Kitettek egy embert. Tudom, egy a sok közül, de nekem egy nagyon kedves kolléga. Nem azért, mert jópofa volt és jókat lehetett vele dumálni. Hanem mert úgy láttam, hogy lelkiismeretesen, jól végezte a munkáját. Ennek kellene az alapnak lennie, sajnos nem az. Rá lehetett számítani. Tudták ezt a felettesei is, amikor átmenetileg csoportvezetőnek nevezték ki a múltban. Szükség volt a szakértelmére, a becsületességére, a megbízhatóságára. Most meg kidobták, mint a szemetet. Még bejött aznap, dolgozni, dolgozott is, a maga módján csöndesen, megbízhatóan, felelősségteljesen. Azután valami ok miatt felmondtak neki. Nagy hirtelen. Pontosan tudni sem lehet, hogy miért. Az emberek ilyenkor susmusolnak. Latolgatnak. Pletykálnak. Megbeszélik egymással azt a kis semmit, amit feltételeznek vagy tudni vélnek.
A döntés, hogy mennie kell a kedves kollégámnak nagyon fentről érkezett, mi meg itt nagyon lent, nem értjük a miérteket. Miért tesznek ki egy olyan embert, akiről senkitől sem hallottam egyetlen elítélő szót sem, nemhogy negatív kritikát? Miért nem sikerül hatékonyan kiállnunk egymásért, ha egyszer meg vagyunk győződve a másik ártatlanságáról? Miért hagyjuk, hogy a félelem legyen úrrá rajtunk? Miért jobb a széthúzás, mint az összetartás? Hogyan tudunk újra és újra szembe nézni önmagunkkal?
Tudom, hogy sokakat ér ugyanaz a sors, mint a kollégámat, engem most mégis az őt ért igazságtalanság ütött szíven. Úgy éreztem, ha nem adok ennek valamiféle hangot, menten "megfulladok".
