Ha minden igaz, ma megjön az öcsém. Még rá sem bírtam készülni sehogyan sem. De, talán a rántott csirke, az ünnepi fogás ezen a mezei szerdán, és a megterített asztal. És hogy várom, hogy megérkezzen. A semminél ez jóval több. Az öröm meg a többi hozzá jön.
Valóban. A többit hozzá adja az élet. A perceket, órákat anyánknál. Együtt hármasban, a három testvér, anyám összes gyereke egy kupacban. Otthon nála. Az ágya körül. Mert más élettér most nagyon nem létezik. Ülünk körülötte a kis dohányzó asztala körül és beszélgetünk. Nyasi nem is keresi a szavakat az amerikai angol után, valahogy ömlik belőle a magyar, pedig kinn nincs kivel a magyart fenntartania. Katinál sosem volt probléma a beszéd, a legkülönfélébb témákhoz teszi oda magát olyan mélységben, ahogyan csak ő tudja. Anyánk ott van, hallgat, néha hozzászól, ha valami nagyon foglalkoztatja, felül, úgy beszél. Így telnek az órák, a napok. Az étkezések jelentősége eltörpül és mégis megvan. Ott van egy-egy finomra főzött étel, amelyet választani, fogyasztani lehet. Azt hiszem, ennyi, mi most történhet és történik.
2015. szeptember 30., szerda
2015. szeptember 28., hétfő
Sándor Erzsi: Luda néni
A Sándor ezt a születésnapi köszöntőt tegnap írta. Épp csak annyi szót, mondatot használt, amennyire szükség volt, hogy minden benne legyen összefogottan és üljön. Valahogy így kellene fölköszönteni valakit. Ő tudja. Én meg nem. Ettől szép.
"UPDATE - ma kettővel több, és egy csodával határos felépüléssel. Amikor tavaly novemberben bekerült a kórházba azt írta le róla a főorvos, hogy "a beteg dezorientált, de tud róla." Most egy kis rehabili Csepelen. Reggelente kinyittatja a tornatermet mert egyedül is tornázik. Stefi meg kölcsönkutyaként a legjobb kezekben.Közben futballszakértői figyelmeztetést kaptam, mert elfeledkeztem arról a fontos tényről, h Luda elkötelezett Bayern München szurkoló, a kezében tartott ebbel rendszeresen az utcai sportkocsmában nézik a meccseket, abszolút képben van a játékosokat illetően és bármikor adna taktikai tanácsokat is. Egyébként igény szerinti nyelven.
2015. szeptember 27., vasárnap
Mondom az anyámnak... - szeptember
szept.30.
Amint hallja, hogy kulcs fordul a zárban, és Sanyi öcsémmel belépünk, anyám már kiabálja:
- Ajjajjaj, itt hagytál, és én majdnem éhen haltam. Adj gyorsan ennem valamit, mindjárt éhen halok.
A hang egy csöppnyi emberből jön ki, aki az anyám, s aki őszen, beesett arccal merőn és rosszallóan, az ágyában ültében néz rám, mint akit magára hagytam étlen-szomjan, amíg az öcsémért mentem ki a reptérre.
- Gyorsan melegítek neked egy kisebb szelet rántott csirkemellet. Krumplipürét kapsz hozzá meg csemege ubit.
Meg sem várom válaszát, szinte szaladás fordultával meg is kapja a vacsoráját. Látom, hogy eszi, tudom, hogy ezt most végig eszi. Nem tudom viszont, hogy vajon Sanyi öcsém megjelenése váltotta-e ki nála az étvágytalanságában a pálfordulást, vagy mert érezte a sülő hús illatát, vagy mert abban a pillanatban éppen ilyenje volt, vagy mert csak. Rég elhagytam az önkéntelen szokást, hogy nagybeteg anyám cselekedeteire próbáljak meg racionális válaszokat találni. Egyszerűen örülök, ha van minek, vagy annak csupán, hogy még megvan.
szept.30.
Anyám mondja, hogy
- Nyugodtan engedjetek el, ne akarjátok helyettem, hogy éljek. Különben is - és itt már hozzám beszél egyenesben - örüljél, hogy ötvenkilenc évig volt anyád.
- Örülök, jó, örülök. De ha választhatnék, akkor szeretném, hogy még kicsit tovább legyen. És ahogy vagy, akárhogy vagy, így is, úgy is szeretlek.
Ezt már ő sem bírja ki mosoly nélkül. A néha általános szomorkásság mögül fénylik föl régi mosolya. Átmelegít.
szept.29.
Ma hiába kiabáltam volna bármit is be anyámnak, nem hallotta volna meg. Nem volt füle rá. Másfelé figyelt. Nem tudom, ilyenkor mi van, amikor ennyire magába fordul. Megkérdezem, mire van szüksége, nem kér semmit sem. Látom, hogy van áfonyás vize. Kéztörlőkből is van elég. Mondom, kimegyek a konyhába, és előkészítem a csirkét másnapra. Sanyi öcsém érkezik haza egy hétre. Úgy látom most, hogy anyám megvárja egyszem fiát. Eszter egy hét múlva érkezik. Anyám vajon őt is...? Istenem.
szept.29.
Még tegnap mondta anyám:
- Gyere be, valami fontosat akarok neked mondani.
Bemegyek, leülök a vele szembeni karosszékbe, várom a fontosat, sokszor bizony izgatottan.
- Mondtad, hogy meghoztad a tejfölt.
- Igen, hoztam egy nagyobb ibrikkel
- Jó. Akkor most kimész a konyhába és megfőzöl egy krumplilevest, pontosan olyat csinálsz, amilyennek én szeretem.
Nézek rá mosolyogva, végre akar anyám valamit és igen erősen.
- Veszel egyharmad hagymát, jó apróra vágod.
- Majd behozom, hogy ellenőrizni tudd, mennyire apró.
- De előbb meghámozol négy krumplit és azt is kicsikre vágod. Ne olyanra, mint otthon szoktad, hanem amilyennek én szeretem.
- Jó, a krumplit is megmutatom neked láttamozásra.
- Megszakértem. Jön a Sanyi, adnunk kell neki valamit enni, különben nem kap semmi házit, és akkor minek tett meg ekkora utat.
Majdnem kicsúszott belőlem, azért, hogy téged lásson, miközben tudom, hogy anyám hallani nem akar búcsúk látszatáról, utolsó találkozásokról, nagy beszélgetésekről.
- És a legvégén behabarom lisztes tejföllel, ezért kellett a tejföl, gondolom.
- Igen. Majd mondd meg, hogy mennyi ideig készült, hogy már most lelkiismeret-furdalásom legyen, amiért ennyi időt elvettem az életedből.
Amikor ilyeneket mond, sokszor nem is tudom eldönteni, sírjak-e vagy nevessek. Inkább kimegyek krumpmilevest főzni, ahogyan azt anyám szereti.
A hagyma, a krumpli kedve szerinti méretekben kerül a vízbe. Van benne só és babérlevél, végül a liszt-tejföl-habarás teszi föl a koronát az ételre. Mindjárt végén még nem kér belőle kóstolót anyám, ám mikor az illatok belopózkodnak a szobájába, akkor enged egy fél csészével magának kitölteni a frissen elkészült krumplilevesből. Egy csöppet ugyan utánsóz, de onnantól fogva egyre csak lelkendezik, hogy ez a krumplileves éppen olyan, mint amilyennek ő szereti, és hogy mennyire köszöni. Megsimogatom a kezét és rámosolygok.
- Az öcsédnek ízleni fog - mondja ellenmondást nem tűrő hangon az én - egy pillanatra előbukkanó - régi anyám.
Ebben is egyetértünk, mint annyi mindenben.
szept.28.
Bejárati ajtóból kiabálom be anyámnak:
- Megjöttem.
Semmi válasz. Beljebb lépek, látom anyámat felülni.
- Megjöttem és hoztam neked tejfölt, ahogy kérted.
- Gyere be, igyekezz.
- Mindjárt, csak lecuccolok.
Mikor bemegyek hozzá, leülök mellé, puszit adok kicsit beesett orcájára, magamhoz szorítom madárka csontozatú testét, visszapuszil, ahol éppen ér, és azt mondja:
- Úgy vártalak!
Csoda-e, hogy utána percekig nem jutok szóhoz.
szept.27.
Mondom anyámnak:
- Találtam a ZDF-en egy filmet, azt nézzük. Igaz, hogy krimi, de elég érdekesnek látszik a sztorija.
Anyám ilyenkor már csak legyint.
- Nincs kedvem már nézni semmit sem, de ha nagyon akarod...
Elkezdjük nézni. Valami gyilkosságos a történet, messzi fönn északon játszódik a tengerparton.
- Ismerem a színésznőt is, meg az egyik színészt, a nevüket nem tudom.
Anyám először fekve nézi a filmet. Bizonyos idő múlva felül, ebből tudom, hogy kezdi érdekelni a film.
- Liza Martinek, nem szeretem.
- Ja, tényleg, most hogy a nevét mondod, tényleg ő az. De miért nem szereted? Elég jól játszik.
- Mindig olyan szomorú.
- Ez igaz, ritkán látom mosolyogni, s ha már, akkor viszont szép a mosolya.
- Mindig gonoszokat játszik. Passzolnak hozzá - veti oda röviden anyám - mintegy mellékesen, és ülve nézi a filmet tovább. - Az a színész meg Jürgen ... (kimondta a nevét, csak már elfelejtettem), nagyon szeretem, csak olyan kevés filmben látni.
Ámúltan nézek anyámra, aki így köpi a német színészek neveit. Olyanokét is, akiket pedig nem is szeret. Néha bemondok egy-két kulcsmondatot magyarul, amikor úgy érzem, hogy esetleg nem tudja az eseményeket rendesen követni. A végén még megbeszéljük, hogy mire jutottunk mi így hárman: a német krimi, az anyám, meg én.
- Egész jó volt - zárja le anyám, és lefekszik aludni.
szept.26.
Csörög a telefon, benne anyám:
- Na, hogy vagy?
Azt hiszem, hogy rosszul hallok. Már a kérdést is, meg a hangját. Nem szokta tőlem kérdezgetni, hogy hogy vagyok. A hangja meg friss, olyan szombat délelőttis. Nem is tudom hirtelenjében, mit is válaszoljak.
- Te kérdezed tőlem, hogy vagyok?
- Miért, a lányom vagy, nem?
Erre elkezdek nevetni, ilyet is csak ő tud visszakérdezni, olyan magától értetődő.
- Amúgy aludtál? Hallom a hangodon, aludtál?
- Igen, megettem három isteni lágy tojást, amit Tibrom készített, és majd' kipukkadtam, le kellett kicsit feküdnöm.
- Bocsánat, akkor nem zavarlak.
- Csak zavarj. És veled mi van? Nem merlek hívni, nem tudom, mikor nem alszol.
- Mi lenne? Megvagyok. A Kati főzött iiiiiisteni húslevest. Ettem belőle. Meg sütött házi túrós rétest.
- Abból is ettél már?
- Majd fogok.
Ebben az egészben a legjobb, hogy a szívem tőlem függetlenül is jobban kezd dobogni, mert a telefonban anyám kicsit élőbb hangja és egy majd...
szept.25.
Kérdezem anyámat, mivel telik a napod?
- Eltelik.
- De mégis mit csinálsz?
- Hát fekszem.
- Mit lehet annyit feküdni? És különben is, ha sokat fekszel, akkor még a végén felfekvésed lesz.
- Az nem lesz, tudom.
- Aztán honnan tudod?
- Mert közben felülök és néha fölkelek.
- De leginkább fekszel. Úristen mennyit lehet egy nap feküdni.
- Alszom közben.
- Perceket? Bóbiskolsz?
- Dehogyis, órákat.
- Az émelygéstől, fájdalmadtól, szahar közérzetedtől még elbírsz aludni?
- Üres a fejem. Fekszem üres fejjel.
- És semmire sem gondolsz közben?
- Minek. Eleget gondolkodtam életemben. El lehet abban is fáradni. Gondolkozzatok ti. Abszolút üres fejjel elalszom. És ha alszom, az már jó.
- Amikor ébren vagy, akkor meg utálod ezt az egészet.
- Eléggé. El sem tudod képzelni, hogy mennyire rohadtul rossz ez az egész. Bár jönne már a Kaszás, készen állok fogadására. De biztos sürgősebb dolgai lehetnek, ha máshol császkál.
- Az üres fejed, a sok alvás mellett a szeretet azért ugye megvan?
- Persze.
Anyám arcára ilyenkor olyan mosoly szokott oda settenkedni, amely egy röpke pillanatra fölvillan, elárasztja a szeretett lényt, melegséggel tölti el, de most még ez is hiányzik, meg a simogatás, ahogy vissza-puszi sincs válaszul a puszimra. Fáradtan rezzen meg mindösszesen csontsovány, petyhüdt bőrű karja simogató érintésem alatt. De az is lehet, hogy csak képzeltem az egészet.
szept.24.
Azt hittem, hogy könnyebb, hogy megírom a beszélgetéseinket anyámmal. Könnyebb is, meg nem is, mint annyi minden, ami szürke.
Azt hittem és mondják is, hogy a remény hal meg utoljára. Egy frászt, a remény már közben elpatkol, amikor azt látja, hogy valamilyen fatálisan visszafordíthatatlannal van dolga.
Még most is súgják, hogy csak akarni kell, keresni kell az alternatív megoldásokat, és felépül, meggyógyul, újból teljes életet élhet. Könyörgöm, nyolcvanegy évesen és az önálló akarata ellenére?
Míg beszélgetünk, addig jó, s fény valamelyest az egyre sötétedő éjszakában. Kicsit beragyogja napjaimat, amelyekben anyám a betegségét cipeli gyengülve, én meg anyámat a betegségével ereszkedő szívvel, elárvult lélekkel.
Ami nekem jó, az neki nagyon nem, hogy él.
szept.24.
Még tegnap mondta az anyám:
- Azért jó, hogy itt jártak a fiúk. Amennyire nem akartam, hogy eljöjjenek, annyira jó volt látni őket.
- Már hetek óta tervezték, hogy meglátogatnak.
- Tudom, de hát már te is látod, nem tudok készíteni semmit sem.
- Vendégül láttam őket helyetted is. Láttad, milyen jó étvággyal ették a melegszendvicset?
- Na jó, volt valami, a semminél több.
- És mit szólsz a paradicsomleveshez? Szerintem Isteni volt.
- Nagyon jó volt. Már ami keveset ettem belőle. Nem is kellett utána cukroznom.
- Dancsi azt mondta, hogy a Vera receptjét vette át, és már vagy húszszor megcsinálta. Igaz, hogy kagylótészta volt benne és nem betű, nem lehetett a betűkből kirakni, hogy parapicsom, ahogy csöppnyi koromban mondtam, vagy azt, hogy szeretlek. De enélkül is szeretlek, Dancsi, Dáva is.
- Nagyon rendes fiúk, nem mondhatok igazán semmi rosszat a fiaidról. Csak azt bánom, hogy nem vitték végig az egészet. Nem fejezték be az egyetemet.
- Tudjátok, fordul oda fiaimhoz, most olyan világot élünk, hogy nem lehet tudni, minek vesszük hasznát. A búcsúlevelemben ez is meg van írva. De majd csak akkor nyissátok ki, ha már végleg nem vagyok.
szept.23.
Kérdezem anyámat:
- Melegíthetem a spenótot?
- Jó, de csak egy kanállal.
- Megmelegítem az egészet, aztán majd meglátod, mennyit eszel belőle.
Mellé átforgatom a másnapos sós kifli darabkákat kis olajon.
- Vegyél ki az edényből.
Belekotor egy közepes méretű nagy kanállal, éppen a kedvenc kanalával. Eggyel merít a spenótból.
- Jaj, de finom!
- Mi a jó benne?
- Hát az egész. A konzisztenciája, az íze, éppen jó fokhagymás, az illata, a színe.
- És neked ehhez elég volt egy kanálnyi.
- Elég.
A pirított kifli darabok közül kiveszi a legkisebbet, megmártja a spenótban az egyik oldalát, vigyázva, hogy a keze bele ne érjen.
- Isteni.
Boldogan eszi a csöpp falatot.
- Mit mondhatok Anikónak a spenótról?
- Miért, nem te főzted?
- Viccelsz, arany virágszálam, ha háromszor születnék újra, akkor sem sikerülne nekem ilyenre
- Akkor mondd meg az Anikónak, hogy nagyon, de nagyon jó szakácsnő és köszönöm.
szept.23.
- Képzeld el, mondja anyám, fölhívott a Mánya. Háromszor is.
- És mit akart?
- Meg akarta tudni, hogy mennyire megbízható az az ember, aki neki is hozott ajándékot Ashabadból.
- Te meg, gondolom, már tök ideg voltál.
- A Mánya lehet professzor, kanditátus, kutyafasza, de olyan hülye, hogy az már rettenetes.
- Ez így mind együtt?
- Nem hiába volt ő a legszebb lány Ashabadban a nyolcadikban.
Erre már kitör belőlem a nevetés.
- Na jó, a múltban megtámadták itt az utcán kétszer is, el akarták venni a táskáját vagy mit. Erre ő leellenőrzi az ashabadi vendéget, akit én nemrég minden további nélkül fogadtam a lakásomban. Hát nem hülyeség ez az egész?
Ekkor már szabályosan röhögök, és csak annyit tudok kinyögni, hogy
- De.
szept.22.
Az egyik, amit nagyon megértettem anyám esetében, hogy amikor az ember életének finisébe fordul, akkor kipárnázott pályán, csakis a legjobb társaságban, a kedvenc ételei fogyasztásával kell és szabad haladnia.
- Azt mondtad, hogy töltött paprikára vágynál, és tessék, most itt van.
- Vágd félbe ezt a gombócot, enyém az egyik fele.
- Tudom, a másik meg az enyém.
Látom, hogy a fél gombócig, amíg tart, talán még élvezi is, amit eszik.
- Félek többet enni. Értsd meg, nagyon finom, a Zsuzsának sikerült úgy megcsinálnia, ahogy én szeretem, mégsem tudok többet.
- Na hál' Istennek, kész drukk az élet, meg a neked hozott étel, ízlik-e vajon. Csináltam egy kis szilvás gombócot, eszel belőle?
- Szilvás gombóóócot?, csillan föl a szeme, mint régen, el is mosolyodik, belőle a felhők távolodni látszanak. - Vágd föl, majd veszek belőle.
Hat vékonyka lett egy gombócból, anyám mennyit vesz belőle, tépelődöm. A villája lassú mozdulattal szúr bele az egyikbe. Lassan veszi a szájába a falatot.
- Ez valami Isteni.
- Mindezt ebből az egyetlenből meg bírtad állapítani?
- Nyugodt lehetsz. De többet nem tudok enni, sajnálom.
Nézem anyámat, törékeny alakját, amelyet mikor szorosan magamhoz szorítom, csak kicsit szorosan, sokkal jobban már nem is merem, félhetek, nehogy eltörjem.
szept.21.
Még lehet egy kicsit...,
ezért amikor a külön töltött hétvége után meglátom a bevetetlen vendégágyat, ahol doktor húgom töltötte az éjszakáit, mondom anyámnak:
- Látom, a Kati sem szereti ezt az ágyat. Igazi vendégmarasztaló.
- Mikor egyedül maradtam, kellett egy fotelágy. Ilyenre sikerült és kész.
- Egy éjszakát eltöltesz vendégségben a vendégmarasztaló ágyon, aztán fejvesztve menekülsz haza...
- Mondja is a Kati, hogy te meg mennyi éjszakát kibírsz rajta, le a kalappal.
Mert veled vagyok, de ezt már csak gondolom, és ki a fenét törődik azzal, hogy milyen az ágy, ahol félig ébren alszom.
szept.18.
Most abbahagyom az anyámmal való beszélgetések közzétételét. Elmondtam, amit lehetett. Nem mentem el a végsőkig, az illendőség határain belül maradtam, remélem. A többi még lehetséges mondanivalót megtartom szűk családi körben, ill. magamnak. Köszönöm eddigi figyelmeteket, a szeretetet, ami tevőlegesen felénk áramlott.
szept.16.
Kéri anyám, hogy ne tartsuk itt, ha menni akar, engedjük el.
- Ezek szerint olyan rossz neked most élni?
- A bennem növekvő daganat nagyon zavar. Mondtam már, hogy a komfortérzetem csökkent, és én ezt nemcsak hogy nem bírom, de kifejezetten utálom.
Közben - hosszú, kemény, álmatlan vajúdások után - magamban azt gondolom, ha menni akarsz, hát menjél, elengedlek, kicsit ugyan nagyon beléd halok, de mit számít. Ismerős már, hiszen veszítettem el mostanság közeli barátot, ki nem halt meg, de ővele kapcsolatban is hasonlót éreztem.
Hangosan meg:
- Nem az itt-tartás végett mondom, de kicsit többet és rendszeresebben kellene enned, nem baj, ha azt a háromfélét, amihez éppen kedved van.
- De hát nem tudok enni. A sonkához is csak most jött meg a kedvem.
- Kizárólag azért kéne enned, hogy az elkerülhetetlenül odavezető úton minőségibb legyen az életed.
Anyám hallgat, még csak nem is bólint, a mosoly is elkerüli. Tudom jól, hogy ezt most aztán alaposan meg kell emésztenie.
szept.13.
Látom, hogy a kezében tartja az asztali naptárját, amire mindent feljegyez, hogy ne felejtsen el semmit. Most a hátfelével van fölfele, azon is sűrű írás.
- Megírtam, hogy a kinti rokonaimnak, barátaimnak mit fogsz írni, ha már én nem leszek.
A fenébe is, ilyenkor mindig sokkal jobban fojtogatja valami a torkomat, és a látásom is valamitől homályosul.
- Ne sírj, ezt meg kell csinálni és kész. Azt írtam, hogy...
Hallgatom, amit olvas és nézem, ahogy olvassa, egyedül ott bicsaklik meg a hangja, hogy sajnálja milyen keveset találkoztak egymással az életben. Értem minden szavát és azt is, hogy miért csinálja, búcsúzik, és tőle telhetően szépen
- Majd megmondod, kiknek küldjem el emailen vagy postán.
- Itt van a kék telefonkönyvem, plusz jellel megjelöltem, kiket kell az oroszok, örmények, türkmének közül értesíteni.
-Te aztán mindenre gondoltál.
Elmosolyodik kicsit huncutul, mint aki valamilyen csínyt követett el.
- Add ide, elolvasom, mit írtál:
"Kedves Barátnőm! Kedves Ida és Vologya!
Életem utolsó napjaihoz érkeztem. Daganatom van, amelyről már a legelején megmondták, hogy nem operálható. Megértem 81 évet. Elégedett voltam az élettel, csak azt sajnálom nagyon, hogy milyen keveset találkoztunk. Ne felejts/felejtsetek el engemet. Még sokáig, nagyon sokáig élj/éljetek.
Puszil téged/benneteket:
Ritád/Ritátok"
A fenébe is, anyám még az egyes- és a többes számra is gondolt, és már az értesítendőket is kezdte összeírni. Erre már elsírom magam, és nem érdekel, hogy mit gondol közben rólam, és csak ne nyugtatgasson. Mert azt is tud.
szept.12.
Mondom az anyámnak, hogy hetek óta az idegenek bevándorlásának kérdései foglalkoztatnak bennünket. Részletes beszámolókat, egyéni sorsokról történeteket, a hivatalos álláspontról, intézkedésekről olvashatunk, fényképeken, videókon szörnyűlködhetünk, kivételes eseteknek örülhetünk.
- Nézd, ezek az emberek nem jó dolgukban indultak meg. Irtották őket, a családtagjaikat. Ezek a végsőkig elkeseredett emberek.
- Ott hagyták otthonukat.
- Vagy már meg sem volt. Egy szál valamiben indultak el egymás kezét fogva. Ez egy óriási trauma már önmagában.
- De mindig arról beszélnek, hogy nem mindenki háborús menekült.
- Igen, ezt én sem értem.
- Mit nem értesz?
- Hát hogy a gazdasági menekültek miért pont most indultak el? Hiszen ők máskor is megtehették volna, és nyugodtan beilleszkedhettek, letelepedhettek volna.
- Talán a tömegpszichózis hatására.
- Lehet. Amúgy meg ez az egy-két millió menekült a 353 milliós Európának semmi. Meg se kottyan. Minden országnak a lakosságuk arányában kellene befogadni menekülteket.
- Magyarországra nem akarnak jönni.
- Persze, mert a magyar nyelv kurva nehéz.
- Te is megtanultad.
- Igen. De annak idején először én is oroszul köszöntem az anyósomnak, hogy zdravsztvujtye, dorogaja Mama Anna, és csak fél év múlva beszéltem erős akcentussal, még keresve a szavakat a magyart.
- Magyar nyelvtanfolyamokat lehetne szervezni, a letelepedést is lehetne valahogyan támogatni.
- Magyarországra, ha sokat mondok, ötezer menekült jutna. Na most az mi. Semmi. Több kihalóban levő falu elhagyott házakkal?
- Lennének szakmák, amelyeket be lehetne a segítségükkel tölteni.
- Én bőrvegyészként két percig sem dolgoztam a területemen. Azután a gyógyszeriparban a Chinoinban dolgoztam orrvérzésig, és a beszédemen nem venni észre, hogy nem vagyok magyar.
- Ezt az az ötezer ember is valahogy megcsinálhatná.
- Kis akarat, empátia, meg terv kellene hozzá. Na, a nagy terv, a stratégia nem volt meg Európában.
- És hogy szűröd ki az egészből a bűnözőket, meg a hivatásos embercsempészetet?
- Sehogy. Az embercsempészet meg ilyenkor virágzik. Mindig vannak a zavarosban halászók. Ezt a legjobban működő összeurópai bűnüldözés se tudná megakadályozni.
- Azt is mondják, hogy az iszlám átveszi a világuralmat a kereszténység fölött.
- Én ebben nem hiszek. De ha mégis, akkor vége a világnak. A többi vallás jól-rosszul megfér egymással. De az iszlám nem ismer el magán kívül senki mást. És nincs rosszabb az elvakult iszlámistáknál, hiszen láthattuk, hogy mennyit gyilkolásztak és gyilkolásznak hidegvérűen a világban.
- Ebbe belegondolni is rossz, beleborzongtam.
- Csak abban reménykedhetünk, hogy képzett, iskolázott emberek érkeznek többségében, akiknek nem olyan fontos napi ötször kelet felé térdepelve hajlongani, imádkozni, és élik mellette normális életüket.
szept.10.
Felhív anyám:
- Vegyél sonkát. Úgy ennék sonkát. Csak kérd meg az eladót, hogy hajszál vékonyra szeletelje. Mondd meg neki, hogy nagybeteg édesanyádnak lesz, aki így szereti.
Mindig azt hiszem, ha anyám magától kér valamit, amit enni vágyik, akkor az a pislákoló javulás jele. Pedig dehogy. Egy pillanatnyi fellángolás csupán, amely nem is az evés, hanem a csipegetés idejéig, jobb esetben egy-két napig tart.
- Hoztam neked Prágai sonkát hártya vékonyságúra szelve, nézd, szinte átlátsz rajta. Meg itt van egy kis Gyulai májas, tudom, hogy azt is mennyire szereted.
Anyám fáradtan bólint, a szeme viszont fölcsillan a sonka láttán.
- Jaj, pont így szeretem.
A maradék fél kenyerét vékonyan megrámázza, arra tesz két leheletnyi sonkát, meglepő gyorsan eltünteti.
- Holnap is ezt eszem, meg a hétvégén, ameddig csak tart.
- Ha ezen múlik, hozok én neked hétfőn is húsz deka sonkát.
Anyám elneveti magát. Nevetése halovány és pihe könnyűségű és áttetsző, mint az imént elfogyasztott Prágai sonka.
szept.6.
Mondja anyu, hogy
- Milyen szép kék az ég! De nyugi, én nem oda kerülök.
- Hanem hova?
- Majd égni fogok.
- És a füst fölfelé száll.
- Azért olyan magasra nem.
- Majd toljuk alulról, hogy segítsünk az emelkedésben. Amúgy te hol látod magad, fönn vagy lent?
- Én sehol sem, mert nem hiszek benne.
- A cselekedeteid szerint, az emberekkel ahogy viselkedtél?
- Igyekeztem mindenkivel rendesen viselkedni. Ha valakit megsértettem, bocsánatot kértem tőle.
- Ezek szerint a mennybe kerülsz.
- Én egy előszobában látom magamat. Beljebb balra egy szoba, jobbra egy másik.
- És ki dönti el, melyikbe lépsz be?
- Majd az Úr.
- De hiszen nem hiszel benne.
- Na és, de ki más?
szept.3.
Mondom az alvó anyámnak:
- Mielőtt elmegyek, felmosok.
- Minek felmosni, amikor nem is koszos - szinte hallom válaszát.
- Látok azért itt-ott foltokat.
- Azért meg nem érdemes neki állni, különben is ma jön Aranka, a takarítónő.
Erre nem is gondoltam.
- Nem baj, anyám, azért én felmosok, akár jön Aranka, akár nem, legalább tisztaságban kezded a napot.
Bármennyire is fülelek, válasz nem érkezik, anyám megnyugtató szuszogását hallom bentről, mikor behúzom magam mögött az ajtót.
szept.2.
Mondom az anyámnak, hogy
- Megeszem a bablevest, amit már vagy egy hete hoztam neked, és mindjárt elindul.
- El is felejtettem.
- Pedig a Tibor csinálta, aki ebben nagymester.
- Mindenki az, aki nagyon odafigyel arra, amit csinál.
- Főleg az, aki mindig ugyanazt azt az egy-két kaját főzi.
Beülök anyámhoz a nappaliba a bablevesemmel, hogy arra az időre is együtt legyünk. Próbálom követni a Császárok klubját a Paramount-on.
- Milyen jó az illata.
- Aha - válaszolom bőbeszédűen.
- Finom lehet.
- Az, tudod, a Tibor főzte.
- Hoznál nekem egy kis csészényit?
- De mindjárt elindul, mintha ezt is mondtam volna már.
- Addig nem, amíg meg nem eszem.
Régen láttam anyámat ilyen jó étvággyal bablevest kanalazni.
Amint hallja, hogy kulcs fordul a zárban, és Sanyi öcsémmel belépünk, anyám már kiabálja:
- Ajjajjaj, itt hagytál, és én majdnem éhen haltam. Adj gyorsan ennem valamit, mindjárt éhen halok.
A hang egy csöppnyi emberből jön ki, aki az anyám, s aki őszen, beesett arccal merőn és rosszallóan, az ágyában ültében néz rám, mint akit magára hagytam étlen-szomjan, amíg az öcsémért mentem ki a reptérre.
- Gyorsan melegítek neked egy kisebb szelet rántott csirkemellet. Krumplipürét kapsz hozzá meg csemege ubit.
Meg sem várom válaszát, szinte szaladás fordultával meg is kapja a vacsoráját. Látom, hogy eszi, tudom, hogy ezt most végig eszi. Nem tudom viszont, hogy vajon Sanyi öcsém megjelenése váltotta-e ki nála az étvágytalanságában a pálfordulást, vagy mert érezte a sülő hús illatát, vagy mert abban a pillanatban éppen ilyenje volt, vagy mert csak. Rég elhagytam az önkéntelen szokást, hogy nagybeteg anyám cselekedeteire próbáljak meg racionális válaszokat találni. Egyszerűen örülök, ha van minek, vagy annak csupán, hogy még megvan.
szept.30.
Anyám mondja, hogy
- Nyugodtan engedjetek el, ne akarjátok helyettem, hogy éljek. Különben is - és itt már hozzám beszél egyenesben - örüljél, hogy ötvenkilenc évig volt anyád.
- Örülök, jó, örülök. De ha választhatnék, akkor szeretném, hogy még kicsit tovább legyen. És ahogy vagy, akárhogy vagy, így is, úgy is szeretlek.
Ezt már ő sem bírja ki mosoly nélkül. A néha általános szomorkásság mögül fénylik föl régi mosolya. Átmelegít.
szept.29.
Ma hiába kiabáltam volna bármit is be anyámnak, nem hallotta volna meg. Nem volt füle rá. Másfelé figyelt. Nem tudom, ilyenkor mi van, amikor ennyire magába fordul. Megkérdezem, mire van szüksége, nem kér semmit sem. Látom, hogy van áfonyás vize. Kéztörlőkből is van elég. Mondom, kimegyek a konyhába, és előkészítem a csirkét másnapra. Sanyi öcsém érkezik haza egy hétre. Úgy látom most, hogy anyám megvárja egyszem fiát. Eszter egy hét múlva érkezik. Anyám vajon őt is...? Istenem.
szept.29.
Még tegnap mondta anyám:
- Gyere be, valami fontosat akarok neked mondani.
Bemegyek, leülök a vele szembeni karosszékbe, várom a fontosat, sokszor bizony izgatottan.
- Mondtad, hogy meghoztad a tejfölt.
- Igen, hoztam egy nagyobb ibrikkel
- Jó. Akkor most kimész a konyhába és megfőzöl egy krumplilevest, pontosan olyat csinálsz, amilyennek én szeretem.
Nézek rá mosolyogva, végre akar anyám valamit és igen erősen.
- Veszel egyharmad hagymát, jó apróra vágod.
- Majd behozom, hogy ellenőrizni tudd, mennyire apró.
- De előbb meghámozol négy krumplit és azt is kicsikre vágod. Ne olyanra, mint otthon szoktad, hanem amilyennek én szeretem.
- Jó, a krumplit is megmutatom neked láttamozásra.
- Megszakértem. Jön a Sanyi, adnunk kell neki valamit enni, különben nem kap semmi házit, és akkor minek tett meg ekkora utat.
Majdnem kicsúszott belőlem, azért, hogy téged lásson, miközben tudom, hogy anyám hallani nem akar búcsúk látszatáról, utolsó találkozásokról, nagy beszélgetésekről.
- És a legvégén behabarom lisztes tejföllel, ezért kellett a tejföl, gondolom.
- Igen. Majd mondd meg, hogy mennyi ideig készült, hogy már most lelkiismeret-furdalásom legyen, amiért ennyi időt elvettem az életedből.
Amikor ilyeneket mond, sokszor nem is tudom eldönteni, sírjak-e vagy nevessek. Inkább kimegyek krumpmilevest főzni, ahogyan azt anyám szereti.
A hagyma, a krumpli kedve szerinti méretekben kerül a vízbe. Van benne só és babérlevél, végül a liszt-tejföl-habarás teszi föl a koronát az ételre. Mindjárt végén még nem kér belőle kóstolót anyám, ám mikor az illatok belopózkodnak a szobájába, akkor enged egy fél csészével magának kitölteni a frissen elkészült krumplilevesből. Egy csöppet ugyan utánsóz, de onnantól fogva egyre csak lelkendezik, hogy ez a krumplileves éppen olyan, mint amilyennek ő szereti, és hogy mennyire köszöni. Megsimogatom a kezét és rámosolygok.
- Az öcsédnek ízleni fog - mondja ellenmondást nem tűrő hangon az én - egy pillanatra előbukkanó - régi anyám.
Ebben is egyetértünk, mint annyi mindenben.
szept.28.
Bejárati ajtóból kiabálom be anyámnak:
- Megjöttem.
Semmi válasz. Beljebb lépek, látom anyámat felülni.
- Megjöttem és hoztam neked tejfölt, ahogy kérted.
- Gyere be, igyekezz.
- Mindjárt, csak lecuccolok.
Mikor bemegyek hozzá, leülök mellé, puszit adok kicsit beesett orcájára, magamhoz szorítom madárka csontozatú testét, visszapuszil, ahol éppen ér, és azt mondja:
- Úgy vártalak!
Csoda-e, hogy utána percekig nem jutok szóhoz.
szept.27.
Mondom anyámnak:
- Találtam a ZDF-en egy filmet, azt nézzük. Igaz, hogy krimi, de elég érdekesnek látszik a sztorija.
Anyám ilyenkor már csak legyint.
- Nincs kedvem már nézni semmit sem, de ha nagyon akarod...
Elkezdjük nézni. Valami gyilkosságos a történet, messzi fönn északon játszódik a tengerparton.
- Ismerem a színésznőt is, meg az egyik színészt, a nevüket nem tudom.
Anyám először fekve nézi a filmet. Bizonyos idő múlva felül, ebből tudom, hogy kezdi érdekelni a film.
- Liza Martinek, nem szeretem.
- Ja, tényleg, most hogy a nevét mondod, tényleg ő az. De miért nem szereted? Elég jól játszik.
- Mindig olyan szomorú.
- Ez igaz, ritkán látom mosolyogni, s ha már, akkor viszont szép a mosolya.
- Mindig gonoszokat játszik. Passzolnak hozzá - veti oda röviden anyám - mintegy mellékesen, és ülve nézi a filmet tovább. - Az a színész meg Jürgen ... (kimondta a nevét, csak már elfelejtettem), nagyon szeretem, csak olyan kevés filmben látni.
Ámúltan nézek anyámra, aki így köpi a német színészek neveit. Olyanokét is, akiket pedig nem is szeret. Néha bemondok egy-két kulcsmondatot magyarul, amikor úgy érzem, hogy esetleg nem tudja az eseményeket rendesen követni. A végén még megbeszéljük, hogy mire jutottunk mi így hárman: a német krimi, az anyám, meg én.
- Egész jó volt - zárja le anyám, és lefekszik aludni.
szept.26.
Csörög a telefon, benne anyám:
- Na, hogy vagy?
Azt hiszem, hogy rosszul hallok. Már a kérdést is, meg a hangját. Nem szokta tőlem kérdezgetni, hogy hogy vagyok. A hangja meg friss, olyan szombat délelőttis. Nem is tudom hirtelenjében, mit is válaszoljak.
- Te kérdezed tőlem, hogy vagyok?
- Miért, a lányom vagy, nem?
Erre elkezdek nevetni, ilyet is csak ő tud visszakérdezni, olyan magától értetődő.
- Amúgy aludtál? Hallom a hangodon, aludtál?
- Igen, megettem három isteni lágy tojást, amit Tibrom készített, és majd' kipukkadtam, le kellett kicsit feküdnöm.
- Bocsánat, akkor nem zavarlak.
- Csak zavarj. És veled mi van? Nem merlek hívni, nem tudom, mikor nem alszol.
- Mi lenne? Megvagyok. A Kati főzött iiiiiisteni húslevest. Ettem belőle. Meg sütött házi túrós rétest.
- Abból is ettél már?
- Majd fogok.
Ebben az egészben a legjobb, hogy a szívem tőlem függetlenül is jobban kezd dobogni, mert a telefonban anyám kicsit élőbb hangja és egy majd...
szept.25.
Kérdezem anyámat, mivel telik a napod?
- Eltelik.
- De mégis mit csinálsz?
- Hát fekszem.
- Mit lehet annyit feküdni? És különben is, ha sokat fekszel, akkor még a végén felfekvésed lesz.
- Az nem lesz, tudom.
- Aztán honnan tudod?
- Mert közben felülök és néha fölkelek.
- De leginkább fekszel. Úristen mennyit lehet egy nap feküdni.
- Alszom közben.
- Perceket? Bóbiskolsz?
- Dehogyis, órákat.
- Az émelygéstől, fájdalmadtól, szahar közérzetedtől még elbírsz aludni?
- Üres a fejem. Fekszem üres fejjel.
- És semmire sem gondolsz közben?
- Minek. Eleget gondolkodtam életemben. El lehet abban is fáradni. Gondolkozzatok ti. Abszolút üres fejjel elalszom. És ha alszom, az már jó.
- Amikor ébren vagy, akkor meg utálod ezt az egészet.
- Eléggé. El sem tudod képzelni, hogy mennyire rohadtul rossz ez az egész. Bár jönne már a Kaszás, készen állok fogadására. De biztos sürgősebb dolgai lehetnek, ha máshol császkál.
- Az üres fejed, a sok alvás mellett a szeretet azért ugye megvan?
- Persze.
Anyám arcára ilyenkor olyan mosoly szokott oda settenkedni, amely egy röpke pillanatra fölvillan, elárasztja a szeretett lényt, melegséggel tölti el, de most még ez is hiányzik, meg a simogatás, ahogy vissza-puszi sincs válaszul a puszimra. Fáradtan rezzen meg mindösszesen csontsovány, petyhüdt bőrű karja simogató érintésem alatt. De az is lehet, hogy csak képzeltem az egészet.
szept.24.
Azt hittem, hogy könnyebb, hogy megírom a beszélgetéseinket anyámmal. Könnyebb is, meg nem is, mint annyi minden, ami szürke.
Azt hittem és mondják is, hogy a remény hal meg utoljára. Egy frászt, a remény már közben elpatkol, amikor azt látja, hogy valamilyen fatálisan visszafordíthatatlannal van dolga.
Még most is súgják, hogy csak akarni kell, keresni kell az alternatív megoldásokat, és felépül, meggyógyul, újból teljes életet élhet. Könyörgöm, nyolcvanegy évesen és az önálló akarata ellenére?
Míg beszélgetünk, addig jó, s fény valamelyest az egyre sötétedő éjszakában. Kicsit beragyogja napjaimat, amelyekben anyám a betegségét cipeli gyengülve, én meg anyámat a betegségével ereszkedő szívvel, elárvult lélekkel.
Ami nekem jó, az neki nagyon nem, hogy él.
szept.24.
Még tegnap mondta az anyám:
- Azért jó, hogy itt jártak a fiúk. Amennyire nem akartam, hogy eljöjjenek, annyira jó volt látni őket.
- Már hetek óta tervezték, hogy meglátogatnak.
- Tudom, de hát már te is látod, nem tudok készíteni semmit sem.
- Vendégül láttam őket helyetted is. Láttad, milyen jó étvággyal ették a melegszendvicset?
- Na jó, volt valami, a semminél több.
- És mit szólsz a paradicsomleveshez? Szerintem Isteni volt.
- Nagyon jó volt. Már ami keveset ettem belőle. Nem is kellett utána cukroznom.
- Dancsi azt mondta, hogy a Vera receptjét vette át, és már vagy húszszor megcsinálta. Igaz, hogy kagylótészta volt benne és nem betű, nem lehetett a betűkből kirakni, hogy parapicsom, ahogy csöppnyi koromban mondtam, vagy azt, hogy szeretlek. De enélkül is szeretlek, Dancsi, Dáva is.
- Nagyon rendes fiúk, nem mondhatok igazán semmi rosszat a fiaidról. Csak azt bánom, hogy nem vitték végig az egészet. Nem fejezték be az egyetemet.
- Tudjátok, fordul oda fiaimhoz, most olyan világot élünk, hogy nem lehet tudni, minek vesszük hasznát. A búcsúlevelemben ez is meg van írva. De majd csak akkor nyissátok ki, ha már végleg nem vagyok.
szept.23.
Kérdezem anyámat:
- Melegíthetem a spenótot?
- Jó, de csak egy kanállal.
- Megmelegítem az egészet, aztán majd meglátod, mennyit eszel belőle.
Mellé átforgatom a másnapos sós kifli darabkákat kis olajon.
- Vegyél ki az edényből.
Belekotor egy közepes méretű nagy kanállal, éppen a kedvenc kanalával. Eggyel merít a spenótból.
- Jaj, de finom!
- Mi a jó benne?
- Hát az egész. A konzisztenciája, az íze, éppen jó fokhagymás, az illata, a színe.
- És neked ehhez elég volt egy kanálnyi.
- Elég.
A pirított kifli darabok közül kiveszi a legkisebbet, megmártja a spenótban az egyik oldalát, vigyázva, hogy a keze bele ne érjen.
- Isteni.
Boldogan eszi a csöpp falatot.
- Mit mondhatok Anikónak a spenótról?
- Miért, nem te főzted?
- Viccelsz, arany virágszálam, ha háromszor születnék újra, akkor sem sikerülne nekem ilyenre
- Akkor mondd meg az Anikónak, hogy nagyon, de nagyon jó szakácsnő és köszönöm.
szept.23.
- Képzeld el, mondja anyám, fölhívott a Mánya. Háromszor is.
- És mit akart?
- Meg akarta tudni, hogy mennyire megbízható az az ember, aki neki is hozott ajándékot Ashabadból.
- Te meg, gondolom, már tök ideg voltál.
- A Mánya lehet professzor, kanditátus, kutyafasza, de olyan hülye, hogy az már rettenetes.
- Ez így mind együtt?
- Nem hiába volt ő a legszebb lány Ashabadban a nyolcadikban.
Erre már kitör belőlem a nevetés.
- Na jó, a múltban megtámadták itt az utcán kétszer is, el akarták venni a táskáját vagy mit. Erre ő leellenőrzi az ashabadi vendéget, akit én nemrég minden további nélkül fogadtam a lakásomban. Hát nem hülyeség ez az egész?
Ekkor már szabályosan röhögök, és csak annyit tudok kinyögni, hogy
- De.
szept.22.
Az egyik, amit nagyon megértettem anyám esetében, hogy amikor az ember életének finisébe fordul, akkor kipárnázott pályán, csakis a legjobb társaságban, a kedvenc ételei fogyasztásával kell és szabad haladnia.
- Azt mondtad, hogy töltött paprikára vágynál, és tessék, most itt van.
- Vágd félbe ezt a gombócot, enyém az egyik fele.
- Tudom, a másik meg az enyém.
Látom, hogy a fél gombócig, amíg tart, talán még élvezi is, amit eszik.
- Félek többet enni. Értsd meg, nagyon finom, a Zsuzsának sikerült úgy megcsinálnia, ahogy én szeretem, mégsem tudok többet.
- Na hál' Istennek, kész drukk az élet, meg a neked hozott étel, ízlik-e vajon. Csináltam egy kis szilvás gombócot, eszel belőle?
- Szilvás gombóóócot?, csillan föl a szeme, mint régen, el is mosolyodik, belőle a felhők távolodni látszanak. - Vágd föl, majd veszek belőle.
Hat vékonyka lett egy gombócból, anyám mennyit vesz belőle, tépelődöm. A villája lassú mozdulattal szúr bele az egyikbe. Lassan veszi a szájába a falatot.
- Ez valami Isteni.
- Mindezt ebből az egyetlenből meg bírtad állapítani?
- Nyugodt lehetsz. De többet nem tudok enni, sajnálom.
Nézem anyámat, törékeny alakját, amelyet mikor szorosan magamhoz szorítom, csak kicsit szorosan, sokkal jobban már nem is merem, félhetek, nehogy eltörjem.
szept.21.
Még lehet egy kicsit...,
ezért amikor a külön töltött hétvége után meglátom a bevetetlen vendégágyat, ahol doktor húgom töltötte az éjszakáit, mondom anyámnak:
- Látom, a Kati sem szereti ezt az ágyat. Igazi vendégmarasztaló.
- Mikor egyedül maradtam, kellett egy fotelágy. Ilyenre sikerült és kész.
- Egy éjszakát eltöltesz vendégségben a vendégmarasztaló ágyon, aztán fejvesztve menekülsz haza...
- Mondja is a Kati, hogy te meg mennyi éjszakát kibírsz rajta, le a kalappal.
Mert veled vagyok, de ezt már csak gondolom, és ki a fenét törődik azzal, hogy milyen az ágy, ahol félig ébren alszom.
szept.18.
Most abbahagyom az anyámmal való beszélgetések közzétételét. Elmondtam, amit lehetett. Nem mentem el a végsőkig, az illendőség határain belül maradtam, remélem. A többi még lehetséges mondanivalót megtartom szűk családi körben, ill. magamnak. Köszönöm eddigi figyelmeteket, a szeretetet, ami tevőlegesen felénk áramlott.
szept.16.
Kéri anyám, hogy ne tartsuk itt, ha menni akar, engedjük el.
- Ezek szerint olyan rossz neked most élni?
- A bennem növekvő daganat nagyon zavar. Mondtam már, hogy a komfortérzetem csökkent, és én ezt nemcsak hogy nem bírom, de kifejezetten utálom.
Közben - hosszú, kemény, álmatlan vajúdások után - magamban azt gondolom, ha menni akarsz, hát menjél, elengedlek, kicsit ugyan nagyon beléd halok, de mit számít. Ismerős már, hiszen veszítettem el mostanság közeli barátot, ki nem halt meg, de ővele kapcsolatban is hasonlót éreztem.
Hangosan meg:
- Nem az itt-tartás végett mondom, de kicsit többet és rendszeresebben kellene enned, nem baj, ha azt a háromfélét, amihez éppen kedved van.
- De hát nem tudok enni. A sonkához is csak most jött meg a kedvem.
- Kizárólag azért kéne enned, hogy az elkerülhetetlenül odavezető úton minőségibb legyen az életed.
Anyám hallgat, még csak nem is bólint, a mosoly is elkerüli. Tudom jól, hogy ezt most aztán alaposan meg kell emésztenie.
szept.13.
Látom, hogy a kezében tartja az asztali naptárját, amire mindent feljegyez, hogy ne felejtsen el semmit. Most a hátfelével van fölfele, azon is sűrű írás.
- Megírtam, hogy a kinti rokonaimnak, barátaimnak mit fogsz írni, ha már én nem leszek.
A fenébe is, ilyenkor mindig sokkal jobban fojtogatja valami a torkomat, és a látásom is valamitől homályosul.
- Ne sírj, ezt meg kell csinálni és kész. Azt írtam, hogy...
Hallgatom, amit olvas és nézem, ahogy olvassa, egyedül ott bicsaklik meg a hangja, hogy sajnálja milyen keveset találkoztak egymással az életben. Értem minden szavát és azt is, hogy miért csinálja, búcsúzik, és tőle telhetően szépen
- Majd megmondod, kiknek küldjem el emailen vagy postán.
- Itt van a kék telefonkönyvem, plusz jellel megjelöltem, kiket kell az oroszok, örmények, türkmének közül értesíteni.
-Te aztán mindenre gondoltál.
Elmosolyodik kicsit huncutul, mint aki valamilyen csínyt követett el.
- Add ide, elolvasom, mit írtál:
"Kedves Barátnőm! Kedves Ida és Vologya!
Életem utolsó napjaihoz érkeztem. Daganatom van, amelyről már a legelején megmondták, hogy nem operálható. Megértem 81 évet. Elégedett voltam az élettel, csak azt sajnálom nagyon, hogy milyen keveset találkoztunk. Ne felejts/felejtsetek el engemet. Még sokáig, nagyon sokáig élj/éljetek.
Puszil téged/benneteket:
Ritád/Ritátok"
A fenébe is, anyám még az egyes- és a többes számra is gondolt, és már az értesítendőket is kezdte összeírni. Erre már elsírom magam, és nem érdekel, hogy mit gondol közben rólam, és csak ne nyugtatgasson. Mert azt is tud.
szept.12.
Mondom az anyámnak, hogy hetek óta az idegenek bevándorlásának kérdései foglalkoztatnak bennünket. Részletes beszámolókat, egyéni sorsokról történeteket, a hivatalos álláspontról, intézkedésekről olvashatunk, fényképeken, videókon szörnyűlködhetünk, kivételes eseteknek örülhetünk.
- Nézd, ezek az emberek nem jó dolgukban indultak meg. Irtották őket, a családtagjaikat. Ezek a végsőkig elkeseredett emberek.
- Ott hagyták otthonukat.
- Vagy már meg sem volt. Egy szál valamiben indultak el egymás kezét fogva. Ez egy óriási trauma már önmagában.
- De mindig arról beszélnek, hogy nem mindenki háborús menekült.
- Igen, ezt én sem értem.
- Mit nem értesz?
- Hát hogy a gazdasági menekültek miért pont most indultak el? Hiszen ők máskor is megtehették volna, és nyugodtan beilleszkedhettek, letelepedhettek volna.
- Talán a tömegpszichózis hatására.
- Lehet. Amúgy meg ez az egy-két millió menekült a 353 milliós Európának semmi. Meg se kottyan. Minden országnak a lakosságuk arányában kellene befogadni menekülteket.
- Magyarországra nem akarnak jönni.
- Persze, mert a magyar nyelv kurva nehéz.
- Te is megtanultad.
- Igen. De annak idején először én is oroszul köszöntem az anyósomnak, hogy zdravsztvujtye, dorogaja Mama Anna, és csak fél év múlva beszéltem erős akcentussal, még keresve a szavakat a magyart.
- Magyar nyelvtanfolyamokat lehetne szervezni, a letelepedést is lehetne valahogyan támogatni.
- Magyarországra, ha sokat mondok, ötezer menekült jutna. Na most az mi. Semmi. Több kihalóban levő falu elhagyott házakkal?
- Lennének szakmák, amelyeket be lehetne a segítségükkel tölteni.
- Én bőrvegyészként két percig sem dolgoztam a területemen. Azután a gyógyszeriparban a Chinoinban dolgoztam orrvérzésig, és a beszédemen nem venni észre, hogy nem vagyok magyar.
- Ezt az az ötezer ember is valahogy megcsinálhatná.
- Kis akarat, empátia, meg terv kellene hozzá. Na, a nagy terv, a stratégia nem volt meg Európában.
- És hogy szűröd ki az egészből a bűnözőket, meg a hivatásos embercsempészetet?
- Sehogy. Az embercsempészet meg ilyenkor virágzik. Mindig vannak a zavarosban halászók. Ezt a legjobban működő összeurópai bűnüldözés se tudná megakadályozni.
- Azt is mondják, hogy az iszlám átveszi a világuralmat a kereszténység fölött.
- Én ebben nem hiszek. De ha mégis, akkor vége a világnak. A többi vallás jól-rosszul megfér egymással. De az iszlám nem ismer el magán kívül senki mást. És nincs rosszabb az elvakult iszlámistáknál, hiszen láthattuk, hogy mennyit gyilkolásztak és gyilkolásznak hidegvérűen a világban.
- Ebbe belegondolni is rossz, beleborzongtam.
- Csak abban reménykedhetünk, hogy képzett, iskolázott emberek érkeznek többségében, akiknek nem olyan fontos napi ötször kelet felé térdepelve hajlongani, imádkozni, és élik mellette normális életüket.
szept.10.
Felhív anyám:
- Vegyél sonkát. Úgy ennék sonkát. Csak kérd meg az eladót, hogy hajszál vékonyra szeletelje. Mondd meg neki, hogy nagybeteg édesanyádnak lesz, aki így szereti.
Mindig azt hiszem, ha anyám magától kér valamit, amit enni vágyik, akkor az a pislákoló javulás jele. Pedig dehogy. Egy pillanatnyi fellángolás csupán, amely nem is az evés, hanem a csipegetés idejéig, jobb esetben egy-két napig tart.
- Hoztam neked Prágai sonkát hártya vékonyságúra szelve, nézd, szinte átlátsz rajta. Meg itt van egy kis Gyulai májas, tudom, hogy azt is mennyire szereted.
Anyám fáradtan bólint, a szeme viszont fölcsillan a sonka láttán.
- Jaj, pont így szeretem.
A maradék fél kenyerét vékonyan megrámázza, arra tesz két leheletnyi sonkát, meglepő gyorsan eltünteti.
- Holnap is ezt eszem, meg a hétvégén, ameddig csak tart.
- Ha ezen múlik, hozok én neked hétfőn is húsz deka sonkát.
Anyám elneveti magát. Nevetése halovány és pihe könnyűségű és áttetsző, mint az imént elfogyasztott Prágai sonka.
szept.6.
Mondja anyu, hogy
- Milyen szép kék az ég! De nyugi, én nem oda kerülök.
- Hanem hova?
- Majd égni fogok.
- És a füst fölfelé száll.
- Azért olyan magasra nem.
- Majd toljuk alulról, hogy segítsünk az emelkedésben. Amúgy te hol látod magad, fönn vagy lent?
- Én sehol sem, mert nem hiszek benne.
- A cselekedeteid szerint, az emberekkel ahogy viselkedtél?
- Igyekeztem mindenkivel rendesen viselkedni. Ha valakit megsértettem, bocsánatot kértem tőle.
- Ezek szerint a mennybe kerülsz.
- Én egy előszobában látom magamat. Beljebb balra egy szoba, jobbra egy másik.
- És ki dönti el, melyikbe lépsz be?
- Majd az Úr.
- De hiszen nem hiszel benne.
- Na és, de ki más?
szept.3.
Mondom az alvó anyámnak:
- Mielőtt elmegyek, felmosok.
- Minek felmosni, amikor nem is koszos - szinte hallom válaszát.
- Látok azért itt-ott foltokat.
- Azért meg nem érdemes neki állni, különben is ma jön Aranka, a takarítónő.
Erre nem is gondoltam.
- Nem baj, anyám, azért én felmosok, akár jön Aranka, akár nem, legalább tisztaságban kezded a napot.
Bármennyire is fülelek, válasz nem érkezik, anyám megnyugtató szuszogását hallom bentről, mikor behúzom magam mögött az ajtót.
szept.2.
Mondom az anyámnak, hogy
- Megeszem a bablevest, amit már vagy egy hete hoztam neked, és mindjárt elindul.
- El is felejtettem.
- Pedig a Tibor csinálta, aki ebben nagymester.
- Mindenki az, aki nagyon odafigyel arra, amit csinál.
- Főleg az, aki mindig ugyanazt azt az egy-két kaját főzi.
Beülök anyámhoz a nappaliba a bablevesemmel, hogy arra az időre is együtt legyünk. Próbálom követni a Császárok klubját a Paramount-on.
- Milyen jó az illata.
- Aha - válaszolom bőbeszédűen.
- Finom lehet.
- Az, tudod, a Tibor főzte.
- Hoznál nekem egy kis csészényit?
- De mindjárt elindul, mintha ezt is mondtam volna már.
- Addig nem, amíg meg nem eszem.
Régen láttam anyámat ilyen jó étvággyal bablevest kanalazni.
Anikó körtelevese
A körtét lehet szeretni és nem szeretni, ám vitathatatlan, hogy markánsan fajsúlyos, elterjedt gyümölcs. Nálunk a családban többeknek a kedvence. Mivel körtékből mennyiségeket vagyunk képesek megenni, fánk nincsen, amit megszedhetnénk, az anyagiak sem érnek az egekig, előszeretettel figyeljük hát a környék körtefáiról idő előtt vagy után leesett körtéket. 
Anikó körtelevese gyanítom, nem hullott körtékből készült, hanem érett, ízes, egészséges, jóféle piacon beszerzett gyümölcsből. Jó sok körte lett Anikónál citrom karikákkal egybe főzve. Anikó cukorral és egyébbel - felhívom a figyelmet az egyébre - ízesítette pont olyanra, hogy azt az ebédelni vágyót, aki nem csak gyomrot jött az étterembe tölteni, hanem ízeknek, küllemnek, kellemnek, állagnak, illatnak adózni, észrevehette a bézsbe hajló körtelevest testileg, lelkileg egyaránt, mely leves minden tálban, tálkában, tányérban jól mutat. A behabarásban is megbújhat csöpp titok, melynek köszönhetően a lé, a körteleves fantasztikusan csábos leve kicsit lassabban, kimértebben folyik le a szájon, torkon át a gyomorba, hogy annak is legyen ideje fölfogni, hogy milyen finomat eszik, aki a száját leginkább beszédre használja, s arra is olykor minek.2015. szeptember 26., szombat
A Krisztina
Felerősödik benne az érzés, hogy talán mégsem ismerte félre az illetőt. Ehhez fogható érzések kerítettek hatalmukba, amikor a rólad készült fényképsorozatot néztem ámultan.
Ha belegondolok, milyen fantasztikus érzés is, amikor hagyom magam átalakítani, kihozni magamból mindazt, ami bennem szunnyadt valahol, a kutya sem látta, csak én tudom, hogy ott van.
A mesebeli, a napi borsó, lencseválogatástól érzékeny kezű, kicsit megfáradt, szegényes gúnyában járó Hamupipőke is valami ehhez foghatót érezhetett, amikor a tündér varázspálcája nyomán átalakulóban meglátta magát a gyönyörű habos-zsabos ruhájában, vállára omló, pánttal összefogott hajával, arca előtt fátyollal, melynek jótékony takarásában nem lehetett látni arcának égő pírját, az izgalmat a szokatlantól, a soha át nem élttől. Meg kellett szoknia saját vadonatúj látványát, melyben furcsa volt még a létezés. Hozzá kellett szoknia a lábára felhúzott magas sarkú cipellőjéhez, amelyet mintha ráöntötték volna és benne a járás tánchoz fogható érzés volt. Ahogy ott forgolódott a tündér öltöztető segítői között, egyáltalán nem ismert magára. Olyan gyönyörű lett, hogy magában azt gondolta - egy csöppnyi váratlan és bizonytalan gondolattal, a remény fuvallatával -, hogy az estélyen a királyi palotában talán majd őt választja a királyfi táncpartneréül, és a végén élete párjául... Ahogy jött a gondolat, úgy hessegette el magától, szidva magát nagyravágyásáért. Akkor még Hamupipőke sem lehetett biztos abban, hogy van az úgy, hogy a rossz megbűnhődik és a jó elnyeri jutalmát, mindenki boldog, akinek boldognak kell lennie, és jó a vége... Előfordul a mi időnkben is. Ugye?...
2015. szeptember 21., hétfő
A lágy tojás
Most vasárnap is lágy tojás egészítette volna ki a reggelit. Nem vettem ki előzetesen a hűtőből, ezért úgy csináltam, ahogyan valamikor Mackó barátnőm ajánlotta. Hideg vizet tettem egy kis lábosba, beletettem két nagyra nőtt tojást, hogy majd miután két percig forr a vízben, kivegyem és kész, olyan lesz, amilyennek szeretem: keményre főtt fehérjében aranylóan folyik a sárgája. Vesztemre, vesztükre, közbe jött Tibrom, aki ahogy mondta, hogy nem így kell a lágy tojást csinálni, azonmód ki is kapta a tojásokat az egyre melegedő hideg vízből, felforralta a vizet, kilyukasztotta türelmetlen tojáskáimat, és beletette a forrásban levő vízbe. Két és fél percig hagyta őket zubogni (anyám mintha négy és fél percre esküdött volna, és különben is a tojás mérete, hőmérséklete is fontos, mondogatta), majd oda állította az egyiket szépen megtörölve a tányérom mellé a tojástartóba, hogy onnan kanalazzam. Állítólag mondta, hogy a másik benne van a konyharuhában, hogy meleg maradjon. Nem tudom, hol járhatott az eszem, hogy nem hallottam, mert olyan természetességgel vettem el a konyharuhát az asztalról, amelyet nem tűrök ott meg sem reggeli közben, sem máskor, hogy a második tojás padlón való toccsanására nemcsak hogy fölkaptam a fejem, de a szemem is elfutotta a könny. Sajnáltam a tojáskát egyfelől, másfelől a padlót törölgetve már látszott, hogy ez bizony nem az a lágy tojás, amit én annyira szeretek. Miközben kanalazgattam, ill. ittam a megmaradt egy szem tojáskát, amelyben fehérje, sárgája egybefolyt, annyira főttelen volt, és az operaénekesek hangjának biztosan sokat használt volna, de nem nekem, aki csöndben nyeltem láthatatlan könnyeimet, hogy mennyire szerencsétlen vagyok, nekem még ez a tök egyszerű dolog sem sikerül.
Zsuzsának kedve támadt szintén lágy tojást enni. Kérdem tőle, és te hogy csinálod. Hát gondolomra. Semmi percek nézése? Beleteszem a vízbe, és gondolomra kiveszem, és akkor olyan lesz a tojás, amilyennek szeretem, majdnem teljesen főtt, a sárgája egy picit puhább. Eltűnik a konyhában, percek múlnak, gondolom, hogy a gondolomrához legalább annyi kell. Majd hallom szentségelését, hogy ezt a tojást nem lehet úgy pucolni, ahogyan ő megszokta, nem jön le rendesen a héja. A legvégégén megjelenik a nagy tányéron két elfekvő tojással, amelynek a fehérje része kemény, összetöredezetten rezgő, közüle méltóságteljesen és aranylón folyik ki a sárgája. Én nem ilyennek szeretem, mondja, nálam a sárgája majdnem teljesen kemény, és az egészet vágni lehet. Te meg a lágy tojást ilyennek szereted, kéred, fordul hozzám. Nézem az jobb napokat látott fekvő lágy tojásokat, amilyennek én szeretem, de most valahogy nincs kedvem hozzájuk, hagyom, hogy a Zsuzsa tunkolja föl kenyérrel. Végülis mit elégedetlenkedem. A Zsuzsa tunkolta azt a tojást, amit én a tojástartóból kanalazni szoktam, én meg ittam azt a tojást, amelyet az operaénekesek föllépés előtt a hangjuk megerősítésére használnak. Hangom a reggeli végére annyira megizmosodhatott, hogy emiatt vagy másért?, egy jóízűt és mélyről jövőt nevettem.
Zsuzsának kedve támadt szintén lágy tojást enni. Kérdem tőle, és te hogy csinálod. Hát gondolomra. Semmi percek nézése? Beleteszem a vízbe, és gondolomra kiveszem, és akkor olyan lesz a tojás, amilyennek szeretem, majdnem teljesen főtt, a sárgája egy picit puhább. Eltűnik a konyhában, percek múlnak, gondolom, hogy a gondolomrához legalább annyi kell. Majd hallom szentségelését, hogy ezt a tojást nem lehet úgy pucolni, ahogyan ő megszokta, nem jön le rendesen a héja. A legvégégén megjelenik a nagy tányéron két elfekvő tojással, amelynek a fehérje része kemény, összetöredezetten rezgő, közüle méltóságteljesen és aranylón folyik ki a sárgája. Én nem ilyennek szeretem, mondja, nálam a sárgája majdnem teljesen kemény, és az egészet vágni lehet. Te meg a lágy tojást ilyennek szereted, kéred, fordul hozzám. Nézem az jobb napokat látott fekvő lágy tojásokat, amilyennek én szeretem, de most valahogy nincs kedvem hozzájuk, hagyom, hogy a Zsuzsa tunkolja föl kenyérrel. Végülis mit elégedetlenkedem. A Zsuzsa tunkolta azt a tojást, amit én a tojástartóból kanalazni szoktam, én meg ittam azt a tojást, amelyet az operaénekesek föllépés előtt a hangjuk megerősítésére használnak. Hangom a reggeli végére annyira megizmosodhatott, hogy emiatt vagy másért?, egy jóízűt és mélyről jövőt nevettem.
2015. szeptember 18., péntek
Hé, te paraszt!
Mindjárt egy hete, hogy bejártuk Párlány boltjait anyámnak sonkáért, Tibromnak fekete sörért. Anyámnak találtunk vagy öt félét, Tibrom örülhetett a világosnak és az olyannak, amit szeret. Megéheztünk a sonka-sör-körúton. Kerestünk éttermet. Olyant találtunk, ahol belépéskor azt vetik oda az embernek, hogy hé, te paraszt, jöttél zabálni? Persze, hogy azért jöttünk. Enni, inni. Tedd le magad, oda vagy ide. Kinn maradnánk inkább. Nekem aztán nyolc, csak ülj már le a seggedre. Kihozzák az egyszerű étlapot, rajta vagy tíz-húsz kaja, Lancelot-osan elnevezve és magyarázva. Látva körülöttünk az adagokat eldöntjük, hogy veszünk egy levest és egy főételt, aztán megosztozunk. Nesze az "étlé cipóban", zabálj, paraszt, löki oda a serdülő korúnak kinéző pincérlány. Na ez a valami fenséges volt. Már az eszemet sem tudom, mikor ettem utoljára úgy tejszínes hagymalevest, hogy egyre kanalaztam, kanalaztam, s azt hajtogattam magamban tök önző módon, pedig nem is akartam az lenni, hogy bárcsak az egészet megehetném, és még egyet, meg még egyet, azon fölül is egyet rendelhetnék, egy utolsót meg elvihetnék. Na, mi van, ízlett boszorka, érdeklődött kedvesen a pincérlány. Nesze, a szarvasragúd knédlivel, mert úgy kérted, te paraszt, lökte oda a fatálról lecsurogni készülő fogást a kis cingár pincér, zabálj. Tibrom nagy ínyenc vadételekben. Oda meg vissza volt a választásától, amelybe pár szem kapirgálásommal én is bele segítettem, amúgy nem sok szarvasragut zavartam, miután az előbb a levessel és a cipóval már ölég jól laktam. Kaptunk még vizet, citromgerezdet a pofánkat megtisztítani, kis kockás konyharuhát törölközni. Kaja, minőség, mennyiség, hely, minden stimmelt, az étterem belső berendezése kész középkori regény. A két fölszolgáló, pirincka lánytól és alacsony cingár fiútól kissé murisan hangzottak ezek a középkor vendéglátását idéző mondatok. Mivel már hallottunk az étteremről, nem voltunk a beszédstílustól nagyon meglepve, annál inkább a kaják fantasztikus minőségétől, amely bőven leveri az átlag és jobb éttermek színvonalát és a legjobbakéval vetekszik. Paraszt, banya, aztán visszagyertek, ha ízlett, búcsúznak tőlünk. Jövünk, persze, hogy jövünk, köszönjük, minden isteni finom volt, mondjuk. Ahányszor csak sonkát keresünk anyámnak és Tibromnak fekete sört itt Párkányban, de minezt már csak hozzá gondolom.
2015. szeptember 12., szombat
Anikó túrós palacsintája
Hajlamosak vagyunk a palcsintára lekicsinylően legyinteni. Már az is valami? Még a kispisisek is tudják, hogyan kell csinálni, az anyatejjel szívják magukba. A túrósat biztosan, csak akkor a mazsola még nem keveredik bele. Pedig Anikó túrós palacsintájára ma igencsak rácsodálkoztam.
Anikó túrós palacsintájához hasonlót ettem már az első Mártámnál és rémlik, hogy az is nagyon ízlett. Mondta is Márta, hogy egymás mellé teszi őket egy jénaiba, enyhén betejfölözi a tetejüket és világos barnára összesüti. Anikó is talán így csinálta. Csak tippelek, mert sosem lehetek a know how-jában biztos, nem is akarok, Anikó nagy titkait meghagyom neki.
Munka és értekezlet közötti bizonytalan és passzentos állapotomban rohantam le ebédelni. Mondom Anikónak, hogy összesen tíz percem van az ebédre, ne adjál túl sok levest, mert nem végzek vele. Megkönnyebbülten és meglepetéssel vettem észre, hogy túrós palacsinta a Magyaregregyi csirkeleves követője. A leves, mely tartalmas volt, teli csirkemell falatokkal, zöldségekkel, a magyaregregyi táj szépségével, zamatával öt perc alatt már nem is volt a tányéromban. A túrós palacsinta, az Anikóé, mely éppen annyira volt túrós és vaníliás és cukros és mazsolás, amennyire kell, az összesen tíz percbe csak azért fért bele, mert az egyiket belőle haza vittem, hogy ha a világnak nem is, de nagybeteg anyámnak Anikó túrós palacsintájának ne csak a hírét vigyem, egyen is belőle. Az már más kérdés, hogy az is nekem jutott.
Anikó túrós palacsintájához hasonlót ettem már az első Mártámnál és rémlik, hogy az is nagyon ízlett. Mondta is Márta, hogy egymás mellé teszi őket egy jénaiba, enyhén betejfölözi a tetejüket és világos barnára összesüti. Anikó is talán így csinálta. Csak tippelek, mert sosem lehetek a know how-jában biztos, nem is akarok, Anikó nagy titkait meghagyom neki.
Munka és értekezlet közötti bizonytalan és passzentos állapotomban rohantam le ebédelni. Mondom Anikónak, hogy összesen tíz percem van az ebédre, ne adjál túl sok levest, mert nem végzek vele. Megkönnyebbülten és meglepetéssel vettem észre, hogy túrós palacsinta a Magyaregregyi csirkeleves követője. A leves, mely tartalmas volt, teli csirkemell falatokkal, zöldségekkel, a magyaregregyi táj szépségével, zamatával öt perc alatt már nem is volt a tányéromban. A túrós palacsinta, az Anikóé, mely éppen annyira volt túrós és vaníliás és cukros és mazsolás, amennyire kell, az összesen tíz percbe csak azért fért bele, mert az egyiket belőle haza vittem, hogy ha a világnak nem is, de nagybeteg anyámnak Anikó túrós palacsintájának ne csak a hírét vigyem, egyen is belőle. Az már más kérdés, hogy az is nekem jutott.
2015. szeptember 9., szerda
A pénztárgép
Azért nagyon ki van ez találva. Meg kell venned a pénztárgépet a kijelölt helyeken, mert ha nem, horribilis büntetés és bezárhatod a boltot. Napról napra élsz, kiköhögöd rá a pénzt és megveszed. Sok választásod nincs, neked a lehető legolcsóbbat. Garancia van rá egy év. A pénztárgéped elromlik egy év és öt napkor. De úgy, hogy alkatrészt, egységet cserélni benne nem lehet. Az egész vagy semmi. Pénztárgép szerelők nem tengenek túl, nincsenek is. Nincs mese, ha törvényszerűen akarsz működni, akkor az arra kijelölt helyen veheted meg az újat azon az áron, amelyet diktálnak, a régi meg kuka. Ja, hogy a passzentos forgalmad mellett kell megint kiköhögnöd az árat, kit érdekel. S hogy közben kiidegeled magad, mert a rendszerben sehol sincs emberség, szabadság, együttműködés, a vállalkozások segítése, és a gyanú is felmerülhet benned, hogy ez bármelyik más kisboltos pénztárgépével előre tervezetten is megeshet, az is magasról le van... Följebb menni, panaszt tenni, védelmet kérni nem lehet, mert hova is... Mindenütt arctalan emberek ülnek vakon, süketen, az empátia tökéletes hiányával, a parancsokat követve. Fizess, te kis mitugrász, hogy ugrálhass a boltodban. És ha nem fogadod el a feltételeket, akár be is zárhatsz, dögölj meg. Vagy csak egy kicsit. Hogy egy év és valahány nap múlva újból köhöghess. Ki van ez találva. Jobban már nem is lehet.
2015. szeptember 6., vasárnap
Anikó mákosgubája
Mákosgubát akármikor szívesen eszem, készítse bárki is a baráti körömből. Egyikőjükkel ez odáig "fajult", hogy a mákosguba köré szerveződnek találkozásaink. Lehetnének sűrűbben is, hiszen Mackó világbajnok mákosgubát készít, nem beszélve a gombás ételeiről, tésztás fogásairól, a forró csokijáról, söréről, pálinkájáról, na jó, nem mind így egyűtt, és nem is ilyen sorrendben. Anikó mákosgubája Mackó barátnőmmel való találkozásainkat, beszélgetéseinket idézte fel, a jó hangulatban elogyasztott ételeket, az együtt jólesőn eltöltött időt. Anikó gubája gazdagon volt szórva mákkal, szépen megsült a teteje, és olyan bőségen volt beborítva vanília valamivel: sodóval, pudinggal, egyéb nevezetű vaníliás, majdnem azt írtam, hogy löttyel, ami persze nevetségesen pórias és szegényes megfogalmazása annak a félfolyós vaníliás folyadéknak, amely alatt átmenetileg eltűnt a mák és az ő gubája. Ebben a matt fehér tájban szendergett a mákosguba, míg előtte a palócleves be nem végezte a sorát. Azután a kanál kitartó munkája során a vaníliás domborzat alól előkerültek a mákos és kiflis domborzati elemek. Vészesen fogytak és töltötték gyomromat. Legvégül a telítettség látszatával voltam eltelve, mikor Anikó mákosgubájával végeztem. Maradtam még egy keveset. Beszélgettem ebédelő társaságommal. Még húztam az időt, talán arra várva, titkon abban reménykedve, hogy Anikó megkérdezi, Panni, kérsz még egy adagot? Mézet is tegyek rá?
2015. szeptember 4., péntek
Egy ajándékozás útvesztőiben
Rosszul tájékozódom föld felett, hát még föld alatt. Nekem egyedül bemenni egy bevásárló központ parkolójába valóságos tortúra. Szűkek az utak, a parkoló helyek. Azután merre a be, a föl, hol a lift vagy a lépcső? Csak el ne felejtsem, a kocsit hol hagytam. Ha már beértem a vásárlótérbe, hol is vagyok? Mit keresek, mit szeretnék ajándékozni? Könyvet. De hiszen nem is szeret olvasni. Nem baj, a könyvesboltban legalább otthon érzem magam. Úristen, mennyi könyv! Én ezt nem látom át. Azt tudom, hogy egy könyveket nem vagy ritkán olvasó embernek olyan könyvet adok, amit egyszer és utoljára, amit muszáj elolvasni, mert örök, mert megérint mindenkit, aki a kezébe veszi, mert rövid, rajzos, színes, nyelvezete közérthető, stílusa olvasmányos, a története lebilincselő, bármennyiszer újra olvasható, még az unokáinknak is. Hosszas keresés után találtam rá A kis hercegre. Gondoltam, ha megvan neki, meglesz még egyszer, ha már olvasta, majd elolvassa az unokáinak. Bementem még egy nagy élelmiszerboltba. Vettem csokit, tudom, azt biztosan szereti, ennek örülni fog. Mikor kijöttem, körbe néztem. Hol is vagyok? Merről jöttem? Hol a lift lefelé? Liftet nem találtam. A lépcsőt is csak nehezen. A földszintre még valahogy lejutottam. A parkolóba vivő liftet a biztonsági őr mutatta már meg. Mikor leértem, csak az mentett meg a további szerencsétlenkedéstől, hogy a kocsi helyét sikerült megjegyeznem, és ott is volt. Azt már nem mesélem el, hogyan keveredtem ki a parkolós labirintusból a felszínre, ahol már tudtam, hogy na, itt balra megyek.
2015. szeptember 1., kedd
eSz Sanyinak utóirat
Mióta meghallottam, hogy meghaltál, nem találom a helyem. Tegnap este mondták, hogy tegnap reggel. Látszólag működöm, teszem dolgom. Pedig még csak családtagom, barátom sem voltál. Egy kedves ismerős. Egy gimnáziumi osztálytárs. Tibromé. S hogy tudtam rólad, s gyakrabban, mint volt osztálytársaid, találkoztam veled, mert melletted vitt az út apósomék fele a távoli déli határvárosban, ennek köszönhettem. Megálltunk a kerítésednél, becsöngettünk. Ha otthon voltál, feleségeddel, Ilonkával, kijöttél. Beszélgettünk bent nálatok, beszélgettünk a teraszotokon kiülve, vagy csak álltunkban a kerítés belső, külső oldalán. Nem nagyon politizáltunk, abban nem értettünk egyet. Annál többet a gyerekekről, munkáról, tervekről, üdülésekről. Később betegségedről, erről a konok piócáról, mely beléd mart és nem eresztett: agydaganat. Operáltak sokszor, amennyiszer lehetett. Végig asszisztáltuk a kerítés oldalainál, kertben, teraszon műtéteid történetét, küzdelmeteket a sárkány újabb és növekvő bucijaival a fejedben, csodáltuk Ilonka kitartását. Nem tudom, honnan vette az erőt, a pozitív kisugárzását, de ott volt, megvolt, mindvégig melletted volt. Aztán már operálni sem lehetett. Maradt a gyógyszer vagyonáron. Mindhiába. A folyton növő dög csak nem nyughatott. Nyomott érzékeny idegeket, területet, betolakodott oda, ahova nem kellett volna. Elvágta a normális élet látását, majd megélését. Tegnap reggel mehettél el, amikor reggelizhettem. Amikor hírét vettem, mi történt veled, elment a kedvem a vacsorától, egyáltalán mindentől. Tehetetlen düh fogott el, és azóta akár a mérgezett egér járok-kelek, helyem nem lelem. Hogy végleg megpihentél, további még nagyobb fájdalmak nem kísérnek, talmi megnyugvás. Legyen lágy az utolsó utad. Nyugodj békében, Sanyi, legyél bárhol is.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)