Pincebogár Sziszüphosszal medve lesz

Egyszer majd látszani fog az először pislákoló, majd egyre erőteljesebb világosság az alagút végén. Mert az biztos, hogy alagút van, nem is széles, nem is rövid, a sötétség benne pedig egyre mélyebb, tömörebb. Olybá tűnik, mintha egyesek egyenesen azon dolgoznának, hogy az alagútban töltsük életünk derekát pincebogarakként. Nem tudom, ki hogy van vele, de én jobban szeretek medvének lenne, és a téli álmom után a barlangomból a napfényre kerülni. Ott majd kinyújtóztatom a rengeteg munkában meggémberedett tagjaimat a világ négy csücske felé, csak úgy recsegnek-ropognak csontjaim, arra gondolok, hogy az egész egy hosszú, rossz álom lehetett, az élet mégiscsak szép.
Mert most Sziszüphosznak is érezhetném magamat, aki azt a tetű hatalmas golyóbist görgeti föl a tetű meredek lejtőn, hogy a tetűbe is, végre ott maradjon, de az szaharik mindenbe bele és rohan lefelé a lejtőn, hogy neki ütközzön Sziszüphosznak , aki újra meg újra meg újra föltolja a lejtőn. Nem mondom, nem valami perspektivikus, egyben optimista énkép pincebogárnak meg Sziszüphosznak lenni egy személyben, talán a medve-lét nyújthat valamiféle megnyugtató távlatokat.
Legalább valakiknek érezhetem magam, mert amúgy minden arra fele mutat, hogy senkinek se érezzem, ill. csupán csöppnyi csöppnek a sok hatalmasság, futó-zseni mellett. Mert ezek a zsenik, úgymond "szakértők" befutnak valahonnan a cégbe, azután meg kifutnak, kellemetlen nyomot hagynak maguk után és szájízt, ha engem kérdeznek korábban, a cég közelébe sem engedtem volna őket.
De ki vagyok én? Egy pont csupán a három-négy-ötszáz pont közül, mikor mennyi pont dolgozik pontosan a cégben, aki vesszőcskére szeretne jutni. Ha vesszőcske nem is lehet, legalább a hangját hadd hallassa. Megértem én a magasságosakat, ki szereti, ha több száz pont beszél egyszerre, csöndben legyenek és csak szolgáljanak, az a dolguk. Tesszük. Talán többet is, mint amit a törvény előír. Így aztán egyre fáradunk a sok futó-zsenivel a hátunkon, mint az óriás, aki a nyakában ültében is állandóan izgő-mozgó, pocskondiázó gonosz törpe cipelésébe fáradt bele.
Hát így vagyunk mostanság. Csak a robot, a robot, már egy jó ideje átmenetinek kikiáltott állapot, amely átmenetileg úgy érződik, mintha örökké tartana. Káprázat az egész csupán. Az irdatlanul magas hegyek mellett eltörpül pincebogár, Sziszüphoszi létem.
De medveként is, ha egyszer végre valahára medve lesz.
     

Utánad küldött szavak - újra - Fekete Lacinak

Ma lesz a temetésed. Alig akarom elhinni.
Te voltál az a ritka ember, akiről el sem bírtam képzelni, hogy egyszer csak meghal. Mintha vasból lettél volna, meg valami olyan anyagból, amely elnyűhetetlenül tartós. Téged megélve, márpedig rengetegszer voltunk együtt, hiszen éveken át dolgoztunk egy munkahelyen, azt gondoltam, hogy ez a pasi örökké fog élni, annyi benne a spiritusz, életkedv és erő.
Emlékszem, hogy téged hallgatva hasonló gondolatok kerengtek bennem: nem lehet agyon ütni ezt a Lacit, ha addig élek sem lehet agyon ütni, annyit tud beszélni és szinte bármiről és bármennyit. Egyszerűen rosszul voltál, ha nem te lehettél a társaság középpontja, márpedig egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy nincs az a téma, amely ne téged hozna helyzetbe, mindegyikben otthon voltál, mindegyikben nagy hangon lubickoltál. Nem lehetett téged lelőni. Volt az úgy, ha szóhoz szerettem volna jutni, szabályosan túl kellett ordítanom téged, hogy pár percre én is hozzá tudjam tenni a magam gondolatait.
Aki ismert téged és ilyen közelről, az jól tudja, miről beszélek, mindeközben elmosolyodik, a Laci már csak ilyen, mondja szeretettel. Mert a kollégák szerettek téged ezzel a sok furcsasággal, nagy hangoddal, exhibicionizmusoddal, minden és mindenkinél jobban tudásoddal, ezzel a túlzott mozgékonyságoddal, hatalmas étvágyaddal, olyan gyomroddal, amellyel - bevallásod szerint - a vasszöget is meg tudtad emészteni. Azért nagyon jól tudtuk, hogy a vasszög mellett imádtad a jó kajákat, lett légyen magyar, olasz, spanyol, portugál vagy egyéb távolabbi konyhából való. Tudtad dicsérni oly fokon a finomabbnál finomabb ételeket, hogy jó étvágyat csináltál gasztronómiai élményeid megéléséhez.
Nyomot hagytál az emberekben, ez vitathatatlan. Sokszínűségeddel, helyenként idegesítő aktivitásoddal, amely túltengett és óhatatlanul emlékeztetett a saját fizikai, szellemi korlátainkra. Szerettek a harsányságodért, az örök izgő-mozgóságodért.
Nem is értettem, hogyan bírtál, egyáltalán hogyan merészeltél örökre elaludni. Csak úgy elmentél holmi egészségügyi problémák miatt, amelyek lehúztak, ágyhoz kötöttek, amelyekből pedig magad is erősen, majdhogynem a legutolsó napokig remélted és hitted, hogy egyszer fölállsz. Most mégsem.
Ez valami furcsa fintora a Sorsnak, ugye valami vicc. Mondd, Lacikám, hogy nem igaz!

Utánad küldött szavak - Fekete Lacinak

Tegnap kábé fél kettő óta tudom, hogy nem vagy többé. Hogy ha rád gondolok, ha oda képzellek, ahol mindig is voltál, laktál, a hűlt helyedet lelem. Hogy már nem szabad tovább azt hinnem és elhinnem, amit néhány hónapja mondtál, amikor a Mackóval meglátogattunk, hogy csak idefigyeljetek, egy kis idő még és lábra állok. Mondtad ezt akkor, amikor a járókeretedbe kapaszkodva àlltál fel a betegágyadból, ahol életed zajlott már egy jó ideje, és "kitrabantoztad" azt a pár lépést a nappaliba. Rögtön le is ültél ott az első székbe, láthatóan elfáradtál.

A mindig is annyira erős, határozott Laciból egy esendő, fájdalmaktól gyötört, járásában korlátozott Laci lett. A hangod ugyanolyan maradt, mint rég: határozott, hangos, ellentmondást nem tűrő, egy olyan ember hangja, aki mindig jobban tudott mindent mindenkinél, akinek konkrét tervei voltak nemcsak holnapra, hanem a messzi holnaputánokra, s aki helyenként bántón lehengerlő volt azzal, aki ellent mert mondani neki, betegnek sem lehettél könnyű. Hangod rekedtességéből vehette le -, aki jobban ismert -, hogy mindez a határozottság a megszokás álruhája egy halálosan komoly betegség elfedésére, egyben azzal dacolva. 

Amikor legutoljára találkoztunk, állapotodból, rekedtesen is erőteljes hangzásodból azt hittem, hogy sokáig megmaradsz nekünk, lesz még alkalom újabb találkozásokra, s hogy majd erősebbnek bizonyulsz a téged rágó ráknál.

Mára minden végleges. Nem vagy többé. Szabályosan fölfalt ez a benned rosszindulatúan, makacsan és egyre mohóbban terjedő rák. Csontrák. Éppen ott korlátozott le első áttétben, amire a legbüszkébb voltál: a csontjaidon keresztül a mozgásodban. Nem síelhettél, nem utazhattál, nem pattanhattál ripsz-ropsz fel a motorodra, hogy eljöjjél például hozzám, erre jártam, benéztem hozzád, mondtad, remélem, nem baj. És mindig kaptál egy ebédet vagy vacsorát, és órákat beszélgettünk, érdeklődtél a családom iránt, mindenki felől név szerint, én meg hallgattam, ahogy meséltél Eszterről, Kristófról és Somáról, meg arról, hogy mi mindenfelé jártál és még hová tervezel elutazni. Máskor színházi élményeidről számoltál be, miszerint akkor éppen a Vígszínház repertoárját cserkészted be, a legolcsóbb nyugdíjas székeken ülve, igaz, a karzaton, de ott is mindent látni és hallani. Shakespeare-t idézted valaminek kapcsán kívülről és angolul.

Rengeteg szöveget, verset, idézetet tudtál fejből, amelyek mindig a legmegfelelőbb pillanatban jöttek elő belőled. És vagy tizenkét nyelven beszéltél. Angolul, németül, franciául, spanyolul, olaszul a legjobban, de megértetted magadat héberül, jiddisül, oroszul, csehül, és a skandináv nyelveken is. Te voltál az üzletkötők senior-ja, doyen-je, amikor a Taurusban együtt dolgoztunk, valósággal lubickoltál ebben a szerepkörben. Pláne, ha még vezetői beosztással társult volna mindez, az lett volna csak vágyaid netovábbjának - szerinted joggal elvárt - beteljesülése. Amiből persze nem lett semmi, éveken át dolgoztunk két egymás melletti szobában, ha kellett, egymáshoz átrohangálva. Mint egy Klubban, volt a szavad járása, ha nem fizettek volna, akkor is bejártunk volna, annyira jól éreztük magunkat egymás társaságában, egymást inspirálva.

Egyre zsugorodó, később megszűnő céget követően is megmaradtunk nem is távoli ismerősöknek, valamikori kollégáknak, hanem barátoknak. Tudtunk egymásról főbb vonalakban, mikor ki hol jár, merre tervez eljutni. Amikor egyszer a nyugati parton jártatok Amerikában, az öcsémnél szálltatok meg és velük töltöttetek az Eszterrel néhány napot. Sanyit és családját örökre megőrizted a szívedben, amikor itthon járt a családjával, meghívtátok és fényes vendéglátásban részesítettétek őket Eszter isteni főztjeivel.

Rengeteg élményem, kalandom, emlékem kapcsolódik hozzád, felsorolni is képtelenség. Emlékszem, hogy együtt vonatoztunk le Szegedre kedves Imre kollégánk temetésére, persze, hogy átbeszélgettük, összeemlékeztük az utat oda és vissza. 

Egy percet sem unatkoztam melletted.

Gábor el

Ölelni jó. Nemcsak látni, hanem megölelni. Érezni, hogy érez, esetleg mint én, ugyanúgy. Hozzá simulni. Éreztetni, hogy mennyire nagyon szeretem. Hogy még itt van, de már most hiányzik. Kicsit magamhoz szorítom, hogy érezze, fontos nekem, és közben ne tudjam, hol kezdődik az ölelésben ő és hol végződöm benne én.
Egy igazán jó, bensőséges ölelés utóhatása napokig hat. Ott cseng, zsibong bennem, végig simogat, bele borzongtat. Ritka érzés és utolérhetetlen. Mondom, ölelni, megölelni a szeretett embert nagyon jó, egyenesen kivételes.
Éppen mint amilyen a tegnapi volt. Mondom neki, vigyázz nagyon magadra, aztán jelentkezzél, amikor megérkeztél, tudjunk rólad. És megölelem. Adok közben puszit, ő is ad, kicsit jobban magamhoz szorítom. Az illendőség keretein belül egy átlag nő számára idegennek tűnő, nekem hosszú évek óta ismert, elismert, szeretett férfit, aki visszaölel.
Erővel. Egyre fokozódó erővel, abroncsszerűvel, amilyennel a fuldokló kapaszkodik a másikba.
Ez az ölelés percekig tartónak tűnik és tízenakárhány fokozatúnak a Richter-skálán, pedig mindössze pár másodpercig tart. Az ölelése erős, határozott és férfias és vártalan, mégis valamennyire elveszettnek és elhagyatottnak tűnik benne. Ott maradok a karjaiban. Olyan jó ez a meghittség, a túlzott közelsége, az ő érzete az enyémben. Tartana bár örökké, suhan el bennem a gondolat.
Kibontakozunk egymásból. Csöppet elfordulva, ő arccal már a repülő felé és könnyekkel telt szemekkel. A szívem facsarodik bele az érzésbe meg a látványba. Olyan mélységek-magasságok érintenek meg azokban a másodpercekben, amelyek annak előtte soha. Kimondatlan gondolatok, érzelmek sokasága kavarog az egyetlen, a legutolsó ölelésében, amely innentől kísért.
Átadom nektek, mert bár én kaptam, de nektek is szól. Méltán és nem véletlenül.

Jut eszembe - pálinka

Amikor pálinkát isztok, akkor ne futtassátok meg körbe-körbe a drága nedüt a kupicában, ahogy a boroknál szokás, mert még képes kilöttyenni az abroszra, az előttetek lévő tányérra és még a gatyátok is olyan lesz. Velem ez történt ugyanis. Először néztem egy nagyot, hogy miiiii vaaaan? Azután mikor nem próbáltam meg fölnyalni az asztalról és a gatyámból sem kiszívni a csöppeket, egy akkorát röhögtem, mint ide Lacháza.

Soros Sándor

"Az anyám ma azt mondaná, hogy a kormányzat sorosozása természetesen zsidózás és nincsen meglepve, mert szerinte az istenadta nép már régóta csak erre várt. A kormányzati felhatalmazásra. Az anyám ma azt mondaná, hogy ez az ország mindig is antiszemita volt, de mivel zsigeri gyávák is régebben féltek a büntetéstől, Az anyám ma azt mondaná, hogy ő addig volt nyugodt, amíg az istenadta csak részegen és a négy fal között mert zsidózni. Ő például nagy ívben szarhatott erre, mert nem járt kocsmába és a négy fal között nem találkozott zsidóellenes indulatokkal. Az anyám ma azt mondaná, hogy már a Hősök terén is utálta Orbánt, kinézett belőle bármit, most nem is csodálkozik, miképpen azon sem, hogy a nép nem bír lejönni róla mert fogva tartja őt az anyag. Az anyám ma azt mondaná, hogy kész csapás lenne a számára ha megérné a 98. születésnapját, mert nem bírná elviselni ezt az egész barna szart, ami megint ömlik az országra. Ehhez ő már nem akarna asszisztálni. Az anyám hihetetlen mázlista. Éppen ma lenne 98 éves de már 18 éve halott. Mamácska, ezt is jól csináltad! #szegényanyám98"

Forrás: FB, 2017.10.09, hétfő

Sándor Erzsi: Magyar Rádió

"Húsz évemet hagytam ezen a folyosón 2012. decemberében. Jártam erre boldogan, szerelmesen, sikeresen, izgatottan, zokogva, rákosan, gyógyultan, röhögve, bosszút forralva, hisztérikusan, kirúgva, megalázva és csak úgy, hogy észre se vettem, amint átsétálok a Pagoda felé vagy vissza. Itt mostam pisit a belépővel rendelkező Fáni kutyám után, aki nem ért ki időben a Pagoda elé. Itt érkeztek hozzám a gyerekeim, a barátaim, a riportalanyaim, a kollégáim és az ellenségeim is, akik szintén a kollégáim voltak. Az életem legnagyobb szerencséje, hogy közöm lehetett ezekhez a falakhoz és egyébként a hely sem járt velem rosszul. Mi csak köszönettel tartozunk egymásnak. Valamint soha nem múló megvetéssel és haraggal gondolok azokra, akik ezt az egészet tönkretették.Számomra ez a most már végkép elüresedő és kifosztott épület a gyávaság, a megalázkodás, a megvehetőség, a szolgalelkűség, a politikai halálfélelem, a vállalt kiszolgáltatottság és az örökös megúszásra játszás porladó emlékműve. Mindenkinek, akit illet."

Forrás: FB, 2017.10.08, vasárnap

Maradj velem

Olyan könyörgőn kétségbe esett kérés: maradj velem, ne hagyj magamra a múltammal, a máig kínzó emlékeimmel, a föl-leszánkázó hangulataimmal, a piával, amit folyton- folyvást magamba kell döntenem, meg a felszívott droggal, hogy kibírjam ezt a tyúkszaros életemet. Nem járok velük egy cipőben, messziről és kívülről olvasom történetüket, mégis bele tudom helyezni magamat az életükbe, melynek kulcs-eseményei nagyrészt 1992 és 2012-ben történnek.
Regény a regényben, ha azt veszem alapul, hogy az író David 2012-ben regényben próbálja meg felgöngyölíteni testvérével, Chris-szel az életük meghatározó, húsz évvel azelőtti évben kulmináló eseményeit. Az írás terápiaként működik, amikor David, leásva önnön mélységeibe kénytelen-kelletlen szembenézni a legfájdalmasabb cselekedeteikkel, történésekkel.
A Maradj velem lélektani regény, egyenesen krimi, amelyben az írónő kiválóan váltogatja az idősíkokat, fokozatosan adagolva az eseményeket és ezáltal bontva ki a testvérek fájdalmasan tragikus történetét, több ponton megjárva a lélek bugyrait, hogy a végén egyfajta kiutat mutasson, ha létezik számukra ilyen egyáltalán.
Nagyon életszagú az egész, még akkor is, ha Istennek hála, nem volt részem abban, hogy a szüleim gyerekkoromban rendszeresen és maradandó testi sérüléseket okozva, verjenek. Nem éltem át ezeknek az igazán nagy és fájdalmas veréseknek a fizikai és lelki utóhatásait, amelyek így vagy úgy egy egész életre nyomot hagynak az emberben. Azt sem élhettem meg, hogyan kezelik a gyerekek a megtörténtük időpontjában a szülői agresszivitást, miképp dolgozzák fel kamaszkorukba fordulva a jóvátehetetlent.
Gyűlöltem olvasni a kemény, fizikai bántalmazások naturális leírásait, amelyek a legkisebb úgymond "bűnökért" is járhattak: egy késésért, a másnapi ruha kikészítésének elmulasztásáért, a rendetlenségért a szobájukban, gyakorlatilag bármiért és kiszámíthatatlanul vagy éppenséggel törvényszerűen.
Húsz évvel később is a gyerekkorukban megélt fájdalmas eseményeket próbálják meg tisztázni, a felnőtt korukra is kiható lelki traumákat kezelni egy normálisabb élet megélésének reményében.
Nem egyszerű, ám annál lebilincselőbb olvasmány annak a Szaszkó Gabriellának a regénye, a Maradj velem, akiről eladdig semmit sem tudtam. Most is csak éppen annyival többet, amennyit a fülszöveg alárul, hogy Londonban él, régóta foglalkozik írással, ez vált hivatásává. A fordulatosan, sodró lendülettel megírt, a lélek rezdüléseit érzékletesen feltáró Maradj velemet, Szaszkó Gabriella regényét mindenkinek jó érzéssel ajánlom a figyelmébe, olvasásra a hűvösödő estéken egy meleg szobában.

A regényt a Maxim Könyvkiadó adta ki, hogy mikor, talán 2013-ban, pontosan nem tudom, merthogy évszámot nem találtam benne.

"Selejt sajt"

Hetek óta kerülgetem Zsuzsa asszony sajtos pultját. Igaz, nem csak kerülgetem, hanem premier planban meg-megállok előtte, úgy nézegetem a kézműves sajtjait. A szívem a copfnak font tíz centis füstölt sajtjaira szólal meg, egyenesen dörömböl, csak nehézségek árán sikerül lecsendesítenem, közben a hangom remegését kiegyenesítenem, csak azután szólalok meg:
- Alig vártam már a selejtes sajtokat. Hetek óta járok ide, de egyszer sem találtam. Talán a férjével beszéltem a legutóbb, hogy a múlt évben volt, idén pedig nincs.
- Nincs mindig "selejt sajt", csak akkor adódik, ha hibádzik valami a gyártásban.
- Én meg onnan tudom, hogy létezik "selejt sajt", hogy a múlt évben sikerült elkapnunk a copfos füstösökből, amikor majd' egy kilót megvettünk a negyedárában adott sajtokból.
- Szerencséjük volt, de emlékszem is, hogy volt egy kis idő, amikor túlfüstölődött a sajt, és ilyenkor olcsóbban mérem az árát.
- Látom, mostanra maradt néhány szem, s ha a férjem beleegyezik, akkor mindet megvesszük.

Persze, hogy megvettük a "selejt sajtokat" Zsuzsa asszonytól, kinek a nevét egy fa metszeten a szöveg hirdeti: Zsuzsa asszony sajtjai.
Ide ötven kilométerre Gyermelyről, a tészták fellegvárából érkezik a hét minden szombatján a tahisi csöppnyi piacra tízéves sajttermelésének mai gyümölcseit eladni. Van itt kecskesajt a legkülönfélébb ízesítésekben, kemény sajt, apró lyukú félkemény sajt és a már magasztalt copfos meg csigaház formájú parenyica fajtájú füstölt sajt, közülük is nagy ritkán a "selejt sajt".
Elmondása szerint egymásba érnek már a sajttermelők kicsiny országunkban, nem is tudja, hogy támogatások hiányában hogyan tudnak megélni, a fejlesztésről nem is beszélve. Merthogy teljességgel magukra vannak utalva a kistermelők, akik maguknak és családjuknak adnak munkát, nem szorulnak az állam és egyéb cégek teremtette munkahelyekre. A bevétel a napi megélhetést épphogy fedezi, tőkefelhalmozásra elégtelen, újabb sajtfajták kifejlesztésére, elképzeléseinek megvalósítására végképp nem futja.
Nem csoda, hogy a fantáziáját kordában kénytelen tartani, és a kifejlesztett, a gyakorlatban immáron bevált sajtféleségekre koncentrálni. Ahogy és amiért eredendően is elképzelte, amikor a picuri vállalkozását elindította, hogy legyen sajt és legfőképp sok, minél több a gyerekeinek és immáron az unokáinak, akik imádják a sajtjait. Tisztelőinek, sajtjainak imádóinak táborához sorolom már egy ideje magamat, mától a házi túrójának is.

Sándor Erzsi: Vészhelyzet

Na, mondom én, hogyne mondanám, hogy amikor ilyeneket olvasok a Sándortól, márpedig ez gyakran elő bír fordulni, ha megrázza magát és odavet egyet a lapnak, az oldalnak, a facénak, akkor csak ülök fölötte hosszú percekig, szólni sem tudok, valami nagyon kaparja a torkomat, s közben azt gondolom, de jó, hogy van, még személyesen is ismerem, fülembe cseng a hangja, helyenként csúfondáros nevetése, összeszedett, nagyon átgondolt, megszenvedett gondolatai, érzései ugyanabból a korból, merthogy háromnegyed év közelségében egy évjáratúak volnánk a Sándorral.

"A Vészhelyzetet nézni időutazás. A gyerekek még kicsik voltak, ültünk a kanapén és állandó röhögésforrás volt, hogy a Tomi Vészhelyzetest játszott és azt ismételgette, hogy adjunk be a betegnek 10 milligramm szívmasszát. Ma pontos idő utazás volt. 2002. március 13-ra ugrottunk. Kemoterápiáztam de éppen jól voltam ezért én ültem anyám lakásában Manyussal a barátnőjével aki végstádiumos tüdőrákos volt és anyám halála után tovább lakott a lakásban. Öt évet éltek együtt. Akkor is együtt laktak amikor megszülettem. Ő a férjével a hallban, én az anyámmal a nagyszobában. Manyusnak is én neveztem el valahogy a Margitból lett, nem tudom hogyan. Félanyám volt a státusza. Amikor meghalt a férje és a macskája, újra elköltözött anyámhoz. Anyám halála után belendült az addigi elfekvő tüdőrákja és éppen ezt az epizódot, amelyikben Mark apja meghal tüdőrákban békésen együtt néztük végig az ágyában ülve, egymás mellett. Néha megbeszéltük, hogy ő is fullad de nem nagyon és ő is elérzékenyülve gondol a halálára, ami szerinte nagyon közel van. Aztán röhögtünk még, hogy ezt a haldoklós részt az amerikaiak itt is fel vehették volna, tök úgy néz ki becsövezve, mint a bácsi a filmen. Milyen jó lenne, ha ő is csak játszaná és mehetne a gázsiért mert szépen halt meg. Jó este volt. Nehézlégzéses de vidám este. Másnap nem volt magánál. Engem leváltott anyám legaktívabb barátnője, mennem kellett a Rádióba ünnepi Nívódíjért, nagyon megijedtek, hogy meg találok halni egyetlen rohadt kitüntetés nélkül. De megmaradtam. Az ünnepség alatt Manyus halt meg otthon. Az előző esti Vészhelyzet után már nem nagyon tért magához. Nem fulladt, nem kínlódott, a gázsi viszont tényleg elmaradt. Ezért tudom napra pontosan, hogy ezt a Vészhelyzetet mikor adták. Megnéztem. Hogy lehet unni! Nem is gondoltam volna."

Forrás: FB

Szeles Veronika: Üdvözlet a fedélzeten

Ezt a verset egy olyan kolléganőm írta, aki méltán vallhatja költőnek magát, már annyi verset írt eddig viszonylag rövid életében. Versei készültek és készülnek Karácsonyra, születésnapokra, de olyan nevezetes esemény kapcsán is, mint amilyent a cég életében most kivételesen és közösen nemrég éltünk meg. Fogadjátok olyan nyitottsággal és szeretettel a versét, mint amennyire engem megérintett, olvassam bármennyiszer is újra meg újra.

Üdvözlet a fedélzeten

Visszatért hozzánk végre a Gábor
Ez olyan érzés, mint maga a mámor
Rendben lesz minden, mint ahogy régen
Legalábbis ezt nagyon remélem.
A hajó működését átvették a kalózok
És behódoltak Nekik a csókos matrózok
Velük a jármű elsüllyedne a mélybe
Eltűnne örökre a tenger fenekére.
A matrózok csak rombolni tudnak
És mindent megszereznek maguknak.
Nem kenyerük az irányítás
Csak a fékezhetetlen pusztítás.
De most a kalózoknak lehull feje
Mert a kapitánynak megjött az esze.
Úgy fog történni minden, ahogy elképzeltem
Annyit mondok: Gábor, üdvözlet a fedélzeten.

Akár egy hangyaboly

Tudod, ha felülről nézném, az egész cég most olyan, mint egy hangyaboly. Zizeg, zsizseg, izeg-mozog, él. Mintha eddig igazán nem is élt, hanem csak tetette volna. Mert muszáj volt. Bejött az ember, mert muszáj volt. Tette a dolgát, mert az is muszáj volt. Hallgatta a durva beszédet, mert azt ugyan nem volt muszáj, mégis kellett, mert gyenge volt és védtelen. Nőtt benne a düh, az elégedetelenség, sokszor a tehetetlenség, akár muszáj volt, akár nem.

Szeptember végén nem csak az őszi virágok nyílnak, hanem az emberek szemei, fülei is. Megszólal valami benső hang, amikor azt látja, hogy visszajött a régi főnök egy kis időre, akit - érzékelhetően, tapinthatóan -, mindenki nagyon szeretett. Nyiladoznak az értelmek, a szívek, reményre kapnak a lelkek, mintha mégiscsak volna világosság az alagút végén. Vele egyszeriben minden lehetséges.

Az egyes embernek repes a szíve, dagad a lelke, s a verejtéken, a könnyeken túl látni kezdi, hogy talán kijutunk abból a nagy gebaszból, amibe belekeveredtünk.

És keresi az alkalmat a találkozáshoz a régi főnökkel, aki itt mindig, s az egyes emberben A Főnök, az egyetlen maradt a szívében. És kéretlenül is elmondja, ami eddig a szívét nyomta, a lelkét zsibbasztotta, mert úgy érzi, hogy meghallgatásra talál az értő fülekben, a cégben edzett lélekben.

Most éppen ez zajlik a cégben. Harapni lehet a várakozást. Meg a feltámadt reményt. Az akarást és elszántságot. Hogy eltakarodjon mindaz, ami béklyóba vert, ami akadálya volt a gördülékenységnek, a nyomasztó problémák feloldásának, a patt-helyzetnek.

És visszatér a mosoly az arcokra. Nevetés hallatszik itt és ott. A jókedv visszalopódzik az emberekbe és a tennivágyás, a fogjuk meg és vigyük.

Szellő, egyelőre egy kis szellő kapott bele a vitorlákba a zátonyra futott hajón, és millimétekre, de megmozdította. Csöppet csupán, alig érzékelhetően. A szélre még várni kell.

Valami ilyesmi történik, mert igenis történik, amikor A Főnök, az egyetlen visszatér akár csak egy kis időre, hogy számba vegye a romokat, szemét tartsa az itt-maradtakon, meg a szívét, és azt sugallja jelenlétével, egész lényével:

- Innen már csak felfele.