Kis hajók / Kleine Schiffe

Tulajdonképpen semmi extra nincs ebben a filmben, amelynek még a címét sem érti az ember a leges legutolsó pillanatig.
A gyermektelen házaspár férfi tagja úgy dönt, hogy kilép az unalomig megszokottból és otthagyja a tisztaság mániáján kívül már semmi újat nem nyújtó feleségét. A feleség nagyon magára marad éppen akkor, amikor a férjétől még sikerül az utolsó utáni pillanatban mégis teherbe esnie. Nagy ház, gyógymasszőrségi hivatással, várandós állapotban, a közelben lakó aggódó saját édesapjával - nem egy egyszerű  helyzet, amit bonyolít még a kórházban véletlenül megismert fiatal terhes lány, akinek nincs hol laknia, hát egy hirtelen ötlettől vezérelve magához vesz. Van még egy fiatal autószerelő srác, akinek valamiért, az Isten se tudja miért, éppen a jó negyvenes várandós tetszik meg, de nagyon és nem a fiatal. Bonyodalom ide, bonyodalom oda, Katja Riemann, amúgy drámaibb szerepekben megszokott fantasztikus színésznő lubickol ebben a filmben.
Az össze-vissza, látszólag cél nélkül hajókázó emberek, sorsok a végére összerázódnak, egymáshoz tartanak, idomulnak. Megtanulják szeretni egymást és kifejezni szeretetüket egymás iránt. Ráéreznek életükre, annak élvezetére. Ez teszi a Kis hajókat / Kleine Schiffe szívet melengető filmmé, amelyre nagyon jó visszagondolni és emlékezni és újra nézni.

Fülbevalóm fele

Két nappal ezelőtt valószínűtlen jelenséget éltem át. Ezt akarom elmesélni. Hajnalban amint rákanyarodtam az Árpád hídra, jobb felől az égen karcsú, nyúlánk "C" betűt formált a Hold. Annyira sovány volt és hosszúkás és törékeny, mint amilyennek az Újhold születésekor szokott lenni. Ennek a Hold csecsemőnek éppen a felette világító csillag kölcsönözte különlegességét. Csodálatos tüneménynek hatottak így ketten együtt, a Hold és kísérő csillaga. Biztos lehettem benne, hogy életemben soha nem láttam még ezt a jelenséget az égen.
Visszagondoltam előző estémre, amikor is a fülbevalómat készítettem elő másnapra, az egyiknek a párját sajnos nem leltem. Most már tudom, hogy fenn van az égen. Csillag-Hold formában is ellenállhatatlanul gyönyörű.

Sándor Erzsi: ..szóval halálügyben...

"szóval halálügyben, kicsit messziről indítva. Popper Péterrel volt alkalmam néha interjúzni, ez azért is volt jó, mert alkalma volt így - nagy átéléssel - elmondani ugyanannak az ellenkezőjét is. Mikor milyen napja volt. HA szóltam, hogy a múltkor pont nem így, nem azt, hanem ellenkezőleg, akkor röhögött és elmesélte, hogy amikor a háború alatt az apjával bujkált, elfogták, elvitték (nem emlékszem), az apja mindig azt mondta neki: te csak ne félj, amíg engem látsz. És, kérdeztem, nem féltél? De - felelte - nagyon. Szóval néha úgy beszélt a halálról, mint a visszavágyódás értelmetlenségéről, a nosztalgia utálatáról. Ilyenkor azt mondta, h aki az életében jelen van, éli, és minden korszakát maximálisan kihasználja, annak nincsen kárba veszett ideje, és nem vágyódik vissza valahová, ahol már semmi keresni valója nincsen. Ezért hiszi azt is, hogy egy kompletten leélt élet után eljöhet az az idő, amikor az ember legfeljebb azt sajnálja amiről lemarad, de azt se nagyon, hiszen megéli, hogy ereje fogytán, avval már nem is tudna mit kezdeni. Tehát a jól kihasznált élet jól megélt vége lehet a halál. Tagadhatatlan, hogy bizonyos napokon ennek az ellenkezőjét is simán mikrofonba mondta."

Forrás: Facebook, 2014.02.22.

Mephisto

Újabb hatalom pukkasztó előadás a Vígben. Éppen annyira, amennyire a hatalom megérdemli. Mondhatni, az önkény kezdte a froclizást, az irodalmi, filmes adaptációból készült színházi előadás pedig keresetlen őszinteséggel válaszolt a kihívásra. A Mephisto egy olyan színház előadása, amelyet a regnáló hatalom gyakorlatilag lefejezett, és csak azért maradhatott mégis meg, mert Eszenyi Enikő színháza az értéket az alkotókkal, az előadóművészekkel együtt befogadta.
Stohl András fantasztikus Mephisto. Jót tesz neki, hogy abszolút főszerepeire és a színészetre koncentrál, s ahogy idősödik, úgy válik egyre tartalmasabb, kiválóbb színésszé.
Aki csak tudja, nézze meg az előadást, nagyon érdemes, szinte kötelező házi feladat ez a mai helyzetben és akkor, amikor nem tudhatjuk, meddig szabad, ami normális körülmények között természetes és szabad.

Príma környék

Nagyon nem szeretnék öregek otthonába kerülni majdani vénségemre. Lett légyen a ház egy príma környéken, kertkapcsolattal, jó kilátással. Engem nem érdekel, de lehetnek benne kényelmes két, három, négy ágyas szobák. Orvos is járhat ki akár hetente kétszer. Ja, és főzzenek szuperül, mert a mesterszakács a otthon vezetőjének a jó ismerőse az előző életéből. Nekem mindegy, mondhatnak akármit, hogy a családtagok és rokonok - igaz, előzetes bejelentkezés alapján - annyiszor jöhetnek hozzám látogatni, amennyiszer csak akarnak, én semmi pénzért nem mennék egy ilyen csodaházba, amelyben állítólag minden csak rólunk szól. A Pesti Színházban persze fokozatosan kiderül, hogy sokkal inkább másról van szó Spiró darabjában, a Príma környékben. Leginkább pénzről, sok-sok pénzről, kapzsiságról, jéghideg számításról és a mostani, ill. majdani öregek bőréről. Élmény volt Hegedűs D. Géza alakítása, valamint szívet melengető volt látni Keres Emilt szellemiekben épen, ugyanakkor fizikailag kicsit megereszkedve, a záró tapsra önállóan kijönni a színpadon.
Vénségemre jó volna családban élnem és úgy, hogy ne váljak lehetőleg senki, lányom, fiaim terhére, életem párja pedig tudni fogja majd, mi a dolga. Ha ez mégsem sikerülne, a príma környéktől mentsen meg valahogy az Isten.

A revizor

Aki tudja, nézze meg A revizort a Vígszínházban. Elemi élmény, értékes, a máról szól az ezernyolcszázas években élt Gogollal. Nagyon is magunkra ismerünk. Sajnos, mert semmi esetre sem hála Istennek. Fantasztikus a darab, a szereposztás (Hegedűs D. Géza, Lengyel Tamás), s mindehhez kellett az örökkön örökké érvényes történet. Az ember pedig azt hinné, hogy az uram-bátyám, a kéz kezet mos, az én ismerem a te vajadat a fejeden, te meg az enyémet, ha adsz a zsebembe eleget, élhetsz, a közös pénzből elsíbolom egy részét, észre ne vegyék, haza viszem azt, ami a többieké, hagyom magam lefizetni és nem is keveset, azt hihetnénk , hogy ez a jelenség, az össznépi korrupciós társasjáték, ha nem is tűnik el, de legalább csökken. A vígszínházi Revizor éppen azzal szembesít, hogy egész országunkat át meg átszövi, ott van az egyes emberben a korrupció, a korrumpálhatóság képessége, az emberi kapcsolatokban, napjaink szövevényeiben.

Egy este veletek

Nem akartam magamnak bevallani, de most nem volt valami nagy kedvem a mai találkozóhoz, ami két hónapja be volt vésve a naptárba. Volt idő, hogy ízlelgessem és szeretgessem az eseményt jó előre, várjam és időben öltöztessem ünnepibe hozzá lelkemet, testemet. Mindig is szerettem ezeket a februári bulikat nála, akinek neve napja alkalmával kerül e tájt az otthonában megrendezésre. Jók ezek a találkozók náluk, amelyek úgy tökéletesek, ahogy vannak. Megszokhattuk, mondhatnám immáron több év távlatából nézve.
Most mégsem akaródzott elmennem. A mélyben munkálkodó érzéseimtől féltem. Attól tartottam ui., hogy aggodalmaim, félelmeim agyon vágják az est hangulatát. Hogy erre ne kerüljön sor, latolgattam a távolmaradás gondolatát. Otthon lenni saját borongós hangulatommal még mindig jobb változatnak tűnt számomra, mint egy jókedvű társaságban gubbasztani magamba fordulva. Győzött az élni és barátokat megélni akarása.
Nem bántam meg, hogy elmentem. Ez a baráti buborék, amelyben most jó sokat voltam, ismerősebben hatott az ismerősnél, melegebbnek, kellemesebbnek az általában megszokottnál. Mégis voltak hosszú percek, amikor elrévedeztem, valahová a távolba meredtem, láttam is a mellettem ülő beszélgetőtársat meg nem is, hallani is véltem, közben egyre gondolkodtam, milliószor és mindhiába, előbbre úgysem jutok vele. Újra meg újra bebizonyosodni látszott, hogy jobb a zajos magány, mint otthon ülni is magába fordulva rágni magát. Ebben a sokszínű társaságban, témákban bővelkedő este, számtalan hatásnak kitéve inkább és egyre tünedeztek sötétebb gondolataim, mint domináltak. Hiábavaló volt minden előzetes kétely, megérte kimozdulni, semmi kétség.

Kötelező szeretet

A mai nap számomra sokkal inkább Kingi barátnőm születésnapja, mint bármi más. Pedig dátum szerint a szeretet, szerelem ünnepe már egy ideje ez a február közepi nap. A kötelező szereteté. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem nem csúcsosodik ez az érzés egy dátum körül, hanem van, folyik és hullámzik, létezik, mert lélegzik, él és tovább él az érzés folyamában, mert van és kész, és van, hogy kit, kiket és miért.

Verdi Requiemje a Zeneakadémián

Bele csöppenek egy kissé idegen világba, amelyben a közös és valamennyire ismerős komoly zene, a nagy zenekar, meg a kórus. Verdi Requiemjében mindez együtt van, gigantikus hangzás kerekedik ki a zenekar, a szólisták és a mintegy száz tagú vegyes kórus közreműködésével.
Ha ezzel Ugrin Gábor karnagynak szerettek volna emléket állítani, akkor a legmegfelelőbb darabot választották, éppen azt, amelyben az általa alapított Ifjú zenebarátok kórusa egyenragúan szerepelt a többi közreműködővel. Ha fajsúlyos zenével kívántak rá emlékezni, akkor Verdi Requiemje vitte az igencsak magasra helyezett lécet. A frissen felújított Zeneakadémia pedig, Ugrin Gábor számtalan fellépésének színtere, méltó helyszíne volt a mai estének.
Szólt a nem könnyű zene rendesen, a szólisták a kórussal tehetségük legjavát tették le a közönség elé a pódiumra. Élmény volt, hogy én is ott lehettem.

Szeret...lek

Nem tudom, ki írta a darabot, Pelsőczy Réka rendezte, ennyi kiderül a beharangozó plakátról. Hogy kik játsszák, sajnos fogalmam sincs, a mai fiatal színészekben, szerepeljenek bármelyik színházban,  jelen esetben a Thália Mikrószínpadán, nem igazodom ki, nem tudom a ki kicsodát. Pedig színesek, tehetségesek, modernek, dinamikusak, jól mozognak, énekelnek, táncolnak, mert ebben a darabban mindezt kellett, volt hogy dalra fakadtak, táncra perdültek, aláfestésül a történetnek. A zenekar tagjai szintúgy ismeretlenek voltak, ami nem újdonság, máshol is így van, hacsak kivételesen nem nevezetes a kísérő zenekar.
A színlapról Vándor Éva megjelenése jelentehette volna számomra az est egyetlen szilárd fogódzkodóját, aki csöndesen nagy kedvencemmé nőtte ki magát és a József Attilából ismerem. Helyette most Talács Kata jelent meg a színen, korosztályom egyik ismert színésze, és jól játszotta az idősebb nő és a szemtelenül fiatal férfi kapcsolatában a szerepét.
A darabban, ahogy az életben mindenki keresi a másik felől érkező szeretetet és szeretné szórni a sajátját a másik felé. Nagy néha összejön a boldog pillanat, perc, hónap, év, évek kettejûk között, hogy azután gellert kapjon az érzés, mely elcsúszik, megcsúszik, kibicsaklik valamin, valakin. Eléri a viszony az iszonyt, az unalmat, a kiüresedést, vagy éppenséggel egy valaki más jelenik meg a színen, aki valamiért vonzóbbnak mutatkozik a szokás hatalmánál.
A szereplők - nő, férfi - ritkán párjai egymásnak a történet szálai szerint. Egymás felé beszélnek, de nem egymásnak, mégis olyan az érzés sokszor, mintha egymással folytatnának párbeszédet. A dialógusokba rejtett monológokból a darab végére kialakul a szereposztás, kirajzolódnak az emberi sorsok, történetek, melyek egytől egyig a szeretet, a szerelem, a megértés, a kiegyensúlyozott társas kapcsolat utáni vágyainkról szólnak. Ma este a Tháliában keserédesen, vidám-búsan.

Erdős Virág: magyar táj

kis sömlyék szélin csikkek és csulák
kupakmező a boldog virradatban
golgota mélyén szeszgyár utca hatban
hangoskodók és megborult kukák

két ablak közt romló sonkák hegye hűl
benn bőg a bőgő papa mama lázban
krízis-koncert a közösségi házban
lenn a fal tövében egy vén kácsa ül

megrebben a szárnya ha kinyit a bolt
elröpül a gondja bármekkora volt
fura kis firkákat csapdos a szél

megveszi viszi kinyitja kiszopja
ajkán ragyog a búbánat iszapja
armandó hüje na bumm jézus él

Forrás: Facebook, 2014. február 4.

Z.GY.

Egy barátnőm édesapja meghalt. Tudtam, hogy beteg volt, de nem ennyire hogy... Vagy mégis, csak messze volt tőlem ahhoz...
Ma hajnalban a Facebook dobta föl valahonnan a szomorú, előszörre érthetetlen, később felfoghatatlan értesítést a temetéséről. Hirtelenül csapott le a fájdalom, hogy miért, hogy miért ilyen korán, ennyire fiatalon, ereje teljében, mondhatni. De annyi mindent nem tudok, ami az egészhez tartozna és kibonthatná a tények rejtett szirmait.
Z.GY. egy jó barátnőm apukája volt, az életben kétszer találkoztunk, akkor is nagyobb események kapcsán, egy kerek születésnapi meglepetés partin, valamint egy esküvőn, mindkettő kisebbik lányához köthető.
Nem ismertem, közelebbről semmi esetre sem, csak láttam, társaságában töltöttem egy kis időt, néztem szimpatikus arcát, hallgattam nyugodt hangját, éreztem benső kisugárzását, megállapíthattam, hogy egy nagyon jó ember. Ugyanezt állította róla a lánya, aki mély, lelkes, odaadó, töretlen szeretettel csüggött rajta, hasonlóan a felesége.
Átérzem a veszteség mértékét, a hiányét, mely olyan fullasztó, hogy az ember nehezére esik az egyetlen pillanattal való további létezés is, és csak fáj, egyre fáj, éget. Tompulni fog, kicsit talán távolodni fog a fájás, hogy újra meg újra beléd marjon, hiszen apámmal szinte évszakra pontosan tizenöt éve ugyanezt, vagy valami nagyon hasonlót éltem meg, máig élek át.

A Figurina

Egy-két napja jelent meg a Facebook oldalamon a Figurina. Nem tudom, honnan, hogyan, de a nagyon múltból, az biztos. Rácsodálkoztam, elnevettem magam, visszaemlékeztem rájuk.
A Figurina gyerekeim óvódás korában, bizonyos napjaim estéinek, hétvégéim szerves része volt. Saját lakás bábszínházukban néztük meg készülő félben lévő és már kész darabjaikat, melyeket rajtunk, elsősorban a gyerekeinken kísérleteztek ki, érzékeny fülekkel, szemekkel figyelték reakcióikat. Mi, felnőttek pedig lelkesek voltunk az ötleteiktől, ötletességüktől, ahogy a legkülönfélébb tárgyakba leheltek életet, amint kezeik boszorkányos játékával testesítettek meg élőket, ahogyan saját maguk, Klára és Gábor, később egyre nagyobbodó gyerekeik, Eszter és Vera jelentek egész alakjukban is az előadásaikban.
Lehetetlennek látszott, hogy ez a maroknyi csapat, a Figurina körül markánsan formálódó és meglévő elszánt drukker, kitartó, hűséges néző, támogató el tudja tartani ezt a parányi családi bábszínházat hosszú távon is. Szórványos vidéki és külföldi meghívások, fesztiválokon elért sikerek, kitüntetések, csendesen csöpögő, alig érzékelhető támogatások, lassan, fáradságosan terjedő ismertségük jelenthettek valamiféle biztató jeleket, póznákat a göröngyös, kitaposatlan úton.
És lásd, mintha megállt volna az idő. Pedig egyáltalán nem, de ma délelőtt egy órán át igenis úgy éreztem, hogy megállt az idő. Az igen komoly nevet viselő Figurina Animációs Kisszínpad helyszínén a Retek utca 17-ben (bejárat a Fillér utca felől) a II. kerületben Gábor és Klári, a Figurinások adták elő a Grimm-mesékből készített gyors egyben tartalmas Grim/m/aszokat. Annak idején, még a hőskorban láttam ezt az előadást vagy tízszer, annyira tetszett. Ismerhettem hát minden egyes életre kelő tárgyat, berendezési kelléket, fülembe csenghetett és ősrégről vissza is csengett a szöveg, ismerősnek tetszhetett az előadók hangja, mimikája, meg a kísérő zene. Mégis az újdonság erejével hatottak a gyertya-főszereplők a Hófehérke és a hét törpében, a Nyuszi és a sün meséjében a kefék, a varródoboz és lakói a Csipkerózsika kellékeiként, végül a paradicsom meg a krumpli és egyéb zöldségek a Piroska és a farkasban. Azon kapom magam, hogy önkéntelenül is ugyanúgy lelkesedem az előadásért, ugyanazokon a helyeken mosolyodom el, nevetem el hangosan magam, mint annak idején és mintha el sem múlt volna az a fránya húsz-huszonöt év.
Az előadás után mondom Klárinak, akivel ott folytatjuk, ahol ezelőtt egy negyedévszázaddal ezelőtt abbahagytuk, tudod, ez úgy jó, ahogy van, amilyen annak idején volt. Mert érték, s mint érték, örök. Erre nem mond semmit, elmosolyodik.

Mihancsik Zsófia: Meghalt Jancsó Miklós

Igen, igaza van Mészáros Mártának: egy zseni ment el, aki mindent tudott a filmről, a történelemről, az országról. És Cserhalmi Györgynek: nemcsak a filmekben adott szabadságot a színészeknek, hanem megtanította nekünk azt is, mi az a szabadság. És Mundruczó Kornélnak: minden történetével az emberi tisztesség kérdéseit feszegette, miközben a hatalom természetéről rajzolt kegyetlen történelmi tablókat, és miközben a műveivel is, a magatartásával is folyamatosan azt bizonyította, hogy az alkotói szabadság nem politikai berendezkedés vagy világnézet kérdése, hanem belső, morális kérdés. És Gyurcsány Ferencnek is igaza van: épp akkor hagyott itt bennünket, amikor a szókimondására, a demokrataságára, sőt a tekintélyére a legnagyobb szükségünk lenne.

Lassú folyású időben készítette világhírűvé vált első filmjeit a hatvanas években. Így aztán az én generációm számára, amely akkor még csak a kamaszkorát élte, tíz-tizenöt évvel később is revelatív érzelmi és intellektuális élményt jelentettek, sokkoló felismerésekre vezettek arról a világról, amely még mindig tartott, és még sokáig kitartott.

Nem voltunk közeli ismerősök, csak néha beszélgettünk. Egyszer nyilvánosan is, 2002. október 13-án a Klubrádióban, vasárnap késő este, a Hétzáró című műsor akkori szokásos adásidejében. A közélet aktuális eseményeiről volt szó, mert a műsor valóban közéleti-politikai „hétzáró” volt, és mert azt hiszem, nemcsak a filmjeiben, a mindennapokban is szenvedélyesen politizált.

Nyilvánosan nem tehetek többet, mint hogy Jancsó Miklós tiszteletére és emlékére közreadom ezt a beszélgetést. Jancsó hangját. És az utolsó mondatát: „Mi mindig itt maradunk.”

Forrás: részlet, Galamus - 2014. február 1.

http://www.galamuscsoport.hu/tartalom/cikk/355225_meghalt_jancso_miklos