédek, melyek nyomán leveleket váltanak egymással, amelyből lassan kiderűl, hogy a címzett nem az az ő, akinek a nő hiszi, hogy főz és az ebédeket küldi, olyan ételeket, amelyek dicséretére válnának egy előkelő, felkapott indiai étteremnek is, nemhogy egy indiai háziasszonynak, aki lányát, egy szomszéd asszonyt, a városban lakó szüleit menedzseli napi szinten, meg ezt az ételhordós napi ebédet, és mellesleg a férjének idegen nő illatú ruháit mosáskor, amiből egyszeriben rájön, hogy nem ő az egyetlen férjének bokros teendőkkel teli életében, de ezzel a ténnyel, felismeréssel előhozakodni sohasem fog, megúnhatatlanul kevergeti-kavargatja varázslatos ételeit, pakolgatja az ételhordó emeletes kerek pléh edényeibe, az egyikbe kézzel írott levélkét rejt, megtöltve aznapi gondolataival, érzéseivel, s mindez a net, meg az email világában, a levélke az ételekkel együtt eljut a fals címzetthez, aki ahogy mondtam, idősödő, ám jóvágású férfi, számomra nagyon ismerősnek tűnő indiai színész, aki szerep szerint felesége halálát követően egyedül él otthonában, öröme ez a váratlan levelezés, az egyre ismerősebbnek tetsző úgy harmincas indiai nőnek a megnyílása, az élete, vágyakozása a család iránt, végig nem mondott gondolatok, érzések, arcokon szemérmes, kivehetetlen, megfejthetetlen érzületek, mély érzelmek, viharok a mélyben, igen, mindez volt a mai film, mely a messzi Indiából érkezett, The Lunchbox volt a címe, s amely annyira elvarázsolt, hogy elfeledtette velem búmat-bánatomat, örömeimet, a gondolatot, hogy holnap csütörtök, ismét vissza az életembe, melybe ennek a tüneményes indiai filmnek az emléke immáron egy csöpp plusz színt visz majd, meg azt a filmben elhangzó bölcsességet, hogy "a téves vonat jó állomásra vihet".

Ezt most nem fordítottam le, elnézést, mely a filmet dicsérő kritika 2014-ből a The Guardian internetes számából:

"Already a huge success in its native India, Ritesh Batra's Mumbai-set romance arranges a tender marriage of Brief Encounter with Ernst Lubitsch's The Shop Around the Corner. Bollywood star Irrfan Khan plays Saajan, an ageing office drone who finds the wrong lunchbox delivered to his desk and stumbles into a chaste relationship with Nimrat Kaur's unhappy housewife. Before long, this pair will learn the value of crossed wires and missed connections and how (in the words of one colleague) "the wrong train can get you to the right station". Who cares if the conceit feels a shade schematic? The Lunchbox is perfectly handled and beautifully acted; a quiet storm of banked emotions. I loved the bittersweet scenes of Saajan clinging to the handrails of the crowded commuter carriage or smoking on the terrace of his home at night, like the loneliest figure this side of an Edward Hopper painting."
Forrás: The Guardian, Xan Brooks, 2014. április 13.

A parapicsomleves

Azt hittem, ha anyák napján csinálok egy paradicsomlevest a gyerekeimnek, de éppen olyat, amilyent anyám csinált nekünk, finomat, paradicsom ízűt igazi paradicsomléből, amit valamikor a múltban egyik vidéki barátnőjétől kapott, aki helyette és neki tette mindig el üvegekbe, zellert belefőzve, sóval, cukorral jól ízesítve, az arányokat betartva ízesítőkben és folyadékban egyaránt, hogy akkor majd jó lesz, a gyerekeim majd imádni fogják, repetáznak belőle, és vinni is akarnak majd belőle haza.
Hát nem, és nem, most nem.
Sűrű lett. Zellert szárítva és nyomokban látott. Cukorból, sóból sem volt benne elég. Nem betűtészta volt benne, hanem valami egyéb, de az már csak hab volt az ürömben. Egyedül az ordított róla, hogy igazi paradicsomból készült léből volt megfőzve. Talán még meg is égett benne valami főzés közben, amit még észre sem vettem. Volna még egyéb dolog?, nem, ennyi és más semmi.
Anyámnak így utána kiabálva a sírba, meg a gyerekeimnek elmondhatom, hogy főztem egy levest, drága anyám, anyák napján. A te készítette paradicsomleves lett volna a cél. Elkészült valami, ami egyben volt talán azonos az egykoron készült tiedével, piros volt. Ránézésre azonban a jóval nagyobb pirosságával még ebben sem hasonlított rád. Egyszóval csupán csak a neve volt ugyanaz: paradicsomleves. Bár az enyém valamimet hívjuk inkább parapicsomlevesnek, ahogy csöpp gyerekkoromban mondtam neked, hogy azt csinálj, vagy amikor azt főztél, és fölismertem. Így a paradicsomlevesedet még a nevében sem sértem meg.
Mindezzel együtt a parapicsomlevesem, a félre, az alul, a nem sikerült, a mellé fogott, elfogyott. Nem értem.
Akinek viszont volna egy jó parapicsomleves receptje, mondjuk két-három liternyi tényleg, Isten bizony paradicsomlevesre, annak nagyon örülnék, megköszönném, és a következő anyám emlékére el is készíteném. Hogy parapicsomleves lesz-e belőle, nem tudom. Minimum egy próbát azért tennék vele.

A te napod

Mondom anyámnak:
- Képzeld, a Kati ma fölhívott, hogy boldog anyák napját kívánjon nekem. Nekem? Mondjuk, éppenséggel nekem is lehet néhány gyermekem révén. De annyira elcsodálkoztam rajta, hogy önkéntelenül viszont kívántam neki. Közben hallom, hogy a vonal túlsó felén elsírja magát, mert már nincs kinek mondanom, szipogja. Istenem, gondolom el torkomban a gombóccal, már nekem sincs. Hangosan csak annyit bírok kinyögni, hogy én legalább megírom. Te legalább megírod, mondja Kati, de én mit csináljak, fölhívlak téged. Irtóra hiányzik, mondom neki, de hidd el, hogy nekem ez a nap semmivel se másabb, mint a többi. Én is rengeteget gondolok rá, mondja Kati, nem múlik el nap anélkül, hogy ne jutna valamiről, valakiről, vagy egy szituációról az eszembe. Ismerem ezt az állapotot, mondom, anyánk, mégis csak az anyánk volt, és nem is akármilyen. Nem tudom, hogyan kell nem gondolni rá, mondja váratlanul a kagylóba, és megint elsírja magát. Én sem, mondom, de azok a barátaim, akik már jó régen vesztették el az anyjukat, azt mondják, hogy lassan kevesebbet kellene rá gondolni, és majd az idő mindent helyre hoz. Biztos úgy lesz, mondja Kati, de most még nem az van, és ha úgy is lesz, akkor sincs két egyforma ember, kapcsolat, kötődés, emlékezés, és ő egy kivételes anya és ember volt, akit nagyon szerettünk, szeretünk. Ebben maradunk, mert ebben is egyetértek a húgommal, és leteszem te-napi telefonunkat.

- Azért nem véletlenül vagyok én annyira büszke a lányaimra.