Sándor Erzsi Óbudán

Talán eddig a legjobb, egyben legmélyebb beszélgetést hallottam Sándor Erzsivel ma este Óbudán a Fő téren a Szabó Ervin Könyvtárban. Egy kis teremnyi közönség - túlnyomó többségben nők - előtt avatott be életébe közvetlenül, őszintén, rá jellemző stílusban gazdagon, irónikusan, kedves humorral. Hiába vettem már néhányszor részt Sándor Erzsis beszélgetésen, ismertem nagyjából életét, történeteit, gondolatait, könyvét, ezt az alkalmat semmiképp sem szerettem volna kihagyni, túlságosan is közel jött lakóhelyemhez.
Szívesen mesélt, mégha a kérdések nem is voltak mindig egyértelműen inspirálóak, saját regényes, kalandos, színes élete tartogatott tartalmakat, tartalmas mondanivalót. Sokszor volt lenn, rúgták ki állásából, a rádióból, hol kormány- valamint vezetőségváltás, hol vak Tomi fia miatt, hol másért, hol éppen fia miatt vették vissza, majd megint ki, nem kéredzkedett, nem könyörögte magát vissza, nem hajolt meg, ott szeretett lenni, dolgozni, munkatársi körben lenni, ahol jól érezte magát. Törekedett efelé a jó érzés felé tendálni, talán ez adott hozzá valamelyes pluszt a belülről fakadó érdeklődéseihez, kölcsönzött erőt utána járni témáinak, melyekhez a türelem nála egy hétnél tovább nem terjedt, majd kivitelezni, valamilyen média felületen megszólaltatni, elhelyezni.
Nem bírja az igazságtalanságot, őszintetlenséget, "nem hiszi, hogy sokkal nagyobb bűn lehet kefélni, mint hazudni", egy bizonyos élethelyzetben elhangzott mondata máig idézetté és legendássá vált. A végtelenségig, meg azon túl is őszinte. Na jó, elkel egy kis kegyes hallgatás, nem végig kimondása a dolgoknak, a mi fog történni, igen, annak például, amikor Tomi fia végig üvöltötte a kocsiban az utat, mikor előre megmondta neki, hogy szurit fog kapni. Másodszorra kegyesen elhallgatta a várható történést. Vannak ilyen helyzetek, éppen azért, hogy kivételként erősítsék az eredeti őszinteségi szabályt.
Öt év után véget ért a szombat délelőtti parti beszélgetős műsora, amelyet Fodor Jánossal vezetett közösen. Máig nem találni sehol sem ehhez fogható adást sem a rádióban, sem a tévében. Mint egy korty levegő hiányzik egyfelől, addig gondja, gondolata, ötlete, szándéka vele azonban senkinek.
Sok embernek már az is sok lenne, hogy a munkájából hiányzik a biztonság, a kiszámíthatóság, a bizonyosság, hogy lesz holnap és ugyanott folytatódik, ahol a tegnap tova tűnt. Sándor Erzsi megszenvedte mája hozzávetőleges kiszámíthatóságát, hogy a Centrál Színház PR-osa, a Mozgó Világ tévékritikusa és rendszeresen írja vitriolosabbnál vitriolosabb élvezetes cikkeit érzékeny tollal, valamint a Facebook folyamatosan megjelenő arca. Ez utóbbi felületet gyakran használj színháza előadásainak népszerűsítésére. Odavet egy szót, egy nyúlfarknyi mondatot, amelyet nem is értesz igazán, de arra éppen elég, hogy megbirizgálja a kíváncsiságodat, s egyszer csak azon kapod magad, amint utána olvasol és rá nemsokára jegyek után kajtatsz.
 Színészete a vidéki múlté, hasznosítja fellépésein, beszélgetéseikor, mely közben izgalom mentesen, jól felépítetten, magával ragadóan beszél és persze játszik arcrezdüléseivel, mimikájával, mosolyával, gesztikulálásával, egy személyben képes fogva tartani, elvarázsolni a mindenkori közönségét, persze hogy engem is.
Már egy jó ideje kész az első Sándor Erzsi-könyv, a Szegény anyám, ha látnám Sándor Erzsis címmel, s amelyet a fia kommentált ott, ahol csak tudta és szükségesnek látta. Egy vak, ill. alig, gyengén látó gyermeket nevelni, egészségesre, optimistára, okosra, érdeklődővé, bátorrá, vidámra formálni, hogy bele tudjon illeszkedni az egészségesek világába úgy, hogy közben magát közibéjük tartozónak érezze, tudja, higgye, nagyon nem egyszerű feladat. Sándor Erzsi ezt a folyamatot, a saját életét, gyakorlatát írja meg őszintén, komolyan, olyan humorral, hogy sokszor az ember nem tudja, sírjon-e inkább vagy nevessen a történéseken. A könyv segítség lehetne nemcsak a hasonló cipőben járó szülőknek, hanem a vakokat hivatalosan ellátó, kezelő intézmények számára. Hogy mégsem az, sajnos nem csodálkozom, csak remélni lehet, hogy talán az idő egyszer majd beérleli. Vagy levetkőződik egyszer csak, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában. Vagy az SI (sárga irigység) faktor megszűnik magyar hungarikumnak lenni. Sándor Erzsit mindez láthatóan nem aggasztja, ő minden tekintetben megtette a magáét. Ebben is egyet értünk.

L. Zoltán hűlt helye

Már nagyon alakul L. Zoltán hűlt helye. Őt magát személyesen nem ismerem, bár találkoztunk, láttam, hallottam, tudok róla valamennyit, éppen annyit, amit a Facebook-on, egyéb médiákban elárul önmagáról. Ami nem is kevés. Mondhatom, hiszen például a Facebook-os felületemet benépesítette, megszínesítette, élettel töltötte meg napról napra jelenlétével. L. Zoltán egy ilyen kaliberű ember. Újságíró. Nem is akármilyen. Nem törött gerincű és nem gyáva, nem vak és nem néma, energiája, figyelme annyi, hogy többeknek is juthatna belőle. De nem jut, hanem belőle árad és benne újra termelődik, amikor kiáll valós igazságtalanságok, jogtalanságok ellen harcolni, az elesettek, kisemmizettek, betegek, az egyszerű ember jogait megvédeni. Fejjel megy a falnak akár, ha az ember és az ő ügye, ha maga az ügy úgy kívánja, nem érdekli saját sorsa, kis "csipszaros" élete.
A Facebook-on mindenre volt figyelme, mindenhez volt véleménye, észrevette a szépet, a jót, a tájat, benne az embert, az embert elsősorban, háttérben a környezetével. Szellemének aprólékait osztotta meg velem, amikor napi eseményeket egy-két szavas, rövid mondatos aláírásokkal kommentált, hogy a többit tovább gondolhassam. Agytorna, szellemi kihívás volt a javából. Nem mindig értettem, de nem izgatott, elég volt tudnom, hogy a nyomában kullogok hátul valahol. Megemlékezett az aznapra esett eseményekről közel s régmúlt időkből, rendhagyó képeket töltött fel illusztráció gyanánt. Millió és egy helyen járt. Erről tanúskodtak a legkülönfélébb helyszínekről, Budapestről, egyéb településekről, külföldről feltett fényképalbumai. Amikor megnéztem kirándulásait, vele kirándultam, sétáira vele mentem, annyira közelinek éreztem magamhoz egyéniségét és élményeit.
Ott volt az utcán, amikor erkölcsössége, világnézete, látásmódja, véleménye megkívánta. Néha egy légtérben vonultunk, így lett nekem egyszer csak külön bejáratú L. Zoltán fényképem.
Most azt hallom, hogy elmegy külföldre, nem egy-két napra, hanem hosszabb időre. Nem tudom, hova, nem tudom, mit fog csinálni, elmegy. Sokan örülnek ennek a hírnek. Kézzel fogható egyik jele, hogy a Facebook felületén letiltották személyét - elképesztő, hogy ezt itt és most meg lehet tenni. L. Zoltán, mintha sohasem létezett volna, vele tűnt gazdag világa. Egy személyben nincs ki elgondolkoztasson a napi eseményeket illetően, nincs ki emlékeztessen közel s régmúlt történésekre, nincs kivel bejárnom a város ismerős, ill. másként ismert részeit, nincs ki felvidítson bármivel, a nyár, az ősz színeivel, az ébredéssel, napos, felhős idővel, nincs ki megnevetessen egyéni humorával. Kopár lett Facebook felületem, nélküle kézzel foghatóan szegényes.
Azt mondja, elmegy, de mielőtt elmegy, találkozásra, egy utolsó kézfogásra, ölelésre hívja barátait, ismerőseit. Nem vagyok egyike sem, sem barátja, sem ismerőse a szó közvetlen értelmében. Azt hiszem, oda kell mennem hozzá. Közelében kell lennem egy utolsót. Rá kell néznem. Érzékelnem kell a többieket is körülötte. Hallgatnom kell szavait, mit mond, mit mesél az itt-maradóknak. Ha összeszedném bátorságomat, ami ilyenkor persze elhagy, talán sose nem volt, akkor odamennék hozzá, megszorítanám a kezét, ha engedné, esetleg meg is ölelném, ha az érzések pillanatában engedné, azt mondanám halkan, épphogy csak hallja, Zoli, vigyázz magadra, ne tűnj el nagyon, és egyszer, ha tudsz, ha akarsz, ha úgy érzed, ugye haza jössz. Ott kell lennem még egyszer kicsit a környezetében, érzékelnem kell, hiszen utána a hűlt helye jön, L. Zoltáné.

Andrea Sawatzki - Bella valami

Andrea Sawatzki német színésznő nem szép. Azt is mondhatni, annyira "csúnya", hogy az már szép. Talán Angelica Houston, Geraldine Chaplin, Julia Roberts keveréke. Houstonnal homlokában, arcformájában, Chaplinnel mimikájában, Roberts-szel szája ívében, széles mosolyában hasonlatos. Andrea Sawatzkinak akkora a mosolya, hogy, ha a két füle nem állna az útjában, körbe szaladna a fején. Elmondhatná magáról, hogy semmi hátsó szándék nem volt nevetésében. Ebből kifolyólag Andrea Sawatzki hálás témája a karikatúristáknak, elég egy széles mosolyú telt szájat rajzolni, máris tudni kiről van szó. Ha mellé tesznek még egy égig érő homlokot is, már egyértelműsítették a személyt, csak Andrea Sawatzki lehet az. Emeletes homloka miatt feje tetejének közepétől indul és omlik le szerencsére hátra felé sima vörös haja, mely szín nagyon jól áll neki. Hogy igazi-e vagy festett vörös, teljesen mindegy, ezzel a hajjal ismertem meg, a szája, homloka mellett hajszíne a védjegye. Meg arcában a másik uralkodó hosszú, egyenes orra, fehér bőre és szeplői, amelyekből akad szép számmal és jutott bőven arcára, karjára, egyéb helyekre. Nem bánja egyiket sem. Andrea Sawatzki láthatóan kiegyezik bohókás megjelenésével, nagyon jól érzi magát a bőrében. De miért is ne érezné magát jól, amikor huszonöt éve folyamatosan foglalkoztatott színésznő, amikor eredetileg bajor határain túl országosan ismert színésznővé vált, pedig lengyel neve (ejtsd: Zavacki), messzi gyökerei, kinézete nem éppen tipikusan német. De ki az ma már? Andrea Sawatzki nyelvében, németországi otthonában az, hogy német filmekben játszik, hogy megszámlálhatatlanul sok hangos köny szólal meg az ő hangján, hogy német nyelven ír és jelentet meg könyveket, idén a harmadikat, hogy számos német filmes kitüntetést kapott, hogy német színész a férje, akivel két német fiút nevelnek együtt, s hogy vélhetően olyanok a kötődései, amilyenek.
Legutóbb a Bella sorozattal hívta fel magára a figyelmemet. Két egymástól is jól elkülöníthető, külön is élvezhető filmjét láttam, a Bella Casa-t és a Bella Amore-t. Az elsőben házuk problémáival, az ottlakókkal, a hivatallal, családjának tagjaival küzdött meg, egyezett ki Bella, alias Andrea Sawatzki, míg ez utóbbiban több szálon is a szerelem körül forgott a film cselekménye. A filmeket úgy néztem, hogy Bellát teljességgel azonosítottam Sawatzkival. Azt mertem képzelni, hogy a színésznő önnön magát játszotta el ebben a szerepében, annyira illett rá a temperamentumos, mozgékony, optimista, minden helyzetben feltalálja magát negyvenes nő, aki ha el is szomorodik valami, valaki kapcsán, nem sokat búslakodik, megrázza magát, elmosolyodik, újabb terhével megy tovább.
Andrea Sawatzki aranyosan, csúnyácskán szép, sokszor rá is játszik széles, mindent bekebelező, összetéveszthetetlen mosolyára, egy nagyon élvezetes, üdítő jelenség és kitűnő színésznő. Nem csak én vagyok így vele.

A pap gyermekei

Mackótól kaptam ajándékba a szendvicset, a filmet, a hazafuvarozást a névnapomra, amely persze egy kicsit megcsúszott, nem mára esik, kit érdekel, mikor volt, a fő, hogy még ebben az évben valamikor, és megint egy komplex, közös program kettesben így szeptember vége felé, Subway szendvics a kezdetnek, utána a kedvenc Művész mozinkban A pap gyermekei, egy hamisítatlan édesen kesernyés víg féle játék a szomszéd horvátoktól, akik ezzel egy jó nagyot dobtak, akkorát, hogy aki nem hallott még róla, jobb, ha megtudja, hogy valamely helybéli moziban egy klasszikusnak ígérkező film megy, A pap gyermekei, amelyben az ötlet a nagy, hogy megnőjjön a szaporulat, s amelyet éppen egy pap talál ki és szabadalmaztat, ami persze túl jól sikerül a tüneményes tengerparti kisvároskában, ahol olyan szerethető figurák élnek, mint a pap, a káplán, a kioszkos, a gyógyszerész, a rendőr, a feleségek, a hajadon lányok, párjukat meglelve, a párjukra várva, idevetődő külföldiek családdal pihenve, család nélkül ismerkedésre készen, ebben a csöndesnek indult, később felbolydult városban, tenger sok vízzel egyfelől, dimbes-dombos kanyargós utcákkal a szárazföld oldaláról, folyamatos párbeszéddel, semmi megállással, állandó történésekkel, újabb fordulatokkal, kitűnő zenével, A pap gyermekei egy nagyon szerethető, emlékezetes, érdekes film, nemcsak egyszeri megnézésre.

Vincent és a tenger

Jókor mondom, hogy aki csak teheti és ideje, energiája, kedve, lustasága, meg elfoglaltsága engedi, nézze meg a Vincent és a tenger című német filmet. Nem romantikus vígjáték, nem szirup, nem valami uncsi film, hanem érdekes, jó karaktereket, érdekfeszítő történetet, road-movie formában felvonultató mozi most a FilmBox csatornán. Annyira kevés az értékes, nézhető alkotás, hogy ha akár csak egy is az utamba kerül, arról azonnal és nagy hanggal adok jelzést.
Florian David Fitz (Vincent) színész-forgatókönyvíró mintha csak tudta volna, hogy a story-ja ütős és nyerős lesz, amikor három egészségileg kicsit-nagyon nyomi szereplőt hajtat végig Németországból egy klinikáról indulva Olaszországba a tengerhez, hogy Florian anyukája még saját hamvainak a formájában utoljára láthassa a tengert. Morbid az egész úgy ahogy van, az idegrendszeri betegségben, Tourette szindrómában szenvedő Vincent, az anorexiás Marie és a rögeszmés személyiségzavarral küszködő Alex társai egymásnak az úton, hol akadályozva, hol segítve egymást, végeredményben összetartva, a kitűzött célt komolyan-komolytalanul megvalósítva. Mintha csak a tehetetlenségi erő ragadta volna őket magával, hogy kitűnő zenei betétekre, idővel és önmagukkal víva éljék meg egyik kalandot a másik után a csodálatos hegyi osztrák, német, olasz tájban. A fiatalok nyomába ered Vincent apja, aki eladdig nem sokat foglalkozott a fiával, ám annak klinikából való szökése arra sarkallja, hogy utolérje és a klinikára visszapaterolja. Vele tart még a klinikai pszichológusnő, akinek az út során sikerül az apát a megrögzött, nem feltétlenül bölcs nézeteitől valamelyest jobb irányba téríteni.
A betegségüket meggyőzően alakító színészekről elhittem, hogy krónikus bajtól szenvednek. A történetről, a filmről tudtam, hogy sikert arathatott készülése évében, utána néztem, a film számos jelentős díjat söpört be 2010-ben.
A film német címe Vincent will Meer, ami kettős értelmezésben annyit tesz, hogy Vincent tengert akar vagy Vincent többet akar, ha a Meer, tenger helyében mehr, többet vélünk kihallani. Mindkét forma, áthallás, fordítás egyformán kitűnően hozza a film mondanivalóját.

Anikó Stefánia vagdaltja

Mire az ebédből visszatértem a helyemre, már el is felejtettem hogyan hívták a második fogást, amit ettem. Nem lehetek annyira agyilag zokni, hitetlenkedtem, hogy azon a kétszáz méteren vagy háromszázon, amíg a helyemre nem érek, ne tudnám magamban mondogatni, hogy Stefánia vagdalt, Stefánia vagdalt, Stefánia vagdalt. Ehelyett agyilag üresen, gyomrilag telin kotorásztam valamiféle ételnevek után. Azután csak beugrott a Stefánia, amely ha nem út és női név, akkor majdnem biztos, hogy vagdalt, nevében gyönyörű, Anikó kivitelezésében pedig egyenesen élvezetes.
A Stefánia vagdalt Anikó szerint viszonylag egyszerűen elkészíthető étel, darált hús meg főtt tojás meg hagyma kell hozzá, és persze csipetnyi fűszerezési tudomány. Éppenséggel ez a mit, meg a miből mennyit teszi az alkotási folyamatot mindenkor olyan kiszámíthatatlanná, talányossá, sokszor megtanulhatatlanná.
Anikó Stefánia vagdaltja példának okáért sósnak indult falatként a számban. Félútig még azt gondoltam, hogy az lehetetlen, hogy Anikó elsózzon valamit. Ha mégis, akkor csak azért történhetett meg, mert véletlenül megcsúszott a kezében a sótartó, azt mondta, zutty, és sokkal több só landolt a darálthús masszában a kelleténél. Vagy azért sózhatta el, mert szerelmes, így aztán andalogva, elmélázva érzelmi túltengésén, kisebb dolga is nagyobb lehetett annál, hogy holmi sózással törődjön. A Stefániás falat egy darabig sósnak éreztette hát magát a számban. Azután mit tesz Isten, a sós íz fogta magát és megfordult: sósnak hittél, bibibííí, mégsem vagyok az, mondta a falat és magával elégedetten ejtőzött le távolabbi mélységeim felé.
Anikó ropogós Stefánia vagdaltja úgy játszott az érzékeimmel a sós és a normális között, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga, és Anikónál ez így is van rendjén.

Sándor Erzsi szeptember 19-én

"és akkor egyszercsak ott állunk egymással szemben Dörner Gyurival, és az egyik fejemben az volt, hogy basszad meg, a másikban meg az, hogy Universitas, Sipos Andris, felvételi, főiskola, Nemzeti, Konyha, Stílusgyak, Katona, és nyilván az ő egyik fejében is volt egy bazmeg, de simán megöleltük egymást, eldöntetlenül hagyva, hogy a városházán akkor most ki kompromittál kit, aztán megbeszéltük, hogy láttam a Bodolay poroltóját az Újszínházban, szeretem a Torday Terit, és hogy fölvetet a vip listára. Aztán újra megöleltük egymást, elbúcsúztunk, majd néha elmegyek. Eddig is voltam már. Ilyen ez."

Forrás: Facebook

Gabriel García Márquez búcsúlevele

Ha Isten egy pillanatra elfelejtené, hogy én csak egy rongybábú vagyok, és még egy kis élettel ajándékozna meg, azt maximálisan kihasználnám. Talán nem mondanék ki mindent, amit gondolok, de meggondolnám azt, amit kimondok. Értéket tulajdonítanék a dolgoknak, nem azért, amit érnek, hanem azért, amit jelentenek.

Keveset aludnék, többet álmodnék, hiszen minden becsukott szemmel töltött perccel hatvan másodpercnyi fényt veszítünk.Akkor járnék, amikor mások megállnak, és akkor ébrednék, amikor mások alszanak.
Ha Isten megajándékozna még egy darab élettel, egyszerű ruhába öltöznék, hanyatt feküdnék a napon, fedetlenül hagyva nemcsak testemet, de lelkemet is.

A férfiaknak bebizonyítanám, mennyire tévednek, amikor azt hiszik, az öregedés okozza a szerelem hiányát, pedig valójában a szerelem hiánya okozza az öregedés! Szárnyakat adnék egy kisgyereknek, de hagynám, hogy magától tanuljon meg repülni.- Az öregeknek megtanítanám, hogy a halál nem az öregséggel, hanem a feledéssel jön. Annyi mindent tanultam tőletek, emberek.

Megtanultam, hogy mindenki a hegytetőn akar élni, anélkül hogy tudná, hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik. Megtanultam, hogy amikor egy újszülött először szorítja meg parányi öklével az apja ujját, örökre megragadja azt. Megtanultam, hogy egy embernek csak akkor van joga lenézni egy másikra, amikor segítenie kell felállni. Annyi mindent tanulhattam tőletek, de valójában már nem megyek vele sokra, hiszen amikor betesznek abba a ládába, már halott leszek.

Mindig mondd azt, amit érzel és tedd azt amit gondolsz. Ha tudnám, hogy ma látlak utoljára aludni, erősen átölelnélek, és imádkoznék az Úrhoz, hogy a lelked őre lehessek. Ha tudnám, hogy ezek az utolsó percek, hogy láthatlak, azt mondanám neked, "szeretlek", és nem tenném hozzá ostobán, hogy "hiszen tudod".

Mindig van másnap, és az élet lehetőséget ad nekünk arra, hogy jóvátegyük a dolgokat, de ha tévedek, és csak a mai nap van velünk, szeretném elmondani neked, mennyire szeretlek, és hogy sosem felejtelek el. Senkinek sem biztos a holnapja, sem öregnek, sem fiatalnak. Lehet, hogy ma látod utoljára azokat, akiket szeretsz.

Ezért ne várj tovább, tedd meg ma, mert ha sosem jön el a holnap, sajnálni fogod azt a napot, amikor nem jutott időd egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra, és amikor túlságosan elfoglalt voltál ahhoz, hogy teljesíts egy utolsó kérést. Tartsd magad közelében azokat, akiket szeretsz, mondd fülükbe, mennyire szükséged van rájuk, szeresd őket és bánj velük jól, jusson időd arra, hogy azt mondd nekik, "sajnálom", "bocsáss meg", "kérlek", "köszönöm" és mindazokat a szerelmes szavakat, amelyeket ismersz.

Senki sem fog emlékezni rád a titkos gondolataidért. Kérj az Úrtól erőt és bölcsességet, hogy kifejezhesd őket. Mutasd ki barátaidnak és szeretteidnek, mennyire fontosak neked. Ha nem teszed meg ma, a holnap ugyanolyan lesz, mint a tegnap.
...és ha nem teszed meg, az sem érdekes. Ez az a pillanat.

Forrás: FaceBook, köszönet B.Barnának

Dömös hegye

A Dunakanyarban, amikor úton vagyok, Dömösön állok meg leggyakrabban. Tudomásom szerint nincsen országszerte híres vára, múzeuma, tájháza, a fekvése sem mondható egy csöppet sem festőibbnek a többinél. Valljuk be, nagyjában Visegrád és Esztergom közé szorulva nehéz nagyot dobni. És mégis, van valami, ami egyszerűen nem enged tovább mennem. Dömöst a kikötője, a partja, és az onnan nyíló látvány teszi naggyá. Gyanútlanul kisétálsz Dömösön a mólóra, mely pár lépés csupán, magad elé pillantasz, felnézel, és szemed beleütközik szemközt egy hegybe, melyet akár kezeiddel is elérhetnél, olyan közel van hozzád. A Duna másik oldala itt Dömösön ez a hegy, mely persze nem tartozik Dömöshöz, mégis magamban Dömös hegyének neveztem el.
Képes vagyok hosszú perceken át nézni a hegyet. Észreveszem három pukliját, négy barlangját, kopárabb lejtőit, magaslatait, kavicsos, sziklás helyeit, fűvel, bokorpamacsokkal benőtt részeit, két girbegurba oldalát, amellyel a Dunába ereszkedik.

Vasút hangját hallom távolabbról, nemsokára meglátom szemközt a piros első kocsi által húzott többi kék vagont is, amelyek aszerint látszanak, ahogy a Duna-parton nőtt nagy bokrok eltakarják vagy nem takarják. Most takarják, takarják, nem takarják, megint takarják, nem takarják, nem takarják, ismét takarják, takarják, hozzávetőlegesen ennyire látható a vonat Dömös oldaláról. A sínek az autóút fölött, tőle beljebb, a hegy közvetlen tövében futnak. Ezt onnan tudom, hogy ha sikerül vonatot és elhaladó autót egyszerre megcsípnem látványban, akkor a pici autó esik hozzám közelebb. Dömös felől az ő hegye előtt, közvetlenül mellette elsuhanó autó számomra csöppnyinek tűnik. Amennyire közeli, kézzel elérhető, karral átölelhető efelől Dömös által átellenben a hegye, annyira csöppek az ott közlekedő járművek. Picinyek, ám nagy hanggal. Akkorával, hogy azt képzelem, a dömösi kikötő mögötti úton haladnak és nem amott szemben. Persze nem a biciklisták, akik csöndben tekernek, és annyian vannak azon a szembeni úton, hogy azt képzelem, külön út van nekik ott megépítve. Ebbe a biciklis csendben haladós csöndben reccsen be egy-egy motoros hangja. Mozgalmas életet él hát meg maga alatt, maga előtt Dömös hegye.

Ha hosszú időn át nézi az ember Dömös hegyét, mert belefeledkezik, mert nem veszi észre az idő múlását egy ekkora hegy árnyékában, mert ilyenkor nem tud másra, mint Dömös hegyére koncentrálni, mert annak ellenére nyűgözi le a látvány, hogy már nem is egy úgymond igazi, embert próbáló hegyet látott életében, és akkor sem untatja a látvány, egy ilyen hegyen, példának okáért Dömös hegyén mindig történik valami, mindig változik, és semmi sem ugyanolyan, mint az előző héten, de akár az azt megelőző pillanatban volt.

Ezek az érzések késztetnek rendre megállásra a tizenegyes úton Dömös belsejében, akár esik, akár fúj a szél, akár hétágra süt a nap, bármely évszakban, hiszen Dömös hegye, akkor is ott áll robosztusan emelkedve ki a Dunából, Dömös kikötőjére, partjára magasodva éppen úgy, hogy átölelhessem, ha akarom.

(Dömös hegye a majdhogynem ötszáz méter magas Szent Mihály hegyhez tartozik és Dél-Börzsöny nyúlványa.)

Eszter el

Ki a fenét érdekel rajtam kívül, hogy ott áll a pohara az étkezőasztalon, nem nyúlok hozzá, hadd porosodjék, hagyom nyugodjon rajta szája nyoma, amint vizet ivott belőle. Mit kérsz inni? Kérsz Colát vagy szörpöt? Vizet iszom, anyu, ha lehet, mindig vizet iszom. Igen, emlékszem már, hát persze, hogy szűrt vízzel töltötte meg a poharát és azt vitte be nagy félliteres zárható pohárban is szívószállal a szobájába.
Kit érdekel rajtam kívül, hogy a szobájában minden úgy van, ahogy pár nappal ezelőtt hagyta. Bemegyek, körbe nézek, szemem végig simogatja a tárgyakat, kézzel még véletlenül sem nyúlok hozzájuk, még nem. Anyu, mit szeretnél? - cseng fülembe a kérdése, miután kopogtam és benyitottam.
Senkit sem érdekel, hogy azt gondolom, most ez van, s ami van, azt kell szeretni, elfogadni, megszokni, hogy átmenetileg, meddig?, valameddig, jó helyen, csak messzebb van tőlünk. Nem lesz könnyű már csak azért sem, mert nem a szomszéd, a távoli ismerős, a kolléga, a valaki gyerekéről van szó, hogy elment a világba szerencsét próbálni, magát megalapozni, önmagához az utat valahogyan megtalálni, hanem az enyémről, Eszter indult el. Legyen neki jobb!

Sok pár font

Nem azért a sok pár fontért, de nem én megyek most messzire, hanem valaki más. Olyan, aki nagyon közel áll hozzám. Benne van a szívemben, mondjuk, a születése óta. Fogja magát és felkerekedik. Azt mondja, elmegy szerencsét próbálni. Megkísérel egyről kettőre ott jobban jutni, mint itthon tehetné. Mondom, menjél csak, támogatlak. Nem csak szavakkal, simogatóan, melengetően, emlékeztetően, hanem segítelek ha kell ezzel, azzal, amazzal, mikor, mire van és lesz szükséged. Elmegy. Nemsokára repülőre ül és huss. Nehogy sírj, nehogy siránkozz, int anyám kicsit hangosabban a szokásosnál, hogy meg is halljam szipogó benső hangjaim mellett, hidd el, jó helyre megy. És ha ügyes lesz, meg a helyzet is úgy hozza, talál magának munkát, elindul az új életében. Mondja ezt nyolcvanéves anyám fiatalos gondolkodással, modernül, élet szagúbban, mint ahogy én valaha is tudnám. Annak idején te is elmentél öt évre tanulni, folytatja. És? Na és? Mi történt? Visszajöttél, itt vagy, itt vagyunk. Öcséd meg elviharzott Amerikába, neki ott jött be az élet. Néha látjuk, amúgy meg tudjuk, hogy nagyon jó helyen van, mondja anyám, aki az egyszerű és életszagú logikában nem tűr ellentmondást. Hallgatok, közben hallgatom fájó szívem zakatolását és visszaemlékezem az egyik múlt heti hajnalomra. Fél öt tájban ültem a kocsiban és vezettem a még sötét Hungária körúton. Esős volt az idő, bekapcsoltam az ablaktörlő lapátot, hogy jobban kilássak. Kis idő múlva homályosult el előttem a táj, az út, erősebbre állítottam a lapátot, mit sem segített. Hirtelen nedveset éreztem arcom elülső két oldalán: könnyek formálódtak a semmiből, és folytak le sebesen. Rá gondoltam, az elmenőre, a veszteségre, a nyereségre, a bizonytalanságra, a kusza jövőre, a hogyan továbbra, a mi lesz velére, a mi lesz velünkre, annyi mindenre, hogy vizes gombócokká lettek és könnyesen távoztak. Elmegy, mondja, és el is megy. Elmegy megkeresni önmagát. Mert itthon talált ugyan önmagában valakit, de mintha nem lenne vele teljességgel megelégedve, hát elmegy és tovább keres. Úgy legyen.

Meryl Streep hitvallása

" Bizonyos dolgokhoz nincs már türelmem. 
Nem azért, mert arrogáns vagyok, hanem
egyszerűen azért, mert az életem elért egy pontra,
ahol már nem akarom az időmet olyan dolgokra pazarolni, 
amelyek elszomorítanak vagy fájdalmat okoznak.
Nincs türelmem a cinizmushoz, a szélsőséges kritikához és bármiféle elváráshoz. Már nem akarok olyanoknak megfelelni, akik nem kedvelnek engem, olyanokat szeretni, akik nem szeretnek viszont, olyanokra mosolyogni, akik nem mosolyognak vissza rám.
Többé egyetlen percet sem pocsékolok azokra, akik hazudnak, vagy manipulálnak. Úgy döntöttem, nem tűröm meg a tettetést, a képmutatást, az őszintétlenséget és az üres gazsulálást. Nem érdekelnek a pletykák.
Gyűlölöm a konfliktust és a hasonlítgatást.
Egy olyan világban hiszek, ahol az ellentétek megférnek egymás mellett, ezért elkerülöm a konok és rugalmatlan embereket.
A barátságban nem állhatom a lojalitás hiányát és az árulást. Nem jövök ki azokkal, akik képtelenek bátorítani és dicsérni.
Untatnak a túlzások és nehezen viselem azokat, akik nem szeretik az állatokat. És mindezek felett, nincs többé türelmem azokhoz, akik nem érdemlik meg a türelmemet."

- José Micard Teixeira portugál író szavai.-
Forrás: Facebook, köszönet érte V. Rózsinak

Anikó Dubarry szelete

Az ezerhétszázas évek közepe táján Párizsban Dubarry asszonyság halálra unta magát hatalmas házában. Egyik szobát járta a másik után, fennhangon számlálgatta őket, harmincnégy, harmincöt, negyvenegy, negyvenkettő, s mikor ebből is elege lett, másban sem lelte szórakozását, mint hogy dolgoztatta a személyzetet, napról napra újabb és újabb feladatokat találva ki a számukra a maga szórakozására. A cselédség persze szó nélkül tűrte asszonyának hóbortjait, ugyan ki akarhatott a nincstelenek sorsára az utcára kerülni, ami semmi jóval nem kecsegtetett, hiszen azután jöhetett a rossz társaság, az alkohol, meg a bűnözés a fennmaradásért.
Dubarry asszonyság nem mondhatni, hogy szerette volna a férjét, akit tu, Barrynak (te, Barry) szólított a protokoll szerinti egyébként kötelező magázás helyett. Egyszer télvíz idején Dubarry asszony jól megfázott, és orrhangon dádhásan du, Barrynak hangzott az amúgy gyakori tegező hívása. Nem kellett sok a személyzetnek, attól fogva kicsit humorosan, kicsit fricskázva Dubarry névvel illette urát, asszonyát. Dubarry asszonynak és urának is a  fülébe jutott a dolog, de érdekes módon nem haragudtak meg érte. Fejébe vette viszont a ház úrnője, hogy a szakácsnőből valamilyen új ételt csikar ki a sok unalomig megszokott után. Dubarry úr ha lehetett, húst hússal evett, pedig őt sem fárasztották le a királyi udvarbéli teendők, amelyek pletykálkodásokban, ármánykodásokban merültek ki. Ha hús volt az ételben, legyen bármennyire is kevés, az neki már valami és finom volt. Jól teleette magát, nem átallott még repetázni is, azután meg úgy horkolta át a kora délutáni órákat, mintha az lett volna a világ legtermészetesebb dolga.
Dubarry asszony nem hagyott békét a szakácsnőnek, hogy találjon ki valami újdonságot, amivel a férje száját is egy jó időre befoghatnák, hírét vihetnék a népek és ő, a szakácsnő is hírnevet szerezhetne. A szakácsnőnek nem hiányzott az újabb kihívás, amúgy is elfáradt a végnélküli főzöcskézésben, estére agyilag zokni lett, így fent is, lent a lábán is zoknival aludta, leginkább forgolódta végig az éjszakát.
Az egyik ilyen félálomban átkómázott éjszakában fogalmazódott meg benne a gondolat, mi volna, ha egy jó nagy szelet húst valamilyen zöldséggel helyezne egy kupacba, majd felülről valamilyen szósszal, öntettel öntené le és sütné egybe. Egy-egy ilyen hús-zöldség-öntet adagjával bárki jól lakhat. De melyik zöldség legyen az? A krumpli lesz a köret, az már biztos. A sárgarépa túl kemény és olyan édeskés. A káposzta nehézzé teszi az ételt. A brokkoli akkortájt talán még nem volt föltalálva. Holnap kipróbálom karfiollal, határozta el magában a szakácsnő és ezzel el is aludt a következő félálomra.
Másnap hamar híre szaladt, hogy ma békén kell hagyni a szakácsnőt, mert fontos alkotnivalója van. Egy jó idő után érdekes, addig nem ismert illatok terjengtek  a konyha környékén a levegőben. Dubarry úr és neje alig bírtak tűkön ülni, hogy kivárják az ebédet, a szokásosnál is éhesebbek, türelmetlenebbek és kiváncsiabbak voltak. Feltálalták az ételt a konyhalányok, a szakácsnő pedig bemenekült a szobájába a várható szidalmak elől.
- Hogy ízlik az étel, kedvesem, kérdezte Dubarry asszony az urától.
- Egészen ehető.
- Csak egészen?
- Ilyet még nem ettem. Olyan omlós a hús, pedig máskor inkább száraz szokott lenni. Mi ez a fehér rajta, kérdezett vissza Dubarry.
- Hát nem ismerted meg a karfiolt? Igaz, nem csodálkozom, alig fordul elő asztalunknál.
- Te, és mi volt ez a sajtos valami a tetején?
- Uram, hát neked aztán érdemes újat kitalálni, az a sajtos mártás, és így emeletesen sül össze a hús-karfiollal egymásra rakva.
- Fantasztikus, akár holnap is csinálhatna a szakácsnő megint, nem gondolod? Hívd ide, hogy megdicsérhessem.
A szakácsnő ódzkodva jelent meg, félve mindenféle letolástól.
- Meg kell dicsérnem a mai ebédjéért, egyedülállót alkotott. El szeretném valahogy nevezni az új ételét, volna rá valami javaslata?
- Legyen az Öné, uram, a dicsőség, legyen a neve Dubarry szelet.
A történet akár így is eshetett, és Anikó éppen ezt a Dubarry szeletet alkotta meg a héten Istenien. Elképzelhető, hogy előzőleg Dubarry szakácsnőjével tanácskozta meg a hogyant meg a mikéntet, a népek haragjától félve tett bele apait-anyait és készítette el a Dubarry szeletet, de az biztos, hogy maga Dubarry is maximálisan meg lett volna Anikó Dubarry szeletével elégedve.

Ki volt Pándi András?

Ha engem kérdezel, annyit mondhatnék kis erős tülzással, én is csak most tudtam meg, hogy egyáltalán létezett. Sándor Erzsi írt róla egy rövidet a facén, hogy meghalt, hogy mennyire sajnálja, hogy valamit kihagyott vele kapcsolatban, amikor interjút készített vele annak idején, és hogy mekkora egy ember volt. Még egy linket is mellékelt, hogy akit érdekel, annak az agyában oszoljék a köd, ha megnyitja és vet rá egy pillantásnál valamennyivel többet.
Engem pedig neki állt érdekelni, ki is az a Pándi András, aki egykor ekkora hatással volt Sándor Erzsire, aki meg rám van általában nagy hatással. Az általam most elolvasott egyetlen cikk, Pándi András halála kapcsán írt búcsúemlékezés szerint szerény ember volt menedzseri hajlamokkal, hatalmas vezetői tehetséggel. Élete során volt minisztériumi kulturális osztályvezető, kulturális alosztály munkatársa, a Napi Gazdaság Kiadó ügyvezetőigazgatója, a Helikon, majd később az ELTE Könyvkiadó igazgatója. Egy gazdasági folyóiratot virágoztatott hát fel, könykiadókban megszámlálhatatlan könyv megjelenésének biztosított szabad utat, talán olvashattuk is nevét könyvek belső hátlapján. Nagy formátumú ember lehetett a javából.
Ránéztem a cikkben közölt fényképre és nem tudtam levenni a szemem róla. Mintha ismerős lett volna valahonnan, pedig nem is ismertem. Mintha láttam, találkoztam volna vele, pedig nem is találkoztunk személyesen. Talán az apámra emlékeztetett okos tekintete, hajtól nem keretezett magas homloka, összességében értelmes, végtelenül szimpatikus arca a fényképről.
Azóta nyitva tartom a cikket ezzel a bizonyos fényképpel. Napjában többször is ránézek. Olyan jó megpillantanom hosszúkás, markáns, redőktől barázdált arcát, jólesik belefúrnom szemeimet vélhetően mély barna vagy fekete szemeibe, melyek tisztán, világosan, mindentudóan néznek vissza rám. Komoly ez az arc, elgondolkodó, sokat látott, még többet megélt.
Rövid idő leforgása alatt nekem a semmiből lett nagyon valakivé Pándi András.

Rozálok

A Rozáliák, Rózák ma ünneplik névnapjukat, s mivel vannak ilyen nevű barátaim, jó ismetőseim, mivel húgom révén a Rozál kedves becenevet magam is viselem bizonyos esetekben, kívánok mindannyiuknak, így mindannyiunknak sok egészséget, azt mindig és mindenhol és mindenkor, valamint kellemes és felejthetetlen névnapot, napsugaras és nyárias napot.

Erdős Virág: Na most akkor...

(Szerintem már megvan a blogban, de sebaj, a kitűnő gondolatok nem évülnek el és anélkül ismételhetők, hogy valaha is megúnnánk. Most éppen ezt teszem, újfent közzé teszem.)

...mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, ki legeljen penneágyon rozmaringos mellfilét, ki pecázza kukából a halolajos kiflijét, kinek legyen friss levegőn tartózkodni ideje, kinek teljen karcinogén cuccokkal a tüdeje, ki rágja a Cafe Picard mascarponés pitéjét, ki mossa a Szentiványi nagyságosék bidéjét, kinek kelljen éjjel-nappal folyton-folyvást igyekezni, kit lehessen kapásból és szemtől szembe letegezni, ki ne jusson ötről hatra, kinek fussa futópadra, Pulára meg Balira, kit vegyenek palira, kinek legyen hobbija a népi magyar hagyomány, kinek jusson másfél bála angolpólya-adomány, kinek bocskor, rámás csizma, cifra mente, kacagány, kinek jusson, mér’ is jutna, szar se jusson, ha cigány, na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, ki rakja ki carrarai márvánnyal a klotyóját, kinek pakoltassák ki a pénztárnál a motyóját, ki zúzzon ki Rómába, hogy láthassa a piétát, ki nyomassa ezerrel a déligyümölcs-diétát, ki merengjen el egy régi, feudális szokáson, kit érjenek állítólag kisebb bolti lopáson, kinek legyen ad absurdum reklamálni mersze, ki merjen a jogaiért kiállni, na persze, kinek legyen dilije a kuszkusz meg a falafel, ki próbálja nem feladni, végül mégis adja fel, na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, ki költözzön proli szagtól fuldokolva Budára, ki költse egy komplett pesti panel árát dudára, ki ápolja klinikán az egészséges körmét, ki válasszon rövid utat, ki pedig a görbét, ki lásson a Hun West Travel-irodával világot, ki álmodjon zöld fű közé piros, fehér virágot, ki ültessen minden kerti törpe mellé tuját is, ki adja az ártatlant, de hogyha kell, a buját is, ki rendeljen ülőbútort magának a neten, kik lakjanak egyetlenegy félszobába’ heten, na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, ki utazzon még a világ végére is kocsival, ki tudjon le minden bajt egy odavetett bocsival, ki vegye a nyakába egy papucsér’ a plázát, kinek vigye el a bank a vakolatlan házát, kinek legyen párnája a hugyos-sáros aszfalt, ki foglaljon négy személyre, ablak mellé asztalt, kinek legyen jelszava a részvét és a szeretet, kinek kelljen beszerezni tüdőszűrőleletet, ki kerüljön révületbe Csaba testvér szent szavától, ki keljen ki magából egy utastársa testszagától, na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, ki járkáljon házastársi javallatra botoxra, kit vigyenek akarata ellenére detoxra, kinek kelljen másnap délig étlen-szomjan kibírni, kit lenne szép most azonnal puszta kézzel kinyírni, kinek hozzon Télapócska sárgarézzel teli zsákot, ki hordja ki lábon hol a tüdőgyuszit, hol a rákot, kinek legyen igénye a könyvre meg a mozira, ki próbáljon belógni egy kulturáltabb slozira, kinek kelljen nap mint nap a Vágóhídig bliccelni, kinek legyen – láthatólag – kedve most is viccelni, na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, kinek legyen névre szóló szekrénye a Gelázsban, ki aludjon álmában egy jó kis fűtött garázsban, ki nevezze komenista fertőnek a Dagályt, kinek sértsen már a puszta létezése szabályt, ki akarja hóban-fagyban kivárni a sorát, kinek kelljen tele szájjal dicsérni a borát, ki hurcolja fel-alá az interspáros batyuját, ki átkozza el a saját sose látott anyuját, ki feküdjön hol itt, hol ott, mint a kilőtt állat, ki rándítson haladtában szemlesütve vállat, na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, ki csinálja új kecóját trendire és takarosra, ki próbáljon mindenáron bejutni a fapadosra, ki locsoljon Francois Voyer konyakot a kivire, ki gondoljon tehetetlen haraggal a gyivire, ki tegye le egyik percről másikra a piát, ki próbálja kivenni a lelencből a fiát, ki lomizzon kisbiciklit, dinókat meg törpöket, ki ugassa le az undok, játszótéri kölköket, ki lássa a sajátját a más ölében csicsikálni, ki próbálja magát minden karácsonykor kicsinálni, na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, kinek legyen tiszta sor, hogy haladás vagy haza, kinek legyen úgy, hogy többé ne mehessen haza, kit várjon a boldogság kék tengerén egy bárka, kit viszont a vácrátóti köztemető árka, kinek jusson éppen elég hely az isten tenyerén, Budafokon, Budaligeten és Mátraterenyén, Békésbe’ és Hevesbe’, s ki menjen a levesbe.

Forrás: FaceBook / NOL, B. Klárinak köszönöm.