Kolja

Megint nem tudok aludni. Lassan megszokottá válik, hogy egy fojtogató gondolat vagy érzés miatt megébredek, és nem tudok tovább aludni az éjszaka egy részében vagy teljesen.

Emlékszem, ahogy Koljával álltunk a kelenföldi Fraknó utcai lakásunk balkonján, beszélgettünk. Meséltem neki a kételyeimről, hogy én most elmegyek a családból egy hosszabb időre, Harkovba megyek egyetemistának. Fájt az elválás, hogyne fájt volna egy olyan családtól, ahol irtó jó volt gyereknek lenni. Kolja mondott valami biztatókat a jövővel kapcsolatban, hogy ez már a felnőtté válás elkerülhetetlen útja, kinél későbben megy végbe, örüljek, hogy nálam korábban. Azt is mondta, hogy bármikor meglátogathatom, amikor el szeretnék menni hozzá Jerevánba, szeretettel lát.

Nem is olyan könnyű eljutni Jerevánba Harkovból, de az egyetem alatt egyszer és nagy sokára sikerült. Tíz napot töltöttem Koljáéknál a családjában. Mostanra nagyon távoliak ezek az emlékek, nem is emlékszem tisztán és mindenre. Egyedül az maradt meg bennem világosan, amikor Kolja hazaér a munkából, átöltözik otthoni ruhába, ami egy tréning alsót és fehér trikót jelentett, és leül az asztalhoz a falnál álló legbelső székre, és várja a vacsorát. Szvéta odateszi az egy tál ételt az asztal közepére. Először Kolja szed, utána Szvéta meri ki nekem és a három gyereknek az ételt.

Az a kép él bennem róla, amint ott ül az asztalnál egy szál trikóban és egész este nem mozdul onnan. Aki beszélni akart vele vagy elmesélni neki valamit, az odaült mellé vagy vele szemben:
- Mi van, matan, kérdezi, és teljes figyelmével odafordul. Matannal szólított meg mindenkit, a gyerekeit és engem abban a tíz napban, amit náluk töltöttem.

Megbeszéltük mindig a másnapot, hova megyek, miket nézek meg. Mesélt az aktuális programhoz, látnivalóhoz, ellátott valami okossággal, amit ő tudhatott, merthogy ott élt Örményországban, abban az országban, amelynek a nyelvét csak nagyon korlátozottan volt hajlandó megtanulni, amennyire a mindennapi életben szüksége volt rá. Az orosz volt az anyanyelve, az örményt a szükség, az ottlét, a munka kényszerítette ki. Nem tudom, hogy mennyire szeretett ott élni, ezzel kapcsolatban ködös kételyeim vannak.

Merthogy félig-meddig idegennek érezte magát a munkahelyén, ahol kohászati kutatásokkal foglalkozott, termékeny kutató-agy lévén vagy százötven jelentős találmánya volt. Világhírű lehetett volna, ha beadja a derekát, és hagyja, hogy a nevét az alkotók listáján a második, a harmadik, a többedik helyre tegyék a nyomtatásban. Hiú lehetett, amikor nem ment ebbe bele, nem is valósultak meg a víziói, névtelen napszámosa maradt a tudományának.

Vendégapa lehetett otthon, ill. pontosan olyan, mint amilyenek az örmény apák: otthon is vannak, meg nem is, segítenek, meg nem is. Ülnek a fal melletti ülésen és gyakorlatilag semmit nem csinálnak. Beszélnek. Egyedül csak beszélnek. Igaz, azt sokat és vég nélkül, mindenhez hozzá tudnak szólni. Egyéb otthoni munkát lehetetlenség volt tőle elvárni. Elvárták tőle, ám mindhiába, jóval később elváltak, az összes gyerek Szvétával ment.

Két házasságból összesen négy gyereke született a nagy nőfaló Koljának, akit így hívtak már egyetemista korában. Jóképű örmény fiú volt, dús fekete hajjal, vastag szemöldökkel, mélytüzű barna szemekkel, egyszerűen nem lehetett neki ellenállni. Moszkvában az egyetemen sok orosz lány ahelyett hogy ellenállt volna neki, egyenesen belezúgott a szép fiúba, akit férjének gondolt azzal megszerezni, hogy a bele szerelmesedéssel egy időben le is feküdt vele.  Anyám mesélte, hogy Xeniának és neki jó néhányszor meg kellett segíteniük a bajba esett lányt az abortuszt végző orvos címével, meg azzal, hogy elkísérték hozzá a lányt, és megvárták a beavatkozás végét, a műtét árát kifizették. Sokba került Kolja szerelmi élete Xeniának.

Amikor meg Kolja unta az egyetemet, és nem járt be az órákra, merthogy ő már mindent tud, amit ott tanítanak, s akkor meg minek, Xenia bement a rektorhoz és ragaszkodott hozzá, hogy a fiát vágják ki az egyetemről, ahova majd akkor megy vissza tanulni, amikor benő a feje lágya, ha egyáltalán.

Többek között ilyen szeretni- és csapnivaló bohém volt az én egyetlen örmény nagybátyám, akitől a magam bohémságát is eredeztetem.

Милая моя мамочка!

Милая моя мамочка!

Только что получила грустное известие о кончине Коли. Кроме его слепоты я не знала про его смертельные болезни. Как только свяжусь с Андреем и больше узнаю, тебе обязательно сообщу. До тех пор останутся боль на душе, бесконечные слёзы и яркие воспоминания о нём.

Целую,

Панна


Drága anyucikám!

Most kaptam a szomorú hírt Kolja haláláról. A vakságán kívül nem tudtam semmilyen halálos betegségéről. Mihelyst kapcsolatba lépek Andrejjal, a fiával, az unokatestvéremmel, és megtudok valamit, neked feltétlenül elmondom. Addig marad a fájdalom a lelkemben, a sok könny és ragyogó emlékeim Koljáról.

Millió puszi:

Panni

Fiam, az okostojás

Drága anyucikám, a tegnapi filmet tökre szeretted volna. Az tuti. Az ARD-én, a német egyes csatornán volt a pénteki film. Emlékszel, hogy mindig alig vártuk a pénteket, az ARD-én a klassz kis filmjeikkel. Romantikus vígjátékok voltak, a kedvenceink, de mégis valami plusszal, ami értékesebbé, sokkal élvezhetőbbé tette őket a szokványos filmeknél. A tegnapi Fiam, az okostojást nagyon bírtad volna.Te biztos tudtad volna, hogy zseni-gyerekét egyedül nevelő anyát Alwara Höfels játssza, akit más filmekből csak látásból ismertem. Maximilian Ehrenreich hozta a zseni kis srác alakját, aki agyilag, intelligenciában, érzelmi világban messze megelőzte kortársait, tanárait. Felnőtteket meghazudtoló módon nyilatkozik az élet dolgairól, fejti ki az álláspontját, s kelti ezáltal egy különleges, különc fiú képét. Egy keleti srác váratlan és kéretlen barátsága nyit utat a többiek felé. Egyébként anya és fia a mindennapokban való szövevényes, bonyolult kapcsolata viszi a prímet a filmben a két főszereplő tüneményes játékával. Ismételten és már ki tudja hanyadszorra bizonyosodhatunk meg arról, hogy egy egyszerű buszsofőr anyának és zseni-fiának is lehet -a napi kisebb-nagyobb csetepaték mellett - kiegyensúlyozott kapcsolata, ha az a szereteten alapul. Márpedig ez nagyon kijön Alwara és Maximilian között. És mi a fenére másra lenne szükségünk, mint a szeretetre. Ugye, drága anyucikám?

Magam magamnak

Végül is elég kell hogy legyek magamnak. Megszülettem, ebben a burokban élek, a legjobb társaságban, mégsem vagyok elég jó magamnak. Meryl Streep él bennem és egy Robert Redford, meg egy Steinbeck és Leonardo da Vinci, Ingrid Bergman és Liv Ullmann is. De régen nem hallottam Liv Ullmannról, mi lehet vele, rajtam kívül, mármint bennem kívül él-e még? Lynn Ullmannról hangyányival többet tudok, ő ír és szintén bennem él. Pedig egyedül is sok vagyok magamnak, de legalábbis pont elég. Mivégre ez a nagy tülekedés, pl. Federer háta mögé bújás, aki bennem teniszezik és már mióta, egyszerűen nem akar kiöregedni. De Enyedi Ildikó, az Oscar-várományos rendező bennem mesél ikszedszerre a filmről, amely egykor benne-bennünk  megfogant, az élete lett, mostanra felcseperedett, megizmosodott, önálló életet él. Bőven elég lehetnék magamnak Munkácsi és Van Gogh nélkül is, vannak bennem, burjánzanak színek, hangulatok, tájképekre, csendéletekre is futná, portréról nem is beszélve. Magam vagyok mindennapi ajándéka magamnak, ez a nyolcvan kilót remélem alulról suroló, a hatvan évet már egy ideje megugró, állandó meglepetés, örökös kérdés és felkiáltás: mikor leszek végre elég magam magamnak?!

Mádi utca

A hosszú, nyílegyenes, soha véget nem érő Mádi utcáról nekem mindig a Péter jut az eszembe. Amióta megtudtam, hogy az utca átellenes végében lakik, merthogy az innenső végében volt a gyár, ahol dolgozott. Kiadós sétával egy jó fél órányit tarthatott neki beérni, ha kilép, talán húsz percet, de ő kocsival járt, ami villanásnyi idő, és délután, este mindig akadhatott valami elintéznivaló.
Emlékszem, hogy Péter a munkahelyi nagy oknyomozásoknál, tetemre hívásoknál sosem borult ki, még egy könnycseppet sem morzsolt el titokban a szeme sarkában. Csak állt ott a kísérteties körben egy képzelt hulla körül, és hallgatta, amint emberileg porig alázzák, kifigurázzák, szakmai tudását megkérdőjelezik. Ádámcsutkájának föl-alájárása jelezte, hogy végbe megy valami benne. Mondani sosem mondta, hogy mi, nem vont be benső érzelmi életébe még jóval később sem.
Mádi utcáról nekem mindig a Péter jut az eszembe. Egyfolytában, mióta megtudtam, hogy nem lakik már ott az átellenes végében, és az innenső végében lévő gyárban sem dolgozik. Fogta magát egyszer és felmondott. Egészen merészen és váratlanul, jelezve, hogy ötvenen túl is van új élet. Elment egy messzi városba a nyugati határszélen az élete társához, és borozót nyitott. Ez a borozó passzolt a bajszos, sokszor hunyorgó, mintegy kacsintó szemeihez, a szeme-sem-áll-jól-lényéhez. Könnyen el tudtam képzelni, amint a söntés mögött méri ki az italokat, útravaló megjegyzésekkel látja el a bort és a fogyasztóját, beszédbe elegyedik az ivó közönséggel, talán még le is ül közibük, el-elereszt olykor kétértelmű humort, megjegyzést, amit józanul is ember legyen a talpán, aki rögtön felfogja, nemhogy néhány körtől megterhelve, ültében is dülöngélve, italoktól részegülten.
Mádi utcáról és a közeli bányatóról nekem mindig a Péter jut az eszembe. Amikor a tó mellett hajtok el, odapillantok, pillantásommal körül ölelem a csöppnyi tavat, befogom az elsőre látható békésen poroszkálgató vadkacsákat, látom közép tájon a víz frissítését szolgáló magasba csapó, onnan aláhulló vizet, szökőkutat, közben arra gondolok, hogy ezt a tavat gondozta kiemelt odafigyeléssel Péter horgásztársaival egyetemben. Itt tartották a szezonnyitó és záró eseményeket, a horgászversenyeket, vagy csak egyszerűen ehelyütt jöttek össze a halak apropóján együtt lenni. Nézem a tavat, melynek mélyén biztosan ott a sok hal, immáron Péter nélkül elárvulva.
Mádi utcáról és a közeli bányatóról nekem mindig a Péter jut az eszembe. Akkor is, amikor fél füllel hallom, hogy már nem a borozóban dolgozik, eladta, talán mert nem ment úgy, ahogy képzelte, beállt egy szokványos munkahelyre. Csöppnyi fájdalommal konstatálom, hogy lemaradtam arról, hogy Péterrel borozgassam a borozójában, számtalan magvas, magas -, a lassú, kényelmes felfogásúaknak felfoghatatlan -, humoros megjegyzéseitől kísérve, pedig erősen terveztem, hogy arra jártamban-keltemben meglátogatom.
Mádi utcáról, a közeli bányatóról és sok minden egyébről nekem gyakran jut eszembe a Péter.
Mi lehet veled?

Csak az a...

Csak az a folytonos görcs a gyomor tájékon ne volna, hogy valami nem jó vagy hiányzik, ami miatt ez vagy az nem megy, és valaki lekiabálja a fejünket, de legalábbis olyan érzetet kelt, hogy utolsó kis megtűrt senkik vagyunk, jószerivel semmire sem jók.
Csak ne bújna meg bennünk az örökös félelem a mától, a holnaptól és az azutántól, leszünk-e még.
Meg az a sok rácsodálkozás ne lenne, amikor ezt halljuk és azt, innen meg onnan, hogyan is képzelik napjainkat nagyjaink, holnapjainkat, és az azutánt, meg a saját felelősségüket a közért.
Csak az a rengeteg furcsaság ne volna, amit inkább nem értünk, mint értünk, hogy hogyan, mivégre, merre. És biztos, hogy arra van az előre?
Csak az a temérdek sok név ne volna már leírva, egyre bővülve, az elmentek, a kirúgottak, a felmondottak sűrűn teleírt könyvében. Érzékenyen, fájón lüktető történelem, végeláthatatlan sor a teljesség igénye nélkül: Ákos, Pisti, Zoli, Gábor, Feri, Andris, Józsi, még egy Zoli, Fanni, Miki, Julcsi, ki még, ki még, sokan még. Merre jártok ti, "régi játszótársaim"?
Csak az a bizonytalanság ne lenne, a kontúrtalanság, a megfoghatatlanság, a ködösség, a ki mi tud, ki tudja egyáltalán, hogy mi lesz, s ami lesz, lesz-e, és úgy.
Csak az az oszd meg és uralkodj ne lenne, mely mételyez és mérgez, valakiknek mégiscsak kedvez.
Volna helyette inkább valamiféle összetartás, egy ladikban evezés, önvédelemből is egymásnak feszülés egy irányba való tartással.
Volna csak az a remény, az az optimizmus, az az eltökéltség mindenfelé és mindenütt, kivétel nélkül minden szinten.
Lenne az a búvópatakként megbúvó, sokszor kitörni kész és ritkán kitörő felhőtlen, ragadós, mindent elsöprő jókedv és nevetés, ami kell, mert kell, mert csak, mert nélküle nem jó, vele meg észrevétlenül és óhatatlanul minden könnyebb.
Jó volna az a bizonyos egyenes derekú tartás, meg büszkeség helyre, társaságra, értelmes munkára, mert amúgy - tudjuk jól -, jó kis hely, minden adott, mi szükséges, csak kicsit-nagyon össze fog kelleni eszkábálni.
Csak az a... mi is kellene hozzá? És mikor?

Valaki mondta - Keanu Reeves

"Köszönöm ezt a szép díjat, de tudják...én nem akarok egy olyan társadalom tagja lenni, ahol a férjek prostituáltként öltöztetik a feleségeiket, kiemelve mindazt, amit szerintük egy nőn értékelni, szeretni kell...
Ahol nincs semmilyen hitele a becsület, a méltóság szavaknak, és már nem hiszel senkinek, aki úgy kezd egy mondatot, hogy “ígérem…”, ahol a nők már nem akarnak gyereket szülni, a férfiak meg családot alapítani...
Ahol a balekok sikeresnek és menőnek gondolják magukat, miközben apjuk autóját vezetik, és ahol az apák azzal alázzák a gyerekeiket, hogy soha semmi és senki nem lesz belőlük az életben...
Ahol az olyan emberek beszélnek istenhitről, akiknek kezükben ital van, és halvány gőzünk sincs arról, hogy mit jelent igazából a vallás. És ahol a szerénység nagy hátrány...
Ahol mindjárt kihalófélben van a szerelem, mert felzabál mindent az undorító pornó, de eközben mindenki a tökéletes partnerre vágyik...
Ahol az emberek minden pénzüket a kocsijukra költik, azzal igyekezve leplezni, hogy valójában milyen szegények...
Ahol a fiúk szüleik pénzét költik éjszakai bárokban, és ahol a lányok ezért szeretnek beléjük...
Ahol már nincs különbség nő és férfi között, és ezt a választás szabadságának nevezik...és aki ez ellen fel mer szólalni, azt egyszerűen lehülyézik...ahogy engem szoktak.
Én a saját utamat járom, de kár hogy nem találok megértésre azon emberek részéről, akitől a leginkább elvárnám…
Köszönöm, ennyit szerettem volna!”