Saul fia

Nem tudom, milyen a film. A híre már jócskan megelőzte. Mondhatjuk majd, hogy többet vártunk, ez is valami? Lefikázhatjuk azt, ami a miénk. Amit valaki nagyon végig gondolt. Megemésztett, megvalósított és elibénk tett. A miénk és mégsem az. Mert másutt, gyökeresen máshogyan készült, másvalakikkel lett fölvéve, mint amit megszoktunk és arról szól már megint és újból, aminek sohasem lehet vége, a holocaustról. Milyen lehet egy ilyen film? Egy olyan, amely külföldön, nem is akárhol, Cannes-ban lett kitüntetve? És az egész világ róla beszél? Milyen? Hát olyan megnézős. Nyitottan, nyílt szívvel fogadós. Elgondolkodtatós, megértős, szívünkbe mászós, onnan ki nem szabadulós. És büszkélkedős vagy nem büszkélkedős, édes mindegy, a fő, hogy végre egy film, amely felől akár egyet is érthetnénk mi, itt mindannyian. Legalább nagyjában és egészében.

"Egy külföldön tanult, ott élő rendező egy New Yorkba kivándorolt magyar költő főszereplésével, sok itthon és máshol élő, ám túlnyomórészt magyarul beszélő barátok és munkatársak segítségével megrendezi azt a holokauszt filmet, amelynek cannes-i sikerétől egy csapásra elmúlt az arcomról az a szégyen, ami az elmúlt hetekben magyarként az ország - folyamatosan itthon élő és dolgozó - vezetőinek köszönhetően ráégett. Köszönöm ‪#‎saulfia‬"
Sándor Erzsi, forrás: Facebook

Ha becsukom az ajtót

Igen, ha becsukom az ajtót, akkor minden rendben van. Csak hárman vagyunk: a Tibrom, a lakás, meg én. Ismerős közeg. Tudom, hogy hol az ajtó, meddig a falak, és az ablakon is fény áramlik be nappal. Ha nyitva hagyom, a külső zaj  is beszüremkedik. Amikor lehúzom a redőnyt magunk maradunk: a Tibrom, a lakás meg én. Nem nyomorítanak a világ problémái. Nem látom a felém nyúló könyörgő kezeket. Nem azon gondolkozom, hogy ez itt most igazándiból ennyire nyomorék, vagy csak a nyomorék-maffia beszervezett tagja. Nem aggaszt, hogy vasárnap nincs bolt és elfelejtettem a tejet megvenni. Akkor esszük, ami van, tetszik, nem tetszik,  sütni meg kelt tésztát nem sütök. Tibrom, a lakás meg én a béke szigete a kint háborgó viszonyok tetején. Becsukom az ajtót, jól be is zárom és azzal kizárom, ami amúgy az agyamra megy. Azt a sok hülyeséget, ami itt történik. Azt a sok birkát, amely fűként kajolja jó étvággyal a millió butaságot. Azt a sok dumát, amivel jól lakatnak, pedig igazándiból másra volna szüksége testnek, léleknek, az ember valójának. Becsapom azt a rohadt ajtót, hadd dörrenjen. Maradjon kinn minden és mindenki és csak az jöjjön be velem, amiket és akiket én akarok. Csöndet, nyugalmat és békét arra a hétköznap estére meg a hétvégére, egyszóval minden napra. Meg akarom őrizni magamat magamnak és normálisnak. Kinn tombolhat minden, szél, vihar, meg egyebek, lehet békétlenség, értetlenség, kiegyensúlyozatlanság, éhezhetnek bármennyien, vonulhatnak föl s alá, vitatkozhatnak, mondhatják, hogy Einspruch, vétó hogy csak úgy zakkan, családok és barátságok mehetnek szanaszéjjel, zárt ajtók mögött, benn vagyok, magamban, jó társasága magamnak és gondolataimnak. Mit együnk vacsorára? Maradt-e rezsicsökkentetten, adóktól terhelten egyáltalán vacsorára való? Menjünk-e színházba? Moziba? Ki van csukva. Akad-e még színházra, mozira való? Hova kirándulunk a hétvégén? Eszünk közben egy lángost? Egy lángost ketten? Na jó, legyen egy fokhagymás, a másik meg sajtos-tejfölös. Szent a béka. Akadnak tervek. Idén sem megyünk Rómába. Álmodozni, ide-odatologatni azért csak lehet, megnézem a facén a Rómáról megosztott fényképeket, az is valami. Akkor az most olyan, mintha láttam volna, pipa, teszik. Bevágom az ajtót magam mögött és kulcsra zárom. Se ki, se be. Csak akit magam is jónak látok. Megszűröm gondolataim mellett a világomat, s ki velem lehet. Azért kicsit kitelefonálok, megkérdezem anyámat, hogy van, amikor végre megvan. Felhívom Frildit, minden O.K.-e. Skype-ozom egyet a gyerekekkel, egybekötjük magunkat Eszterrel, Dáviddal, Danit is látom ide-odamászkálni, néha ő is beleszól. Ez olyan, mint régen, családi kupaktanács, boldog, békés, együtt, öten az egyben, egy kupacban, hihetetlen. Amikor bezártam magam mögött az ajtót, benn mesés dolgok születnek, életem újabb mederben folyik tovább, és ha kellően süket, vak és néma vagyok, nem hallom a külvilág nyüszítését. Nem hallom, csak tudom, hogy van. Bármit is csinálok, bevágom, becsapom, becsukom az ajtót, rá is zárom az összes zárat, hevederzárat, lakatot, becsukhatom a szívemet, leereszthetem a lelkemet, süketté, vakká, némává tehetem magam, az a rohadt világ a világból akkor is belopódzik, beszüremkedik, besurran, belépeget, besétál, bejön, belém mászik, működik, csináljak én bármit.

Az utolsó pizza szelet

Az olasz pizza tésztája hajszál vékony, nagy és kerek. A töltelék beteríti tetemes részét. Rafináltan hagyják üresen a megsült, ropogós szél körülötti keskeny csíkot, hogy aki azt szereti, ropogtathasson. Az olasz pizzának fogyasztásához az olasz pizzériákban Olaszországban olasz nyelvű étlapon át vezet a rögös és göröngyös út. A prochutto-t még érti az ember. A quattro staggione (évszak), meg a quattro formaggi (sajt) ugyancsak ismerősen cseng, de az összes többi az alap pomidoro-t (paradicsom) is beleértve csak olaszul van. Végül is egy másik asztalnál ülő vendég angolos segítségével rendeltünk három pizzát és egy tésztás ételt. A Nagynak a pizza Bomba-t ajánlották sok húsos gyanánt. A Kicsi füstölt sonkásat kért. Dinek tésztához volt kedve valamilyen raguval. Én tonhalas pizzát szerettem volna.

Perifériámba jobb oldalról úszik be, hogy a Nagy ugyan eszi-eszegeti az övét, de valami nem kerek. Csak a pizza, meg az ő egyre pirosodó feje. Mintha nem az a pizza lenne, amire számított, húst elvétve lel benne. Olyan füle- és kedveszegettnek tűnik, aki rejteni próbálja rossz kedvét, nem sikerül neki. Jó, jó, finom a pizza, hajtogatja meggyőződése leghalványabb jele nélkül. A Kicsi tobzódik a füstölt sonkában. Ahova késével csak vág, vágása nyomán újabb sonka terem. Neki legalább sikerült. Mondom a Nagynak, hogy adok egy tonhalasat cserébe egy szelet Bomba-ért. Eszem az övét, valóban, lehetne markánsabb ízű, jóval tartalmasabb, húsban gazdagabb. Felajánlom a magamét a többieknek is cserére. Di ad egy kis kóstolót a tésztájából, isteni. A Kicsi rendületlenül és eltántoríthatatlanul rágja át magát füstölt sonkarengeteges pizzáján.

Telítődöm választásommal, nyoma sincs bennem az egy órával előtti éhségnek. Nézem az utolsó pizza darabomat. Mi volna, vetem föl a többieknek a kérdést meggondolásra, megemésztésre, ha az utolsó pizza szeletet meghagynánk, hogy közülünk valaki más egye meg? Hiszen jól vagyunk már lakva anélkül is, az utolsót akár egyfajta ráadásnak tekinthetnénk, nemdebár. Értetlenkedés a válasz, meg azonnali elutasítás, a pizzát végig kell enni, állítja ellentmondást nem tűrőn a Kicsi. Mit szólnál hozzá, ha a te utolsódat más fogyasztja el, még az is lehet, hogy jót teszel vele. Mosolyogva ellenkezik, és bekebelezi az utolsó szeletet is.

Jól laktál volna, gondolom magamban, a látvánnyal és az adás jó érzetével, hogy másvalaki, esetleg éppen a Nagy eszi meg végre jóízűen az utolsó pizza szeletedet, ha már a sajátjával ilyen felemásan járt. Ez most nem jött be, állapítom úgy meg, hogy csak én hallom. És az utolsó pizza gondolata éppen az utolsó pizza szelettel úszik le a gyomromba. Különben is, ugyan ki az a marha, aki pizzaevés közben ezen töri a fejét?...

Anikó paradicsomlevese

Nincs olyan étel, ami nélkül nem lehetne meglenni. Száraz kenyér és víz azért nem árt, ha akad a közelben. S talán még Anikó paradicsomlevese. Nélküle sápadtabb lenne a világ, meg íztelen, és egyhangú.
A paradicsomlevesben két dolog a legnehezebb. Eltalálni a színét, amely sem nem a vér színe, de még a piros labda pirosa sem, meg a napraforgó narancsa, hanem pontosan olyan, amilyennek Anikó a boszorkánykonyhájában kikeveri. Anikós pirosas. A másik nehézség, amely a paradicsomlevest ide közibénk, földi halandók közé húzza, az az íze. Nem egykönnyű úgy megízesíteni, hogy az mindenkinek a szája íze szerint való legyen. Ne fintorogjanak az édesszájúak, hogy mennyire nem édes, és az édeset nem szeretők se kritizálgassák túlzott édességéért. Anikó a paradicsomlevesével telibe találja mindkét válogatós fajtáját az étkező sokadalomnak. Az édeset szeretőnek eszébe sem jut a kihelyezett cukorszóró után nyúlni utánpótlásként, az édeset távolról szemlélők pedig láthatóan élvezettel lefetyelik föl az elébük helyezett Anikós pirosas levest.
És a betűtészta sem hiányozhat. Ha nincs a paradicsomlevesben betűtészta, akkor az már nem is igazi paradicsomleves, vagy készítője elbliccelte az iskolát, amikor a paradicsomleves rejtelmeit oktatták, fiaim, lányaim, a paradicsomlevesbe más, mint betűtészta nem való. Ha nem kapható vagy sehol sem lelitek, akkor inkább neki se álljatok. Az a minimum, hogy a nagyérdemű paradicsomleves fogyasztó ki tudja rakni egy kanálnyi – a levesben felúszó – betűtésztából, hogy szeretlek. Tegnap Anikó paradicsomleveséből nekem három kanálkísérletre az jött ki hogy: isteni paradicsomleves. Igaz, kicsit el kellett eresztenem a fantáziámat, hogy ezt is olvassam ki belőle, hiszen a betű dzsumbujban dé helyett pé betűt dobott ki nekem valamelyik merítés. Így történhetett, hogy isteni parapicsomleves kerekedett ki a random betűkből, de mindegy. Nagyon korai gyerekkoromból tetszhetett ismerősnek az elnevezés, amikor a kezdő beszélő totyogós még átírja a magyar szavak és kifejezések szótárát paradicsomról jelen esetben parapicsomra. Aki akarja, az megérti. A környezetemnek és nekem akkor sem volt gondom vele.

Brigi napján

 Azt hiszem, nem ismerem. Nem eléggé. Csak sejtéseim lehetnek róla, hogy milyen lehet. Azt tudom, hogy szép, mert látom. Ő nem látja magát, hiszi, a mai napot is beleszámítva huszonnyolc éve hiszi, hogy csúnya és kövér és a tükör hazudik. Hogy az emberek mit mondanak, az neki csupa összevissza beszéd, és különben is akarhatnak tőle valamit, azért bókolnak, mondanak szemébe szépeket. Önbizalma a pincében, a patkányokkal, egerekkel, aranyos mesebeli manókkal egy légtérben. Ezen mit sem változtat, hogy a szűkebb, s tágabb környezete lelkesedik érte. Ahogy megjelenik, mert akkor tényleg bejött valaki. Ahogy kinéz, amilyen megbízható, keresetlenül őszinte és a dumájáért. Sokszor nem gondolnám, hogy ezt, meg azt ő mondja. Olyan bölcs, végig gondolt, olyan váratlan. Aztán mindentől függetlenül elneveti magát valamin, talán azon, hogy komolyan vettem, elgondolkoztam rajta. Amikor nevet, olyankor kilopakodik a nap egy pillanatra a felhők közül, és süt. Süt is ezerrel míg mosolyog vagy nevet.
Azt állítja, hogy márpedig még sütni sem tud. Aztán hozza be az egyik finom sütit a másik után. Nekem kész élmény, hiszen ő belevág, idejét áldozza, beleteszi magát olyan süticsodába, amelyhez én neki sem fognék.
Mindig harcol valakivel. A férjével, akit amúgy imád, az anyukájával, akit szeretve kritizál, a szűkebb, a nagyobb családjával, rokonaival, de legesleginkább saját magával. Démonait, beléje gyökerezett kishitűségének sárkányfejeit próbálja minduntalan levágni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Még nem tudja, csak sejti, hogy ezeket saját képzelgései, félrement gondolatai, önmagáról alkotott fals elképzelései okozzák.
Brigi, mert ugye tudod már, hogy rólad van szó, Brigi, legyen nagyon szép napod. Érezd magad jól benne. Lásd magad olyan okosnak, szépnek, egy nagyon szerethető, szimpatikus embernek, mint amilyennek mi, akik kívül rekedtünk rajtad látunk.
Innen, a távoli Ararat felénk nyúló ege alól kívánok neked boldog születésnapot, teljesüljenek élő álmaid!

Anikó Hentes tokánya

Talán azért hívják Hentes tokánynak, mert minden hozzávaló egy helyen, a hentesnél volt megtalálható, úgy mint sertéshús, füstölt sonka, szalonna, még uborka is akadhatott egy hentesüzletben. Nem tarthatott soká, hogy valaki mindezt összevegyítse, jól megfűszerezze, szaftját épp annyira hagyja meg, hogy a kíséretében helyet foglaló tört főtt krumplit hozzánk hasonlóan bolondítsa meg, mint tette ezt velünk Anikó a mai főételének segítségével.
Az is megtörténhetett, hogy egykoron Báró Eugen Hentes kiadhatta szakácsának az ukázt, hogy találjon ki végre valami újat, elege van a folyton váltakozó, unos-untalan ismétlődő harminc ételből, amit felszolgál. A szakács, aki féltette az állását, és valljuk be, hogy nem sok fantáziával áldotta meg az Ég, a piacon összetalálkozott a szomszédos kastély szakácsnéjával, akitől egy óvatlan pillanatban megkérdezte, mi jót főz mára az urának. A szakácsné, akinek ideje alig volt, annál gyorsabban beszélt, vetette oda kutyafuttábban, hogy maradt egy kis hús, kis szalonna, a füstölt sonkának is a vége, kár volna kidobni, összefőzi őket, csak kellene valami, ami különleges ízt kölcsönöz az egésznek. Éppen a savanyúságos árus mellett loholtak el, amikor a szakácsnénak szemébe ötlöttek a szép nagy savanyított uborkák, megtorpant. Egy életem, egy halálom, megpróbálom, gondolta, gondolatát nyomban tett követte, és vett egypár jól megtermett savanyú uborkát, jól jöhet még az asztalra. A szakácsnak sem kellett több, összevásárolta, mit a szakácsnőtől hallott, a savanyított uborkáról sem feledkezett meg. Haza térve az egészet összeaprította, egybefőzte, a savanyú uborkát az így elkészült szaftos ételbe a legvégén belemetélte.
Mikor Báró Eugen Hentes a hús-uborka egyveleg szaftját a krumplival felitatta, nem átallotta az utolsó szaftcsöppet is ujjával felszedegetni, onnan leszopogatni, annyira elnyerte tetszését az új étel. Ha valaki kívülről hallgatózott volna az ajtónál, cuppogás hangjai, elégedett böffentésekkel megszakítva, ütötték meg volna a fülét. Báró Hentes behívta szakácsát és megkérdezte, ugyan hogyan hívják az ételt, mit éppen felszolgált, mert ilyen finomat nem is emlékszik, mikor evett utoljára. A szakács, aki elutasításra, dorgálásra számított leginkább, bárgyún bámult az urára, és csak annyit tudott hirtelenjében kinyögni, hogy ez a Hentes szelet, Önről neveztem el, uram.
Így eshetett meg, hogy a Hentes szeletből Hentes tokánnyá avanzsált Anikó által készített étel ma osztatlan sikert aratatott kétszemélyes asztaltársaságunk körében.Nem beszéltünk össze a néhai Báróval, de az ételt jó étvággyal, nagy lelkesedéssel ettük végig, a szaftot a krumplival felitattuk, s bizony a maradék maradékát is a tányérról ujjainkkal?, nyelvünkkel?, illik, nem illik, az utolsó utáni csöppig eltűntettük. Ha történetesen holnap is Anikó Hentes tokánya kerülne valamilyen varázslatos úton-módon az asztalra, nem kétlem, hogy gondolkodás nélkül a legutolsó csöppig nyalnám, hogy a kutyának még véletlenül se jusson belőle.

Török Mónika: A környék erről híres

Orbánnak üzenem, mivel szerinte Magyarország soha nem volt multikulti:

Olyan kisvárosban élek (sőt, az egész környék erről híres), hogy lehet tudni, melyik utcát vagy teret vagy templomot építették a szerbek, a dalmátok, a horvátok, a svábok. Az építők nevét őrzik az utcanevek és márványtáblák.
Olyan kisvárosban élek (sőt, a környék is erről híres), hogy még csak száz évvel ezelőtt sem volt ritka, ha a piacon az alkudozás legalább három nyelven folyt.
Olyan kisvárosban élek (a környék is erről híres), hogy minden magyarországi kisgyerek legalább egyszer eljön ide osztálykirándulni - ha más országokból érkezik turistacsoport, evidens, hogy ide elhozzák őket.
A házunk építésének kezdetén az a szerb fuvaros volt a segítségünkre, aki a lovairól, később a teherautóiról híresült el - szembeszomszéd, ő törni kicsit magyar, én törni nagyon szerb, a nagymama még jól el tudott vele annak idején cseverészni horvátul.
Ebben a kisvárosban ennél természetesebb nincs is.
A nagyvárosban, ahol előtte éltem, a német nyelv is evidencia volt.
Ebben az országban, ahol élek, nagyon-nagyon sok helyen hasonló a helyzet.
Azt üzenem Orbán Viktornak, hogy érdemes lett volna nem ellógni az osztálykirándulásokat annak idején, mert akkor most nem a lószaros faluja egyetlen, általa belakott, zsíros, egyszerű paraszti portájából "ismerné" ezt az országot, nem bőgatyás, barackpálinkás gőzben nosztalgiázna a fehérvári huszárokkal az ugar szélén, mezítláb vagy vasárnapra kimosakodva - hanem ugyanilyen természetességgel értené a szerbet, a horvátot, a dalmátot, a svábot és a cigányt is. A nyelvet is, a kultúrát is.
Akkor esetleg ma nem lepődne meg a világ legtermészetesebb dolgain - és főként nem akarná a maga árokparti, tyúkszaros, despota, kétdimenziós, ostoba és gonosz világába belekényszeríteni az enyémet.

Forrás: Facebook, Zsolnay Júliának köszönöm

Egyszer kilencven

Kató Barcson éppen ma lett egyszer kilencven. Leírni szép, hát még megérni. A legutóbb a hálóban szédült meg egy kicsit, picit elesett, bevágta a fejét nem is csöppet. Azelőtt a nappaliban fogta fel először a karja, majd a padló, mikor megbotlott valamiben.  Nem tört semmije sem szerencsére. Legyen az a karja, a feje, kemény a csont, sajog. Meg fáj. Azt mondja, hogy lassan már az élete is fáj. Ül egy helyben, egy jól kiválasztott helyen: nappalijában az ablakhoz közel egy kényelmes fotelban, éppen szemben a tévével. Ömlik be a fény az ablakon. Behúnyja szemét, bántja a túlzott világosság. Olykor fel sem húzza a redőnyt, épphogy kicsit, hogy meg tudja különböztetni a nappalt az éjszakától. Keze ügyében az elmaradhatatlan távirányító és a telefon. Ülve így érzi magát biztonságban. Felkel, ha nagyon szükséges. Sétálni meg kint ugye nem muszáj. Csak ül, ül, órákat ül. Nem hall maga körül mást, mint a tévét, amelyet olykor a telefon csörrenése szakít meg. A világ keresi a Katót. Tudni szeretné, hogy van. Mindig messziről, lassan, elynújtva érkezik a válasza. Megvan. Elesett. Megütötte magát, fáj, semmije nem törött. Már megint csirkemell az ebéd, vált hirtelen témát. Olyan száraz, nem szeretem. Diétásként kapom. Combot, szárnyat nem adnak, pedig azokat sokkal jobban szeretem, hiába jó ismerősöm a szakács, ebben nincs protekcióm.
Kató ma lett először kilencven. Elfáradtam, úgy izgultam, meséli, hogy milyen lesz, hogy minden jól sikerüljön. Kétszintes tortát kaptam, a kedvencemet, Feketeerdei. Volt még gesztenyés, meg képviselő fánk. A sajtos Fornettit én vettem. És annyi, de annyi virágot kaptam, el sem tudod képzelni. Olyan boldog vagyok. Sorolja lelkesen: kilenc szál szegfűt, a kedvencemet. Kilenc rózsát. Még egyszer kilenc szegfűt. Már nem is tudom, hogy mi mindent és kitől. Alig fértünk el, annyian voltunk. Eljött a polgármester is, az otthon vezetője, meg még egy-két fontos ember. Jaj, nagyon izgultam. De nagyon jó lett. És még holnap is jönnek, akik ma nem értek ide. Úgy elfáradtam, pedig semmit sem dolgoztam. Az egyszer kilencven az bizony kilencven.

Arcok könyve

Egy arc vagyok a sok millió közül. Azt hiszem. Ezen a felületen egy arc, amúgy meg...? Itt csak egy arc, aki változtathatja kinézetét. Hangulata és kedve szerint. Ezen a képen így nézek ki, most ez leszek, tetszem neked? Tegnaptól oroszlán vagyok sörénnyel. Lásd meg karmaim mögött jámbor lelkemet. Mától virágos rét leszek. Arra jártam, láttam, odavoltam érte, virágos jókedvemben, gyönyörűségemben virágos rét lettem. Mostantól pedig napszemüvegem tükröződésében láthatod meg a világot. Hogy nem tetszik? Mögötte, benne akkor is én vagyok.
Csatlakozz érdeklődési köreimhez. Tessen neked ez meg az, minél több szálon kötődjünk egymáshoz.
Nézd meg ezt a mutatványt, iiiiilyen még nem volt. Hallgasd meg ezt a dalt, ilyet nem hallhattál. Ha beregisztrálsz és nyomsz egy nagy tetsziket, akkor láthatod, amin én már túl vagyok.
Olvasd el, hogy ez itt sikkasztott, az ott ellopja jelenünket, gyerekeink jövőjét. Felszállt, lezuhant. Megszületett, eltemették. Ötszál haja nőtt, foga egy sem. Hű de magas, milyen kicsi. Győnyörű, bűn ronda. Okosabb mindenkinél, a világ butája. Különleges, mindennapi. Szenved, örül. Élete színes, az enyém színesebb, jobb, szebb, nézd, láss, csodálj. Hallottál már erről? És arról? Tájékozódj, okosodj, légy naprakész. És ha tetszik, tudod, mit kell megnyomni.
Judit azt mutatja, hogy imádja a kutyákat, ne bántsam, szeressem őket. Éva kirándulni volt, képeivel nézzem, merre járt. Ljudmila a Balatonért lelkesedik. Bárhova utazhatnék, a fényképek gazdag kínálatában minden nap máshova. Zoli határozott, világos véleményt formál, kommentelik, mindenről beszámol, nélküle üresebb lenne a világom. Mesi tornásztatja agyam. A Sándor színházba hív, napi anomáliákról szükszavúan vág mellbe. Csabi szerint csak sakk és más semmi. Juci játszani hív. Barni Zen-ez velem. Rózsi gyönyörűséges idézetekkel kér arra, hogy legyek önmagam. Klári úgy kommentel, hogy megráz. Zsuzsa "felhőkön járva" gyönyörködtet flórában, faunában. Csöpp biztosít, hogy náluk minden rendben. Kati Salföldre, kultúrába visz el, Varázshegyére kalauzol. Berni mulatva mutat rá, mennyi mindenen is kellene változtatnom, hogy maga legyek a tökély.
Írjam alá, értsek egyet, ellenezzem, bosszankodjam, tüntessek, érezzek, mindenre legyen empátiám, ámuljak és bámuljak, haladjak a korral, süssek Váncza sütőporral. Süssek valamit, de jónak néz ki ez a banánosan citromos fahéjas mézes tízlapos, tényleg olyan gyors meg könnyű és finom? Fogyjak le, itt a millió hatásos módszer. Beteg vagyok? Megtudhatom, mi a bajom, magam gyógyíthatom.
Születésnapja van. Nem tudtam, hogy őneki is. Most felköszöntsem, írjak, küldjek egy képeslapot, amikor csak az Arcok könyvéből lett jeles napjáról tudomásom, és évek óta sem nem láttuk, sem nem hallottuk egymást, innen tudom, hogy egyáltalán fizikailag létezik? Ússzam fel a nagy semmiből, az Arcok rengetegéből?
Nem tudom, hogy szeretem-e a Hungarian Food-ot, az Angol Nyelviskolát, a Belvárosi Színházat. Sajnálom, hogy a Piaf lekerül a műsorról, sosem tudom meg, hogy a tetszikemmel most egyetértek a döntéssel, vagy az ellenkezés mellett teszem le voksomat.
Történt valami velem, hát láss, nézz, olvass, klikkelj rám. Ne hívj, ne írj, ne találkozzunk, ne beszélgessünk, elég egy tetszik és pipa, kipipálsz, nekünk annyi. Ha legalább így figyelsz rám, akkor én is vagyok. Itt vagyok. Ezen a felületen. Az Arcok nagy könyvében. Ez meg itt a családom, ez történt velünk, és most így nézünk ki. Tetszik, nem tetszik, ilyenek vagyunk.
Annyi minden történik velünk, a világgal. Színes, változó, örökmozgó, mint egy véget soha nem érő könyv, neverending story. Arcok, történések könyve embereken, eseményeken, írásokon, fényképeken, filmeken, hangfelvételeken keresztül. Ha nem vagyok itt, talán nem is vagyok. Hol vagyok, hol nem vagyok.
Nem baj, Panni, mondta a néhai német Klaus barátom, ha felébredtem és fáj, az azt jelenti, hogy élek. Pontosan, mint az Arcok könyvében.
Vajon létezik rajta kívül is élet...???...

Csöppnyi boldogság

A nagyra hiába várok, a csöppnyi viszont itt dörömbölt ma a telefonomon. A fülemen ültem, meg hazafelé vezettem, amikor Eszter hívott kétszer is telefonon. Csak otthon vettem észre. Nemrég beszéltünk skype-on, ugyan mi történhetett vele, hogy ennyire akar velem beszélni. Skype-on hívtam vissza. Egy nevető, vidám, bolondos Esztert láttam magam előtt. Képzeld, felvettek a moziba, most hívott a HR-es pasi, hogy mehetek keddtől dolgozni. Istenem, arany virágszálam, annyira vágytál és már milyen régóta erre, ill. egy ilyen állásra. Egy moziba, a filmek, a filmvilág közelébe. London központjában egy mozi, ahol premiereket, ünnepi fogadásokat, vacsorákat tartanak, ahol minden a filmek, színészek, rendezők, forgatókönyvírók körül forog. Eszter, mint jegyszedő, pénztáros, teremfelügyelő, takarító, plakátragasztó, bármelyik és kevert felállásban. Egy moziban, amely sem nem szendvicsgyár, sem nem illusztris étterem, sem nem arabok által tulajdonolt élelmiszerbolt, mely helyeken Eszter eddig próbálgatta magát, hanem egy mozi a nagyon is belvárosban. Úgy örülök neked, nevetem vissza, hiszen mióta kimentél, erre vágytál. Csak tetsszen neked, érezd jól magad benne. Teli szájjal nevet, önfeledten mókázik, boldogan integet, akár egy szabadjára engedett nagy gyerek. Örömében vele futok.

N. Gábor, neked

Mi maradt meg rólad nekem emlékbe? Egy kiszáradt toll, egy papírficni, egy fénykép, egy ajándéktárgy? Tőled egy beírás egy könyvben? Egy valami, mindegy hogy mi, csak valami? Semmi, bármint is kutatok magamban, körülöttem, a nagy semmi. Egy mondatod talán, egy mosolyod. A megjelenésed. A rohanásod. Mindig csak a rohanásod. Már akkor ugrófélben voltál, amikor még ott voltál, és valamit egyeztettünk, ami sürgős volt. Egy termelésben akad rendszerint valami, ami hirtelen kell, problémásabb, már tegnap későn volt. Most mennem kell, mondtad, és már ott sem voltál.
Szálkásan voltál sovány, amúgy is ilyen lehetettél, de a stressz, a rád nehezedő dologidő a soha véget érni nem akaró gondokkal, azonnal megoldásra váró problémákkal csak karcsúsíthattak rajtad. Nem mondom, hogy ettől voltál kopaszodó is, magas homlokod lenyúlt a tarkódon egybegyűlt világosbarna hajadig. Szemüveget viseltél, mely a rohanásban, a türelmetlen, menetkész álldigálásodban rendre lecsúszott az orrnyerged alá. Szúrós szemmel néztél, komolyan, barátságosan, vagy huncutsággal a szemedben, minden pillantásod az üveg mögül, vagy a keret fölül érkezett. Napi és nagyon jó kapcsolatban voltunk. Mondhattam volna órát is meg percet, te, a termelésvezető, meg én a logisztika napszámosa.
A munkahelyi mobilon az N. Gábornál tárcsáztam, hogy a gyárzúgásban halljad, vegyed fel, akkor kozmikusnak tűnő kérdéseket kellett veled azonnal megbeszélnem. Nem tartott sokáig, szinte magam előtt láttalak, futás közben is fejedben volt az egész termelés, úgy futott be a válaszod.
Mikor elért tegnap a hír, hogy pár napja meghaltál, mert hogy komoly beteg voltál, és hosszan tartó, súlyos betegség után kellett haladéktalanul és villámsebesen elmenned, hinni nem akartam a fekete írásnak, táncba kezdtek benne, egybe folytak a betűk. A Gábor, Istenem, a Gábor. Felötlött bennem magas, szimpatikus alakod, az N. Gábor jelenség, szobámba betoppanásod nyomán forgószélként támadt fontosság, sürgősség érzete, oldjuk meg és szállítsuk, haladjunk és mentél, most tényleg el is mentél. És sehol semmi tárgyi emlék. Egy közös munkahely, egy-másfél év az életünkből. Gondolatok és érzések, torokszorítás és fájdalom, egy nagy görcs, a levegőbe markolás ölelésként, és csak az üresség nyakon csípése. És, és, és egyszerűen a hinni nem akarás, hogy Gábor, már nem vagy, miközben bőven lehetnél. Bennem megvagy. Nagyon sokunkban.

Anikó mediterrán szelete

Ha mediterrán, akkor az valami kellemes. Napfényes, meleg, tenger sok víz meg homok, ejtőzés a napon, óhatatlan leégés. Anikó mediterrán szelete mindezt az érzetet hordozta a leégést kivéve. Elég volt csak ránézni a sült szeletre, amely akár valódi napon is sülhetett volna, kellemesen omlós volt a tetején elterülő paradicsomkarikákkal, mindent beborítva reszelt sajttal. Jó esetben persze lehetett volna minőségi olasz sajt, de bármi is került sajt képében rá, így is megtette a magáét. Fűszerek elegye tette ízletessé a húst, melynek nem kellett sok noszogatás, sűrű beszélgetés közepette is ütemesen került szájba, gyomorba.
Kint sütött a nap, a meteorológiailag bölcsen előre bezengett égzengésnek nyoma sem volt, a kis szél dacára a tányéron vígan sütkérezett a helyi gyári "mediterrán" övezetben Anikó mediterrán szelete rizzsel, mellette házi csalamádéjával. Beértem volna önmagában azzal pár paradicsomkarikával, amelyek fedték Anikó mediterrán szeletét, hogy szaftosnak érezzem, ám Anikó kitűnő házi vegyes savanyúsága valóságos crescendová fokozta bennem a főétel már addig sem éppen rendhagyóan nyugis érzetét. Jó ideje nem csodálkozom, hogy efféle, csöppnyinek tűnő, mégis csodák teremnek nap mint nap ezen a kőbányai homokon. Igaz, a víz, az a tenger sok, és a hamisítatlan mediterránia nem éppen a szomszédban van, csupán annak világa kel életre plasztikusan Anikó mediterrán szeletével.

A Borház Sós

Amikor úgy hívnak egy Borházat Panzióval, hogy Sós és Mezőzomboron, Mádtól kőhajításnyira található, akkor annak bora édes, szárazon is édesbe hajló, a szobái funkcionálisan egyszerűek, szállásnak kényelmesek, vacsorái (reggelijei) finomak, mert a tulajdonos, egyben szakács, Novák István, valamint távollétében, Éva szakácsnő kitűnően főz, és annyit adnak, hogy egy átkirándult nap után sem birkózunk meg vele.
Amikor a Borház Sós a Panziójával egyetemben, akkor kívül van minden lakott területen. Előlről az út, másfelől szőlőligetek határolják. Szőlőültetvények érnek egymásba körülötte a dombon fölfelé, meg jobbra és balra. Szőlő mindenütt, meg a szőlőtőkékig érő ég. Tiszta időben jobbra ellátni a következő dombon a Terézia kápolnáig, ill. a távolabbi magasabb dombig Tarcalon a tévé toronnyal.
Sós dülőnek hívták ezt a részt valamikor, ahol a nevet megtartva a Sós Borház és Panzió áll. A 37-es bekötőútról  a körforgalomnál Mád felé kell venni az irányt, rögtön jobbra nagy tábla hirdeti. Messziről látszik sárga falával piros tetejével, a domb aljában eltéveszteni sem lehet.
Az út előtte Mádnak tart és tovább, de főleg Mádnak, rajta lehet eljutni a híres-neves Zsinagógához, tudjuk már jól, a Barna bácsiéhoz.
Mikor megébred az ember érdemes lesétálni az útig, elnézni a távolba, az út túloldalán a sík vidéken, a látóhatár szélén megpillantani az amott elnyúló dombságot. Kora reggel az úton jobb és balfelé alig forgalom. Este vacsora után sem árt pár lépést tenni az útig lefele. Biztonságosan megáll az ember a kapu és az útpadka között. Nem kíváncsian, hanem csak úgy szemléli az egyik, s másik irányba elsuhanó autókat. Ezen bokros teendők között vet kitartó pillantást a felhők rajzolatára, színezetére, ellenőrzi a napnyugta pillanatnyi állapotát.
Reggeli előtt, vacsora után egyaránt ajánlott felmászni a dombon kicsit fölfelé, a Borház, melyet Sósnak hívnak és Panzió mögé. Ilyenkor a háta mögött tudja az ember a sárga falakat, lábaival egyszintben a piros tetőt. Bármerre nézzen, balra, előre és jobbra előtte a szőlők szépen megmunkált sorai. Van, aki minden tő közt felássa a sort, van, aki minden másodikat füvesen hagyja. A dombnak már ezen a fél közepén szabadságot érez az ember és jó levegőt, tágasságot és tisztaságot, Földdel és Éggel közelséget, valami olyasmit érez, amit jószerivel nem is tud rendesen megfogalmazni, csak érzi és kész.

Kis esti zene

Megy a tévén valami jelentéktelenség. Annyi semmiség tud menni benne, föl nem foghatom, hát lekapcsolom. Anyám mondja, nem is kellett neki a tévé, minek ment. A zaj miatt, mondom, meg a hírek miatt, amelyek sosem kellemesek. Meghallgattam, akkor lefekszem, mondja, megpróbálok pihenni, bár fáradt nem vagyok. Oldalt fekszik nagy nehezen, velem szemben, pont rám néz. Látom nem megy még neki az alvás. Elaludni sem könnyű, ha nem vagy annyira fáradt, meghalni annál inkább nem.
A youtube-ra rákeveredem. Most mondd meg, mi az, amit hallasz, kérdezem tőle. Annyit segítek, hogy filmzene. Ismerős, de nem tudom, mondja. A Baby Boom. Ja, persze, így már tudom, mondja, de hát ősrégi. Nyolcvanhármas a film és milyen klassz, mennyire friss a zenéje, Bill Conti szerezte. Több, mint harminc éves, jó régen láttam. Most ment az egyik német csatornán, ajánlottam is neked esti programnak, én újból megnéztem, németül is élvezetes.
És ezt megismered-e, kérdezem a következő zenéről. Hát persze, hogy tudom, ők a Ricchi et Poveri, mondja mosollyal az arcán. Mondom, hogy nekem Eszter jut mindig erről a számról az eszembe. És ez, micsoda? Az Abba és a Fernando, vágja rá rögtön. Ami most következik....? Mi lehet vele most, él-e még kérdezi Engelbert Humperdinckről a Please, release me és a Spanish Eyes számok után. Ez meg Tom Jones, vágja rá a Green, green grass of home koncertfelvételt követően. Azért ez e felvétel egy kicsit másabb, mint ahogyan én megismertem, mondja, de miért nem hagyod, hogy a számok végig menjenek? Sokat akarok neked mutatni a nagy kedvenceid közül. És ők kicsodák, kérdezem tőle a Summer wine szám hallgatása közben. Pedig ismerem a számot, mondja. Nancy Sinatra és Lee Hazzlewood. De őt biztos megismered. Jaj, Istenem, Frank Sinatra és a Strangers in the night, mosolyog boldogan. És ez itt a Cheerpy, cheerpy, chip, chip, emlékszel a számra? Hülyének néz, úgy nevet rám a párnáról. Hát erről mi jut az eszedbe? Istenem, de imádtam. Tudom, azért kerestem és találtam meg neked a Tie a yellow ribbon around the ole oak tree, nem is tudom, kinek a száma, itt azt írja, Dawn és valamilyen énekes, és én is irtóra oda voltam érte. De itt van egy egyslágeres nagy kedvenc, Paul Anka a Diana-val. Persze tudom, ne is mondd. És őt biztos megismered a Forever and ever gigaslágerével. Sajnos nemrég halt meg. Demis Roussos, feleli rögtön. Hatvan valahány éves volt, kár érte, teszi hozzá. Az álomba hajló oldies dizsit egy másik óriási klasszikus zárja a Térden állva jövök hozzáddal az olaszokat képviselve Gianni Morandi. Oké, de most már alszom, mondja anyám. Nemsokára hallom szuszogását, horkolását, mire elégedetten vigyorgok.

Barna bácsi Zsinagógája - Mád

Mádtól egy kőhajításnyira lakva ki nem hagynám Mádon a Zsinagógát. Fehér Barnabás gondnok Zsinagógáját. Mert gyönyörű. Mert Mádon a történelem és a gazemberek mostanra olyannyira elfogyasztották a zsidókat, hogy itt összesen egy zsidó asszony maradt meg írmagnak. S mert Fehér Barnabás római katólikusként a gondnoka, kulcsárnoka. Ő őrzi ui. már több mint ötven éve a mádi Zsinagóga kulcsát. Amikor valaki erre jár, hallott a Zsinagógáról, annak egyedülálló Fehér Barnabásáról, akkor odaszól neki telefonon, és a hetvenhat éves Barna bácsi tíz kemény perc alatt ott terem a faajtónál. Az óriás kulccsal a vendéget a Zsinagógájába beengedi, körbe vezeti és mesél, mesél Zsinagógájának történetéről, zsidókról, szokásaikról, a Zsinagógában megfordult vendégekről, híresekről, kevésbé híresekről, jó és rossz emberekről.
Barna bácsi feje káptalan, egyik történetet ontja a másik után, humorosat szomorúval váltogatja, zsidó vicekkel fűszerezi meg az egészet, és a szép lányokról, asszonyokról sem feledkezik meg, akik persze már mind a máséi. Mondja mindezt mosollyal a szemében, szája szögletében, s amikor a történet, vicc mondanivalója leesik a hallgatóságnál, együtt nevet a többiekkel, jóízűen, ragadósan.
Barna bácsiból hogy egy van, reményt keltő. Sokkal jobb volna, ha több volna belőle. Olyan valakiből, aki társadalmi munkában végzi a mádi Zsinagóga tisztán tartását, felújítását a befolyt háromszáz forintos belépődíjakból, működtetését, mármint az arra járó érdeklődöknek a Zsinagóga nyitását, csukását, közben jó szóval tartását. Elhallgatnám a végtelenségig. Hagynám mesélni, ízesen fonni a szavakat, belőlük az érdekes, nem mindennapi igaz történeteit szőni. Ahogy Sólyom László, egykori köztársasági elnök az emberi, egyszerű, természetes bánásmódért hálából meghívta Barna bácsit a Sándor Palotába fogadásra. Arról, hogyan tanulta meg az itt járó rabbiktól a zsidóság történelmét, szokásait, s kupálódott ki az eltelt félévszázad alatt zsidóul katolikus létére. Hogy az izraeli nagykövet miképp hívta meg Barna bácsit feleségestül Izraelbe, és adták ott kézről kézre a zsidó vendéglátók a drága vendéget, hogy élőben ismerhesse meg a zsidók hazáját.
Mondom, Fehér Barnabásból érték az az egy, akivel másodszorra hozott ösze a jó Sors, a kaland, a Mádra vezető utam, s aki meglétével éppen eggyel tôbb, mint a semmi. Jó volna minden utcasarkon, üzletben, hivatalban, sportpályán, életünk szegmeinseiben Barna bácsihoz legalább megkôzelítőleg hasonlókba botlani. De ez már tényleg mese lenne a javából, senki sem hinne nekem. Tudom.

Anyám napján

Biztos sok ennél jobb, emlékezetesebb érzés van a világon. Anyám kapott egy gyönyörű csokrot anyák napjára a Sós Borház és Panzió tulajdonosától még reggeli előtt. Nem semmi figyelmesség. Közösen megreggeliztünk. Fájós lábával elaraszoltunk az autóig. Tarcalban megálltunk a Degenfeld Kastély parkjában úgy, hogy anyám rálátott a kastélyra, meg a park egy részére. Azután elmentünk Tokajba. Tokajban sok van mi szép lehet, de nekem önző módon a Torkolat Panzióból a Főtérre vezető út a végén a Főtérrel érdekes. Gyalogosan öt perc, autóval kettőt pislogtunk és ott voltunk. Anyámat a kocsival egyetemben leállítottam úgy, hogy látta a Főtér feléje eső csücskét a tér fölé magasodó templommal. Tiszalöki Vízierőműhöz meg sem próbáltam rábeszélni, hogy azt a kétszáz métert megtegye, különben sem érdekli, közölte. Annál inkább hajlandó volt kiülni velünk a Zsuzsával Tarcalban a főút melletti cukrászda egyik kinti asztala mellé. Zajos is, forgalmas is, mindig történik valami. A vendégek cserélődnek az asztaloknál mellettünk. A fagyi viszont kitűnő. Anyám, annyi Toffeefe gombócot ehetsz, amennyit csak akarsz, mondom neki, ez a te napod, meg különben is. Boldogan kanalazott el kettőt, a harmadikat már tölcsérben kapta. Messze volt tőlünk akkor a halál, meg az ő gondolata felőle. A társaság számított meg a hely, a zaj, a beszélgetés és a fagyi. A halál előtti öt perc most elpercelődött, elórálódott másnapra. Anyámmal, egy külsőleg rozoga, a betegség által meggyötőrt, nekem örökifjú, agyilag tiszta és világos, jókedvű anyámmal töltöttem az anyám napját egy nevesincs cukrászdában Tokaj-Hegyalján. Emberek, ez a program jöhet nekem bármikor.

Anyám szerint a világ - Mádon más

Mád itt egy kőhajításnyira a szomszédban. A mulatozó román társaság egyszál gitárral danolászva az ajtónkon túl a társalgóban. A tokaji bor édesen és szárazon a gyomromban. Mi kell egy lökött érzethez még több. Hukk. A kétszer fél liter bort majdnem végig benyakaltuk a Zsuzsával, így anyám sötétebb, halál közeli gondolatait kezelni tudjuk. Hukk.
Látok magam előtt egy nőt, aki történetesen az anyám, s aki élete legbonyolultabb útjára készül a benne növekvő pusztító sejtekkel. Mi meg a Zsuzsával a következő októberi közös utazásunkat tervezzük, amit anyám szerint ő már nem él majd meg. Francba a halálos gondolatokkal, amikor tokaji édes meg fél száraz bor dolgozik az emberben, hukk, a habart bableves, hukk, és a tokaji szelet, hukk, után. Annyira munkálkodik, hogy anyámat nevetésre készteti bugyuta beszédünk. Hukk.
Változik anyám más tekintetben is. Hagyja magát fényképezni. Parókával és velem, az egyik lányával. Azt gondolhatja, maradjon neki, mármint nekem néhány közös jó hangulatú fényképünk, ha más kézzel fogható alig maradhat meg a megélt emlékeinken kívül. Nem vitatkozik, nem tiltakozik, nem takarja el az arcát, nem bújik tárgyak mögé, amikor kettőnket, hármunkat fényképeznek, mosolyog az én anyám. Hukk.