Az adott szó

- A barátaid közül mindenki tudja, hogy örmény vagy.
Persze, hát aki össze tudja rakni, hogy mi is az, hogy örménység.
- És ők elfogadtak olyannak, amilyen vagy.
El.
- És szeretnek is.
Lehet.
- A te funkciód a baráti körödben mi lehet? Rád számíthatnak, támaszkodhatnak, pszichológiai ülésekre is hajlandó vagy, egyéb?
Biztos, hogy számíthatnak rám egyesek, akik gyengébbek nálam, mert a gyakorlat azt mutatja, hogy bizony nagyon sok embernek vagyok lelki támasza, bizalmasa.
- És te bírod ezeket a lelki terheket cipelni?
Hát nem mindig. Van, amikor az ember elfárad. Igen. Ez van, drágám. Leállíthatod a fölvételt.
- Ha eszedbe jutott valami, még mondhatod, bár valóban mindjárt itt a kazetta oldalának a vége.
Eszembe jutott az is, hogy primitív a nép többsége. Időnként úgy csodálkozom, hiszen én mindig is annyira fölnéztem a magyarokra, a magyar népre, mert nyugaton él, mert messze él a türkménektől és messze él az örményektől, mindazon népektől, akiknek amúgyis primitíveknek kellene lenniük. Messze élnek a magyarok azoktól örményektől, akiknek van vagy négyezer éves kultúrájuk, de hát időnként oly primitívség jeleit mutatják, hogy az egyszerűen elképesztő és érthetetlen. A türkménekről nem is beszélek, akiknek nyolcvan évvel ezelőtt még egy épkézláb ABC-jük sem volt, és ha nem jönnek be az oroszok, még azóta is a fán vannak (nevetünk), úgyhogy probléma akkor sem lenne velük, ha napjainkban is tevéken, meg szamarakon közlekednének és ABC-jük sem lenne. Soha nem felejtem el, hogy az orosz hatalom igenis sok minden jót tett a türkménekkel. De az a tény, hogy egy türkmén népnek legyen egy Operaháza, hát az kész röhej. Operaház!, amikor egy ABC-jük sem volt. Zenéjük sem volt. Az örményeknek viszont volt egy négyezer éves történelmük, s akik ab ovo hatszáz kilométerre élnek a türkménektől. A türkmén mind a mai napig rettenetes, hogy milyen egy elmaradott nép.
- A türkméneknek lehet azáltal felmentést adni, hogy Ázsiában laknak és a környezetükben is hozzájuk hasonló fejlettségű népek élnek.
Az örményekkel kapcsolatban még el szeretném mondani a következő kis történetet. Amikor az ezerkilencszáznyolcvanas években Örményországban jártunk Péterrel, bement egy nyilvános férfi WC-be,  épségben ki is jött onnan, egy szempillantás is elég volt, hogy a szörnyűséges WC-állapotokat megismerve azt mondja:
- amilyen ősi a kultúrája az örményeknek, olyan messze vannak a mai civilizációtól.
Na most, hogy ez hogyan lehetséges, hogy ennyire le vannak az örmények maradva a civilizációtól, azt én nem tudom, nem tudhatom. De valószínű, hogy ehhez is a szovjet hatalommal elérkezett bizonyos szabadságnak, demokráciának lehet köze.
- Én is valami hasonlót éreztem, csak nem tudtam ezt így megfogalmazni. Pontosabban Kolja-n és a Kolja viselkedésén éreztem ennek a hangulatát valamennyire.
Hogy hiába mondja magáról az örmény, hogy háromszázháromban náluk már kereszténység volt, meg négyszázháromban föltalálták az ABC-jüket.
- Meg ott van a Matenadaran a legrégebbi írásos emlékekkel, forrásokkal, a híres örmény múzeum Jerevánban. De Kolja viselkedésében éreztem meg azt a keleti, ázsiai modellt, ahol a férfi megy elől peckesen és utána kilométerekkel az asszony "csadorban" lefedve az őt követő gyerekekkel.
Az összes hívő örménynek a vallási fejét katolikosznak hívják és a katolikosz Örményország Ecsmiadzin nevű városában székel. Ennek a katolikosznak a titkárával, aki egyébként a legmagasabb egyetemi végzettséggel rendelkezett ismerkedett meg annak idején Péter, úgy huszonvalahány évvel ezelőtt. Felkérte a titkárt, hogy adjon neki egy interjút, aki erre szívesen rá is állt. Sokmindenről beszélgettek, amiből cikk is született, s amelyet később  a Képes Újság közölt le Magyarországon. Beszélgetéseik során hamar kiderült egy közös vonásuk, miszerint hogy a Péter is, meg ez a bizonyos titkár is ugyanolyan lelkes rajongója a Whiskey-nek. Merő véletlenségből Péter bőröndjében volt egy üveg Whiskey. Azt kérte hát a titkártól, hogy másnap délután öt órakor jöjjön el a szállodánkba, ahol megszálltunk, hogy együtt whiskey-zzenek egyet. És aki nem jött el öt órakor, az nem a Péter, hanem természetesen a titkár volt, aki eladdig amúgy egy teljességgel normális, kultúrált, intelligens európai embernek nézett ki. Mikor másnap a Péter megkérdezte a titkárt, hogy miért nem jött el és miért nem mondta le az előre megbeszélt találkozójukat, erre a titkár így felelt:
- Ó, ne haragudjon, kedves Szegő úr, de hát tudja, mi ázsiaiak vagyunk, nekünk nem szabad az adott szavunknak hinni.
Szóval egyáltalán nem szavahihetőek. És ez a borzasztó az örményekben is.
(Kati húgom azt mondja, hogy az ülés teszi a legrosszabbat az ember derekának, ha reumás, lunmbágóhoz hasonlatos érzés gyötri immáron napok óta. Ha az ember nem foglalkozik kellő intenzitással az egészségével, akkor az a legváratlanabb pillanatban, helyen, de mindenképpen megbosszulja magát. Péntek hajnalban csak azért tudtam valahogy oda kerülni egy hirtelen összecsuklás után húgomhoz egy izomlazító szuri-muri erejéig, majd azt követően a munkahelyemre, mert életem jelenlegi társa - huszonnyolc éve jelenlegi -, Tibor mindenhova elfuvarozott. Az egész, nyárias hőséggel telt hétvégét kis szobámban többnyire fekve töltöttem. Az embernek ilyenkor maximális és tökéletesen vízszintes nyugalomra van szüksége, a lábát háromszög alakban vagy térdtől lefele felpolcolva kell tartani. Állítólag ilyenkor mentesül a gerinc a terhelés alól legjobban, állítja húgom szigorúan, aki diagnózis felállítása, kúra elrendelése során teljességgel figyelmen kívül hagy mindennemű rokoni kapcsolatot, csak az odafigyelés, törődés sugárzik róla. Ellenvetésnek ilyenkor helye nincs, tudom jól, tapasztalhattam már nem először. Nem vagyok egy egyhelyben hosszú ideig ellevő típus, így aztán alig van ennél nagyobb büntetés egy magam fajta izgő-mozgó számára. De becsületemre legyen mondva, nagyrészt kifeküdtem a két és fél napot, bármennyire is nagy csapást jelentett számomra az egyhelyben-léttel járó látszólagos tétlenség. Néztem a meccseket, amelyektől nem voltam elájulva, bár az USA igenis egy győzelemmel felérő döntetlent ért el az angolok ellen. Egyelőre egyik csapat játékától sem vagyok elájulva, de én csak egy buta nő vagyok. Elolvastam egy jó kis mai német regényt: Maria, ihm schmeckt's nicht címmel (Mária, nem ízlik neki), amely egy német újságíró kalandjait meséli el olasz apósával és annak terebélyes családjával kapcsolatban bő humorral, a napi szituációkban az olasz és tőle homlokegyenest eltérő német jellemet illető irónikus megfigyelésekkel, amelyek számtalanszor megnevettettek. Hallgattam egy csomó jó zenét, köztük  Procol Harum, a legendás rockbanda hetvenkettes Live koncertjét az Edmontoni Szimfónikusokkal, frenetikus. Vasárnap végén ültem le egy kis időre a gép elé, hogy anyám története folytatódjék, a blog ne maradjék kedvenc számomon, tizenharmadikán bejegyzés nélkül. Holnaptól az élet érzékeny, majdnem teljesen kihúzott derekammal megy kicsit moderátóbb tempóban tovább. Meglátjuk.)