Értéket teremtek

Tudod, álltam ott a tömeg szélén, rálátással a vászonra, a kivetítőre, az előadókra és a népekre, ez utóbbiak mindezt a felhajtást  maguk is láthatták, és annak örültem szép csöndben magamban, hogy nekünk még erre is futja. Gazdag technikára, időre, de mindenek felett ilyen előadókra. Olyanokra, akik ugyanazt mondják, amit magam is érzek emitt legbelül.

Ahogy eddig is, de ezek után aztán végképp be kell jönnöm rendesen dolgozni, minőséget kell termelnem a legkevesebb selejttel lehetőleg, legyek nagyon egészséges, beteg – ha lehet – sose, és úgy húzzak, hogy az csak na, mert most rajtam a cégem nagyvilágának a szeme. És ha ezt elkúrom, akkor cseszheti a világ egy része velem együtt, s akár bezárás is lehet a vége. Egyébként csalódtak bennem, mert nem voltam képes a kezemen, s a lábamon bilincsekkel és mázsás súlyokkal megcsinálni a Magyar Vándort a lovon. Megsúgom, hogy én is csalódtam bennük, amiért egyáltalán olyat vártak el tőlem, amire úgysem leszek fizikailag képes.

Pedig olyan szépen, egyenesen szívhez szólóan beszéltek hozzám. Motiválni akartak, ha jól értettem, legalábbis sok emelkedett hangon előadott tüzes mondatot hallottam. Vaksi szememmel viszont nem láttam, merre veszett el az a fránya motiváció, pedig mondták, hogy Lepsénynél még megvolt.

A fizikai állományban lévő kollégáimat „értékteremtőeknek” nevezte a szónokok egyike: „ti vagytok azok, akik itt értéket teremtenek” szavakkal, s közben megbicsaklott a hangja a meghatottságtól. És ezt olyan jó volt hallani, hogy vannak itt legalább valakik, akik értéket, vagy mi a fenét termelnek és teremtenek. Mi, többiek meg nem. Ezt is olyan jó volt végre megtudni, hogy én csak élek bele a világba, lógatom a lábam, de ha éppen nem, akkor sincs semmi értelme a munkámnak, mert az minden, csak nem érték.

A két szép szál legény csak állt ott az összesereglett, összeterelt tömeg előtt, olyan jó volt legeltetnem rajtuk a szememet, hogy ezek az én vezetőim, akik telis de tele vannak ügyeletes bölcsességekkel. Csak úgy öntötték rám azt a sokat, hogy szinte belefulladtam. Megtudtam például azt, hogy azért dolgozom egy világcégnél, mert világmárkákba szállítunk be értékeket. Be kell vallanom, hogy a fakanalat azért néha leteszem, és a fejemet az egyre ritkuló hajam hordásán kívül egyébre is, többek között gondolkodásra használom, mely fárasztó és számomra  szokatlan tevékenység után gyakran le kell ülnöm megpihenni egy kicsit. De azért ezt a magvasságot magamtól is kibírtam volna találni. Meg azt is, hogy irtó rossz, hogy elmaradásban vagyunk az értékteremtéssel. Hiszen az nem elég sajnos, hogy valakik ezen az értékes munkahelyen értéket teremtenek, ha nem a megfelelő időben történik az a bizonyos értékteremtés.  

Így aztán egy kicsit sem voltam elkeseredve, hogy amolyan parazita félének, valamilyen szükséges fölöslegnek tarthatnak itt a cégnél tisztelt nagyjaim.

Elfáradtam a sok okosság, bölcsesség hallgatásába. Képletesen végig simogattam a sok ráérő kollégámat a pillantásommal, amelyben benne volt a titkolt remény, hogy talán  ők is azt vették le az egészből, amit én: miszerint nem csak bizonyos emberek teremtenek értéket, és fölöslegnek sem kell magunkat érezni, van erre a titulusra bőven jelentkező.

Csak azt a kidobott egy órát sajnálom. Tudom, teljesen fölöslegesen.

Kutyáknak tilos

Nem tudtam, hogy mi a furcsa ma a parkunkban. Bele tellett egy kis időbe, míg rájöttem. A csönd. Ahogy a szelet hallom zúgni a fák között, meg az alváshoz készülődő madarak utolsó csicsergését. Ezen kívül csak ez a fene nagy csönd. Szinte harapni lehet, annyira hallani.

Levágták a füvet a parkunkban, majd, mint akik jól végezték a dolgukat, kitettek egy táblát kerítéskapura: Kutyát sétáltatni tilos! Mintha az elszórt kutyagumik nehezítették volna a fűnyírást, azét a fűét, amelyet kivétel nélkül mindenkor meghagynak annyira nőni, az ildomosnál sokkal nagyobbra, hogy aztán szentségelhessenek: időjárásra, esőre, fűre, itt-lakókra, mindenre és mindenkire, most a kutyagumikban testet öltött kutyákra és gazdáikra.

Csönd van, de akkora, hogy egyenesen belesüketülök.

Hiányoznak a kutyák. Ahogy futkároznak. Egymást kergetik vagy az eldobott labdát. Hiányzik a csaholásuk, az ugatásuk, a morgásuk, a vicsorgásuk, a farkcsóválásuk, a nevetésük, a düheik, az örömeik, és persze hiányoznak a gazdáik. Egy idő után már tudtam, hogy ki kivel barátkozik, miért éppen akkor jön ki a kutyájával a kertbe sétálni, ill. dehogy sétálni, hanem egymással beszélgetni, amíg a kutyák maguk között múlatják az időt. Ha ismerőst láttam, a földszinti ablakból üdvözöltem a kutyás gazdit, perceket is elbeszélgettünk.

Szabályok, törvények nélkül élt békességben ez a kutyás-gazdis-lakós társadalom. Néha kicsit sok volt az ugatásból, de jól tudtuk, hogy ez hozzá tartozik a kutyáktól hemzsegő kerthez és a körülötte élőkhöz. Amikor bementem a kerítés által övezett kertbe, a betonkockákkal kirakott járdán biztonsággal közlekedhettem, nem ért semmi meglepetés. Viszont kétszer is meggondoltam, hogy szemügyre akarom-e venni a kert közepi két fenyőfát közelebbről. Valami azt súgta, hogy nem úszom meg anélkül, hogy kutyagumikba ne lépnék. Az ember ismerte hát a korlátait és nem feszegette, ha nem volt muszáj.

Évek óta zajlott ez a békés egymás mellett élés a kerítésen belül álló gazdik, a kertben szanaszét rohangáló kutyáik és a kerítésen kívüli világ között.  Semmi nem látszott megtörni ezt a magától kialakult és fennálló kozmikus rendet. Csak most. A fűnyírók hadának kellett eljönnie, hogy a füvön kívül ezt a békét is elnyiszálja. Meg ez a valahonnan fentről leeresztett fránya tábla a tiltással, hogy a kutyáknak a kertbe be mostantól aztán ne. Egy manccsal se.

Csönd van. A madarak már elültek éjszakára, csak a szél söpör végig a fák között, borzolja a leveleket, susogó hanggal inal tova. Iszonyú ez a csönd. A fejemben viszont minden van, ami nem csönd: az egyik riadt gondolat kergeti a másikat, és a fájó szívemre figyel.   

Kanyarok

Tudod, szeretek elmenni egy egykori munkahelyem mellett. Kellemesen kanyarog az út, szélesen, mellette kétoldalt házak szórványosan,  a Kincsem Park, utána a Vásárváros. A főbejárattól jobbra magasodik az Expo szálló. Másik oldalon egy háromszintes, fákba, bokrokba vesző alacsony ház, ahova két éven át jártam be dolgozni. Hogy mi keresni valóm volt a pénzügyi osztályon? Az ördög tudja, meg a B. Laci, aki a vágyott Stúdiók helyett oda bírt beprotezsálni. Életidegen volt nekem a pénzügy: sohasem tanultam, sohasem gyakoroltam, egy percet sem dolgoztam ezen kívül benne. Hiába titkoltam, azért felszínre került, hogy csak muszájból vagyok itt, alig várom, hogy átkerüljek az egyik Stúdióba, ahol a kiállítások szervezése, kivitelezése folyt. Sok volt ott az előkészítő munka, a kivitelezés, meg az utazás. Mint a pénzügy dolgozóját – jutalomból -, olykor engem is megutaztattak. Kitaláltak valamilyen munkát, amit csinálnom kellett, és máris hozzákapcsoltak egy-egy kiállításhoz. Ha nincs a B. Laci és a pénzügy a Vásárvárosban, akkor nem szagolok bele a borászok belterjes, családias levegőjébe a Bréma Bor kiállításon, és nem látom élőben Waldheim, ENSZ Főtitkárt, amint a standunkon átveszi a fadobozba zárt ki tudja, hány éves, nemes penészekkel borított Tokaji Aszút ajándékba. Fúj, gondoltam először, aztán mégsem fúj, gondoltam tovább, hiszen a penész bizonyította a bor korát, mennyire régi, s aminek a Főtitkár igen csak örült.

Szeretem ezt a csöndesen kanyargó utat a Vásárváros mentén, végig az egymást érő pavilonok, fák, bokrok mellett. Nem varázsolja szebbé a múltat, de eszembe juttat egy munkahelyet, ahova jártam. Mert kellett. Mert az volt az első állomása a pályakorrekciómnak, miszerint a számítástechnikától az idegen nyelvek felé veszem az irányt, mely irányultság mind a mai napig tart.

Kellemesen suhanok a Vásárváros mellett. Ahogy a kocsi ring, úgy dőlök ide, meg úgy dőlök oda, négy keréken andalgok, legeltetem a szemem a sok zöldön, s egyre kutatom közöttük a régen ismerős épületeket. Emlékezem.

A Cég legelső emberének esete a facebook-kal

Ugye az már rangot jelent, ha a Cég legelső embere ledörgöli a legutolsó bejegyzésemet a Cég belső facés oldaláról.  Sosem gondoltam volna, hogy ez egyáltalán lehetséges, és velem mindez megtörténhet.

Ezek szerint volt súlya az írásomnak, pedig nem csináltam mást, mint csak ültem és meséltem. Társalkodó stílusban írtam húsba vágó témákról. Nem hosszan. Csupán csak egy csöppet megpöcköltem a tartalmat, odébb gurítottam, s mentem a következőre tovább. Az olvasó nagyon is érthette, amit virágnyelven írtam, mert azt kaptam vissza, hogy ő még sokkal olyanabbakat mondott volna.

Ez a kis virágnyelves sétagalopp, enyhe lányfoci sarkallta cselekvésre a Cég jelenleg legelső emberét, aki gondolt egyet és törölt. Túl sok volt neki így is a könnyed mondanivaló. Nem akarta, hogy a leírt betű által hordozott tartalom megérintsen, megmozgasson akár csak még egy embert is a Cégnél.

Nem bírt szembe nézni egy véleménnyel. Ráadásul egy olyan véleménnyel, amelyről kiderült az addigi reakciók alapján, hogy nagyon sokakéval egyezik. Helyettük, ha úgy tetszik, a kollégáim nevében is írhattam tehát, s mely véleményt nem képes elviselni a Cég legelső embere. Annyira nem tudja elfogadni, hogy a törlés mellett ugyanakkor elvette mindenkitől a szabad bejegyzés jogát is, melynek következtében a kölcsönös kommunikációból így egyirányú közlés lett. Majd ő megmondja, hogy mit és mikor mond. Az eddigi vitafórum helyett one-man-show az, amit tapasztalunk.  A Cég legelső embere immáron egyes egyedül van jelen alkotói szinten, kinyilatkoztat, mi pedig olvashatjuk, emészthetjük és egytől egyig egyet érthetünk vele.

A véleményed különben sem érdekli. Eddig is csupán csak a látszat kedvéért hagyta működni ezt a tetves, terhes demokráciát. Őneki egyedül saját maga a fontos. Ő az össznépi szimpatikus. Tudja a tuti frankót. Mindenre tudja az odaillő megoldást. Megmondja, hogy merre hány méter. Megmutatja, merre van az arra.

Eljött a kánaán, a nagybani lustulás, az agybani tunyulás ideje. Nem kell gondolkoznunk. Nem kell semmit sem kitalálnunk. Csak ne zavarogjunk. Nincs is min. Hiszen a beállítottság, az irányultság több mint világos.

Engem se olvassatok. Nyugi van. Holnap is nap lesz. Az övéhez kísértetiesen hasonló.