Boldogságpamacsok

Érnek apróbb örömök. Észreveszem. Például azt, hogy bár hűvös van kinn, mégsem fázom, amikor egy kedves kollégával beszélgetek telefonon, aki nemrég mondott fel. Tudom, hogy az utolsó alkalmak egyike, hogy így beszélgetünk, és azt is tudom, hogy többé már nem látom. Sebes az élet sodrása, embereket hoz mellém, hogy aztán egy könnyű mozdulattal odébb vigye őket. Azt is fel kell fognom, hogy a magyar ember a névnapot látja a naptárban, a születésnaphoz több kell, és ha összejön benne az érzés, kedv, akarat és indíttatás, az ünnepeltet fölköszönti. Ilyen volt a tegnap és ma számomra. Időbeli, utólagos üdvözlések, ismerősök, barátok a múltból egyszerre élőkké lesznek, jelentkeznek, kollégák köszöntenek. Apróságok, nem hatalmas dolgok, mégis megérintenek, boldogságpamacsok. Az is, ahogy látom, hogy az oliadi, az orosz kispalacsinta meg a legendásnak mondott túrós sütim örökös sikert aratnak a vendéglátás félre eső asztalán a munkahelyi szobámban. Öröm ez is, meg booooodogsááááág, ahogy Kingi mondta volt Vácott egy valamikori nagyon jó munkahelyen. Éppen Kingi kérdezte Kinga-napi köszöntésem kapcsán, hogy Pannikám, mikor találkozunk végre. Mi ez, ha nem egy csöppnyi boldogságérzet, hogy hiányzunk valakinek, és viszont. Csupa szirup, amit írok, de nem érdekel, hadd nézzek szembe már az érzelmes önmagammal és pillanataimmal. Tegnap másfél órán át lubickoltam - a skype-nak köszönhetően - gyerekeim társaságában, annyit beszélgettünk, nevettünk, ökörködtünk, szórakoztunk. Tudom, hogy ez sokaknak nem sok, nekem mégis akkora öröm, hogy el sem tudom mondani. A technika segítségével együtt voltunk, amúgy egymástól távol, így mégis oly közel. Két barátomért kell mostanában aggódnom, súlyos betegséggel küzdenek. Az egyiket látogatom a kórházban, a másikkal hétfőn találkozom. Tudom, ezek semmiségek, nekem mégis valamik, fájdalmas örömpillanatok. Egy régi barát előbukkant a múltból, beszélgetünk, már ez is valami, csöppnyi jó érzés. A sok idegesség, rosszkedv, stressz, szomorúság mellett ott vannak ezek az öröm-, boldogság pillanatok. Észreveszem. Ki-ki észreveszi a sajátjait.

Valaki írta - Hadas Krisztina Misiről

"Sosem voltam nagy állattartó, kutyás ember. Sokszor értetlenkedve néztem, amikor mások siratták az ebüket itt a Facen. Aztán most most itt vagyok én is.
12 évvel ezelőtt egy családi dráma, egy nagy veszteség után vettük Misit, mert az akkor 11 éves Sári nagyon vágyott rá, és én kárpótolni, vígasztalni akartam. Akkor a lányom szentül megígérte, hogy majd mindig sétáltatja, gondozza.
Nem teljesen így lett. A gyerekek felnőnek, elköltöznek, külföldre mennek, a kutya marad.
Végül a férjem és én szopódtunk hajnalonként munka előtt a szutykos februári hajnalokon, és késő este a munka után.
Misi az elmúlt 12 évben többször lebontotta a lakást, furnérig ette a bútorokat, elmondhatatlanul sokszor fürdött kakiban, evett meg mindent a parkban, amit aztán az előszobában tálalt nekünk. Volt minden, gyerekzokni, meztelen csiga, nejlonzacskó, és nem is sorolom tovább. Gondoljatok mindenre, ami gusztustalan és felmosandó. Sok év telt azzal, hogy ha elengedtem, két perc alatt egy ponttá zsugorodott a horizonton, véresre üvöltöttem a torkomat, aztán órákig kerestük.
Mondom, nem voltunk ideális kutyások.
De mégis senki nem tudott úgy örülni nekünk, senki sem szeretett olyan feltétlen rajongással, mint ő. Minden nap örömtáncot járt körülöttünk, mi voltunk neki az univerzum. A kicsit fáradt, ideges, de szerető univerzum.
Misi az életünk tanúja volt.
Végigasszisztálta Sári felnőtté válását, ott volt az eskövőnkön, örült, amikor megszületett Zsiga, akivel az elején együtt lefetyelték a táljából a vizet. Persze csak ha nem vettem észre, ha mégis, nagyon üvöltöttem.
A tévés szerkesztőségekben is ott volt velem, csak hogy körbevizelje a területet, a kollégák nem túl nagy örömére.
Aztán megöregedett, egyik napról a másikra leálltak a veséi, és ma este örökre elaludt.
A múlt héten még ott volt velünk az utolsó éjszakai horgászatán a Balatonon, de már csak feküdt, nem élvezte.
Nem vagyok igazi kutyás, nem is lesz több. De őt igazán szerettük. Az utolsó pillanatig csóválta a farkát, míg mi a drága pofáját símogatva, halkan, szerető szavakat duruzsolva a halálba segítettük.
Egyébként, mi emberek is megérdemelnénk, hogy a végső, szörnyű kínokat elkerülve, ilyen humánus elalvásban részelhessünk.
Ennyi."

Annáknak, Anikóknak

Képzeljétek, vettünk egy csomó sárgabarackot Túrkevén, mert szép is volt, sok is volt, agyonérett sem volt, anyagilag is belefért a keretbe, meg eleve elhatároztuk, hogy az idei gazdagabbnak tűnő barackos évben bőven teszünk el sárgabarackot, gondolva az ínségesebb évekre, így hát eltesszük, ma is, amikor a naptár szerint az Annák, Anikók és egyéb változataik ünneplik névnapjukat, legyen nekik aztán tényleg nagyon szép napjuk, ne feltétlenül barackbefőzéssel megspékelve, hanem egyéb normális tennivalókkal, örömökkel, de higgyétek el, hogy a dunsztos üvegekbe kerülő aranysárga sárgabarack igencsak fel tudja az ember lelkét-szívét vidítani, az enyémet legalábbis biztosan.

Miki el

Amúgy a július szép hónap. Húgom, Lakat, Laci születésnapja, Kingi, Szabi, Márta, Flóra névnap, sűrű hónap és általában nyár nagyobbodó meleggel. Szabadságos is lehetne. Van belőle bőven, csak az a baj, hogy munka is, a munkára meg egyre kevesebben.
Fájdalmas ez a sok búcsú, mert a kettő már sok, éppen kettővel több, mint kellene, hogy legyen. Most Miki a logisztikáról, a szarosról, mert a logisztika mindig szaros, minden rosszért, problémákokért a felelős, akik meg ott dolgoznak, nem is dolgoznak, a lábukat lógatják napszámra, vagy a szájukat tátják, suttogja a népszáj, szaros logisztika, hozzá passzoló emberekkel.
A Miki éppenséggel erős kivétel: fiatal is, pasi is, kettőnél jóval tovább tud számolni, felelősségteljes, megbízható valaki, nyakában a sokszoros teherrel - gyári produkciót egyenget, ütköztet külföldi partnercélokkal, elvárásokkal. Nem kis dolog, nem sokan tudnák utána csinálni.
Mindhiába, szaros a logisztika, büdös lesz tőle ki benne dolgozik. De legalábbis stresszes, túlterhelt, ideges, fáradt.
Mondják, nincsenek folyamatok, hát álmodjunk magunknak. Ha bírunk álmodni, amikor ébren hánykolódunk az aznap dolgai fölött merengve, vagy mert egy-két, esetleg néhány telefon csörög bele éjszaka a szaros logisztikát vivők csipszaros életébe. A telefon nem ismer országhatárt, napszakot, a hét napjait, hangja kellemetlenül hangos, a szaros logisztikusnak éjszaka, hétvégén, mindenkor föl kell vennie, a problémát meg kell hallgatnia, a lényeget ki kell hallania, fáradtan, álmosan is megoldást kell keresnie, mert az autóknak bizony gurulniuk kell. Go, Trabi, go.
Az sem mellékes, hogy Miki megint egy olyan valaki, aki érték, egyedülálló, jó kiállású, telisde tele tudással, nyelvekkel, hatalmas céges tapasztalattal, benne a néma óhajjal: ha nagyjából rendben mentek volna a céges ügyek, folyamatok, ő bizony maradt volna. Hát nem luxus így veszíteni el egyre-másra embereket?
Már eleink is megmondták, de nagyjaink félreérthetetlenné tették, hogy nincs pótolhatatlan ember. Mellé teszem, pótolhatatlan nincs, olyan van, aki nehezebben pótolható. Mint pö lö (=pl.) ő.
Csak azt tudom remélni, hogy neki mostantól már jobb lesz, sokkal jobb. Lesznek éjszakái és nappalai, így szétválasztva. Lesznek normis hétvégéi eltervezett és háborítatlanul végig csinált programokkal. Lesznek felhőtlen találkozásai családdal, barátokkal. Lesznek órái szabadon a szabadban, lesznek, számtalanul lesznek élményei.
Lesz élete.

András elbúcsúzott

Kaptam egy búcsúlevelet Andrástól. Azt írja, hogy szeretett ennél a cégnél dolgozni. Amikor ide belépett, akkor "fogadták a köszönését, körbe vezették, bemutatták a logisztikán, egy igazi családban érezte magát". Azóta sok minden megváltozott, évek teltek el, "nem divat már a köszönés, sok nehéz és kőkemény időszakon esett át". Azt írta, hogy "nagyon sokat tanult itt, a legtöbbet az emberségről tanulta meg, hogy mennyire rossz és jó emberek élnek a földön, így közöttünk is. Munkájában megpróbálta mindig a maximumot teljesíteni, még ha ez sokszor nem is sikerült." Reméli, hogy "ez a cég egyszer újra az a cég lesz, ahová az emberek nem csak a pénzért járnak be dolgozni."
Valamelyik naptól júliusban András, egy belevaló, jó hangulatú, optimista srác, aki sokkal inkább keresi a munkát, mint elugrik előle, ha olyan a helyzet, kiáll magáért, de másokért is, jókat lehetett vele beszélgetni mindenféléről, ez az András nem dolgozik a cégnél. Végig úgy éreztem ebben a felmondásos egy hónapban, hogy nem akar innen igazán elmenni. Ha a helyzet kicsit is javult volna, kérése egy csöppet is teljesült volna, konfliktusa a közvetlen főnökével rendeződött volna, a még feljebb való vezetője kiállt volna mellette, egy másik vezető határozottabban átkérte volna, ha mindebből legalább picurka valamennyi is másképp alakult volna, neki bizony esze ágában se lett volna innen elmenni.
Így aztán András ittlétének utolsó napján búcsúlevelet küldött néhányunknak röptiben. Még emlékezett az egykori társaságra, már-már baráti emberi és munkatársi kapcsolatra, amely köztünk volt, a szakmai és privát beszélgetésekre, az őszinte érdeklődésre, odafigyelésre, amely egy munkahelyet igazán meghitté tud varázsolni.
András búcsúlevelét megírta és elküldte. Ilyenkor annyi szál van, amit el kell vágni vagy el kell varrni, az idő meg oly kevés hozzá. Úgy érezhette, hogy nem csukja be szó nélkül maga után az ajtót, hanem szól nekünk egy kicsit, egy pár szót. Talán a legfontosabbak, amelyek ilyenkor az ember eszébe jutnak: szép volt, jó volt, ennyi volt, kár, hogy vége. Mert a fájdalom nem volt így szószerűen kimondva a levélben, de ott lebegett minden egyes szó felett, alatt, mögött, ott volt a visszavonhatatlan veszteség érzete a valamikori nagyon jónak, családiasnak érzett cég felett, és a remény annak kapcsán, hogy majd egyszer ugyanolyan jó lesz itt megint dolgozni, ill. egyszerűen csak benne lenni, de akkorra ő már hol leszen.
András búcsúlevele elért, szívembe markolt, a szívemet jól megfogta, megcsavarta, másodpercekig levegőhöz sem jutottam. Bőröm alá kúszott a sejtelem, hogy aki ilyen búcsúlevelet képes megírni és elküldeni, annak egyáltalán nem kellene búcsúlevelet írnia, hanem a cég szerves tagjaként a maga természetességében kellene ott dolgoznia. És aki ilyen röviden és tömören, összefogottan, az érzelmek sejtetésével, mégis mély érzelmektől, gondolatoktól, kötődésektől telítve, mindennemű sértődöttség, sértettség nélkül meg tud fogalmazni egy nem is akármilyen búcsúlevelet, annak - a fenébe is - ha bármit is írogatnia kellene, akkor az elmenők legesleg utolsójaként.