Becsukom az ajtót

Végül is mennyim van hátra?

Jó esetben húsz év, inkább annál kevesebb.

Azt már fél lábon is, vagy mankóval, vagy járókerettel.

Az út, mely előttem kanyarog, oda vezet.

Azt is mondhatnám, hogy életem utolsó harmadában nekem már édes mindegy.

Leülhetnék, akár rezignáltan is várhatnám a nagy Kaszást.

Kinézek a fejemből. 

Látok napot, érzek szelet, érzékelem az elvonuló felhőket.

Működik a gyár, a szoba, asztalomon a gép, dolgozom, lélegzem.

Tovább.

Van ma és lesz holnap nekünk, itt-maradottaknak.

Persze jobb lett volna folytatni egy barátságos, szimpatikus környezetben.

Ott, ahol számít az egyes ember és hordozott értékei.

Ahol visszanyeri valós a helyét a Tízparancsolat.

Ahol van világos, akár országosan is követhető cél.

Ahol kiszámíthatóak a játékszabályok, mert vannak és mindenkire egyaránt érvényesek.

Ahol a vezetők önmagukban is szakemberek, Emberek, és hivatásukból kifolyólag a jobbításon, az ország felemelkedésén munkálkodnak.

Ahol nem a lopás, a mutyizás, a hazudozás, a tiszteletlenség, a megalázás, a megvezetés, a megfélelmítés, a botrányos beszéd és kommunikáció, a másként gondolkodó porig alázása, földbe döngölése a fentről jövő és sulykolt példa.

Jobb lett volna egy olyan hely, ahol nem érzem magam ennyire idegenül.

Ahol nem azon kell gondolkoznom, hogy akkor most előttem egy újabb négy év telis, de tele botrányokkal, képembe mondott hazugságokkal, kétes üzelmekkel, megúszott ügyekkel, mocskolódásokkal, karaktergyilkosságokkal, koncepciótlansággal, élet- és testidegen tervek megvalósításával? Képzeletem kevés hozzá, hogy még mivel.

Becsukom az ajtót.

Rácsukom az elkövetkező, borítékolhatóan méltatlan, szégyenteljes évekre.

A család, a barátok bejöhetnek.

Oszlopok

Tegnap álltam ott egy maroknyi búcsúztató társaságban és néztem a távozót, aki aznap volt utoljára. Nem járt már be egy ideje, csak néha, amikor nagyon kellett, amúgy máshova vitte innen útja. Körbe fényképeztem az embereket, akik között sokan voltak még a régi brancsból, de már voltak új arcok is. Kell a frissítés, az újítás, mely eleddig jobbára abból fakadt, hogy elege lett valakinek abból, ami van, és azt gondolta, tehetségét, kitartását, tudását, karakterét adhatná máshova is, oda ahol még észreveszik, számolnak vele és megbecsülik.

Mert e helyütt ez utóbbi, a megbecsülés hiányzik a legjobban az irtó sok minden mellett, mégpedig hogy megsimogatják azt a csöppnyi buksi fejedet és azt mondják: te, ez jó, vagy, te, milyen klasszul csinálod a dolgodat, vagy, te, jó, ahogy működsz, de ha még ezt is mellé teszed, még jobb lesz, elhiszed? Valami ilyen simogatás kell az egyszeri ember fejének, meg a lelkének. Mert persze, hogy megvan otthon a házastársi simogatás színes, szélesvásznú egyébbel, meg a baráti simogatások is megvannak, de azért fontos lenne ott is valami hasonló megbecsülés, ahol az ember lassan a fél életénél is többet eltölti, és már-már a vérét adja érte. Megsúgom, hogy ha lett volna valamiféle odafigyelés az egyes emberre, nevezzük ezt észrevevésnek, megbecsülésnek, dicséretnek, egy jó szónak, akkor az embereknek egy jó része még mindig itt öregbítené a cég jó hírét, mely - valljuk be -, jócskán kopott a közelmúlt viharosabb ideje folyamán.

Néztem tegnap az embert, aki búcsúzott. Értelmes volt és értékes. Dolgozott a legfelsőbb vezetőkkel, a külfölddel, és volt kapcsolata a plebsszel is. Megtalálta a hangot oda is, meg ide is. Most megy. Mert másfelé viszi az útja, máshol kamatoztatja mindazt, mi fölhalmozódott benne. Ez az élet rendje, mondják, valaki megy, a többiek maradnak. Ám mozgolódik bennem a kétely, hogy igenis maradhatott volna, ha valamik jobban stimmelnek. Ha lát valami világos célt és az ahhoz vezető göröngyös utat maga előtt. Ha érzékel társakat maga előtt, maga mellett. És ha valaki súlyt fektet arra, hogy maradjon.

Most ő ment. Elment.

Holnap megy más, már folyamatban van, egy röpke hónap, mi hátra van. És ez a másvalaki se fontos, hogy megmaradjon. Lehet bármennyire is tudója a szakmájának. Lehet bármennyire is átlátója a folyamatoknak, ill. hogyan is kellene, hogy működjenek jó esetben a dolgok. Lehet sprőd a stílusa, helyenként bántó és meggondolatlan, lehet, hogy agyának működése, felfogása sokunknál jóval gyorsabb, de vitathatatlan, hogy értője a területének, a hozzá kapcsolódó társterületeknek és jobbá tenni akar, mi eddig volt. Az ilyen emberek sohasem szimpatikusak és soha nem örvendenek közszeretetnek. Mert ellent mennek a megszokottnak. Mert fejükben ott a majdnem kész megoldás, míg mi még föl sem fogtuk, merre is kellene elindulni.

Az ilyen embert is elengedjük. Mit nekünk?! Semmi és senki sem számít. Már nem tudom, mi számít. Nincsenek pótolhatatlanok. Csak vannak, akiket nehezebben lehet pótolni.

Kellenének pedig a biztos nyugvó pontok, támpontok, amelyekben kiegyezhetünk, s amikre ugyanúgy számíthatunk holnap is, meg holnapután is, és tegnap is beton biztosan megvoltak. Amikor ennyire recseg-ropog egy hely, akkor még inkább kellenek stabil oszlopok, meg utak az oszlopok között, és további utak a hely körülötti világ felé.

A tegnap búcsúzó ember egy amolyan oszlopféle volt, ahogy az egy hónapon belül búcsúzni készülő is az.