Acapulco után

Nem tudom,ti hogy vagytok vele, de ha egy bowling pálya (Acapulco) közelébe kerülök, olyan látó távolságba, észre sem veszem, ahogy a lábamra kerül a kötelező sikkes cipő, valaki bekapcsoltatja az egyik pálya eredménykijelzőjét, kezembe kaparintok egy több kilós golyóbist, az ujjaimra fűzöm, nekifutok, na jó, nekilépegetek, hátra vetem a súllyal telt kezemet és lendületből lökök egyet előre, reménykedve, hogy a golyó suhan, én pedig maradok. Érzem, ahogy az arcomon boldog, üdvözült mosoly terül el. Akkor is, ha a nagy ürességbe száll el a lökés az oldalmélyedések valamelyikében, és akkor is, ha csak egy bábut sikerül eltalálnom, akkor meg különösen, ha annál jóval többet. Kit érdekel a lökésekkel előre araszoló eredmény, nekem a társaság, a hely, a hangulat, a játék, a röhögés, a mű-szomorúság, de inkább a szórakozás, ami számít. Ha nincs pia, mert döntöttem, vezetek, úgy is jó. De ha van egy jó kis sör vagy bor vagy Mojito, az utóbbi időben ez a ködös zöldbe hajló koktél jéggel dobogtatja meg a szokásosnál jobban a gégémmel kezdődő nyelőcsövemen keresztül a bensőmet, hogy csöppet becsiccsentsek, úgy is jó. Mulatunk vagy mi a szösz?

Péntek este, a kára ledolgozott munkabuzis hét után miért is ne. Mert itt azért sok bőr van lehúzva -, a napi normál nyolc órán túl -, úgy nagy általánosságban mindenkiről. Arról is, aki hagyja magát, meg arról is, aki nem. Tele vagyunk problémákokkal, tobzódunk feszültségben, ütközési pontjaink vannak, és ha egyszer vannak, ütközünk is az egymással való dialógusokban, vitákban, olykor majdhogynem eljutva a húzd-meg-ereszd-el-ig.

Ráfér a társaságra olykor egy búcsú, ott egye meg a fene, ha már elmegy valaki. És bőven ráférne anélkül is. Csak úgy. Egy-egy pénteken, amikorra sokaknak telítődik hócipője, szandálja, évszaktól függő lábbelije mindennel.

Mert érdekes módon ezzel a társasággal korra, nemre, beosztásra, a közel s távoli múltból előmaterializálódó volt kollégákra való tekintet nélkül józanul is ölég jól együtt lehet lenni. De jó úton haladva a részegség felé is. Mindegy hogyan és miképp, csak legyen egy apropó. Most utóbb, hogy egy valaki elmegy, búcsúzik, ehhez meghív, akiket meghív. Akiknek több korty közepette, cigaretta slukkok szívása közben, mosolyok, röhögések, beszélgetések mentén, jókedvben, keserédes hangulatban mond viszlátot: sziasztok, jó veletek, látjuk még egymást.

Vagy éppenséggel apropó nélkül. 

Valamelyik pénteken. 

Sör vagy bor vagy pálesz mellett vagy limcsivel. 

Legyen ott valaki, legyenek ott valakik. 

És ha bowling is van - szuper!

Fanniról jut eszembe

Persze csak menjen. Ha annyira akar. Egyszer már úgy is elment. Aztán mégis visszajött. Mert visszakéredzkedett. Vagy visszahívtuk. Ki emlékszik arra már. A népszáj meg amúgy is azt beszél, amit akar, a lényeg, hogy minél gunyorosabban és minél jobban fájjon.
Mert ez azért egy csöppet fáj. A világért el nem ismernénk, hogy ez az ember kell nekünk. Az a divat, meg a multis nagypolitika, hogy aki el akar menni, az menjen, sőt segítsük egy kis hátszéllel. Manapság így mondják a rúgást.
A logisztika mindig is szaros volt, van es lesz. Vele vagy nélküle, nem mindegy? Csak ne volna olyan fiatal. Meg olyan jó kiállású, a nőknél ezt szépnek és csinosnak mondják. Egy multi egy tagjának, éppen a miénknek lehetett volna az arca, a megjelenése a világban. Egy valaki a gyárból meg ő, a sosem okés logisztikáról, a Fanni. De már ez is csak egy bennem rekedt futó gondolat, amely úgy szakad ki belőlem és száll el, mint ahogy Franciska (nekem Fanni) megy el tőlünk. A mindennek elmondott logisztikáról.
„Imádom”, amikor a pasik úgy ötven-hatvan körül megkergülnek, rájuk tör a bizonyítási vágy és becsajoznak. Otthagyják a feleségüket, akár le is babáznak. Hatvan körüli legjobb barátnőm férje egyszer megosztotta velem bölcsességét, hogy ez az egész új életkezdés nála mennyire nem volt és nem lesz aktuális: „tudod, Pannikám, az új seprű jól seper, de a régi tudja, hol a szemét”.
Ez az! Iszonyú nagy bölcsesség. Olyan emberek mennek el sorra a cégtől, akik tudják, hol a sokéves szemét, hol vannak a problémákok (húgom klasszikus szavajárása, dupla többes szám, átvettem tőle), mi miért nem megy, nem úgy megy, nem annyira megy, mit hol kell keresni, mit miért nem találni, mit hogyan lehet elfelejteni, miről nem szabad megfeledkezni, mi miért nem működik, mi nincs, mi van, mi lesz, mi nem lesz, kinek mondtam valamit és megcsinálta, kinek mondtam valamit és szahart rá, tudják, hogyan kell a vevőt kezelni, egyáltalán meg tudnak nyikkanni németül vagy angolul egy szót is, egy mondatot, sőt többet, vagy egyben a kettő, mindkét nyelven, tudják, mit lehet a vevőnek bevallani és mit nem. És zsigerből érzik, hogy önvédelemből sokszor röhögni kell, önfeledten magunkon, a szitukon, amolyan a legmélyebbről érkező öblös röhögéssel, amelyben benne van minden fájdalom, tudás, bölcselet, megértés, beleérzés és lemondás, hogy nem úgy megy, ahogy szeretnénk, és mégis a hülyeségig lojálisan itt vagyunk, jól-rosszul tesszük a dolgunkat, nap mint nap, tegnap, ma, holnap, a hét mind az összes hét darab csodálatos és tetves napján.
Fanni egy ilyen, a szemét helyét jól ismerő valaki. Dolgozott és nem is rosszul. Koordinált, kommunikált segített, keresett és talált, keresett és nem talált, vitatkozott, győzködött, harcolt, győzött, veszített, friss, fiatal, okos, széles látókörű, belefáradt, gondolom, és néha hibázott is. Mert tudjuk jól, hogy csak az nem hibázik, aki nem dolgozik.
De hagyjuk, hogy elmenjen. Mert itt nem számít az érték. Hogy vannak emberek jobbak és kevésbé, magukat jobban odatevők és kevésbé, lojálisabbak és kevésbé, értékhordozóbbak és kevésbé, és vannak, akiknek meg kell tudni különböztetni az egyiket a másiktól. És nem hagyni az értéket elveszni.
Az érték persze tudja magáról, hogy az, legalábbis sejti. Ha itt tudtam valamit adni, odaadni, sugározni magamból, tudni fogok máshol is. És az érték néhány évente odébb, tovább gurul, mondván: megtettem, amit tudtam, s amit lehetett, megtanultam minden lehetségest, agyam újabb impulzusokra nyitott, s ha nem kellek, tovább megyek.
Csak mi tudjuk és látjuk, akik itt maradtunk, és a fejünket törjük szerteszét azon, hogy mi miért történik, ki miért megy el, és kit miért engednek el, hogy a cég szép lassan szürkül, arctalanodik, egyenletesen válik semmilyenné, megfoghatatlanná, mint egy angolna egy vödör takonyban, ahol egyéniségeknek, világító tornyoknak, mint amilyen Fanni volt itt az összes jó és rossz tulajdonságával egyetemben, egyre kevesebb a helyük vagy helyük nincs.
Nyomuk marad.