Nem tudom, hogyan is van ezekkel a fokokkal, de sosem jól. Mert van, hogy nagyon meleg van, szinte meg lehet fulladni, annyira, de olyan is van, hogy huzat van vagy hideg, és valaki mindig fázik. Mondanám a többieknek, hogy röpüljetek többet kifele, körözzetek a magasban, nézzetek fölfele, s onnan a magasból lefele, ahonnan minden olyan csöppnyinek, elhanyagolhatónak, felejtősnek tűnik, s ez az, ami igazán fontos lehet. De ahogy nézem, mindenki be van gubózva a saját galambdúcos világába.
Mert benn a dúcban minden olyan nagy s közeli. A szomszéd galamb szaga megcsap, meg a levegőtlenség is, ami tudjuk jól, hogy nekünk, galamboknak a halálunk. A friss levegő hiánya, a szűk tér, a perspektívátlanság, a beszűkült gondolkodás.
Mert mire jó ez az egész galambdúc, ha nem arra, hogy mi galambok, a szabadság madarai röghöz kötötten, bezárva, a szabadsággal nem gondolva, zokszó nélkül végezzük a munkánkat. Ne törődjünk mással, mint a saját galambdolgainkkal és azzal a szűk ösvénnyel, amely ritka alkalmakkor a kintbe, a szabad levegőre visz. Galamblelkem néha beleborzong a túl szabályos rendbe, amelyben élünk. Ki-bejár itt boldog-boldogtalan, galamb, galambabb, nem galamb. A zaj sokszor hatalmas, s a zűrzavar, a saját hangom, a gondolataimat sem hallom, amikor galambügyintézek közeli s távoli galambegyedekkel.
A galambdúcban most egy íróasztal új galambra vár. Fura rajta az üresség. Bele kalkulálható az új, a más, a valami plusz ígérete. Azonban így luxusnak tűnik az a két négyzetméter, amit a dúcból vesz el. Galambeszemnek felfoghatatlan, hogy ennyire nem könnyű a helyet, mit az egyik galubuska galambocskánk kiválása támaszt, újabb, máshonnan érkező idegennel, galambaspiránssal betölteni. Jártak itt már potenciális galambok galambdúc nézőben. Volt máshonnan jött szakember, itt galambkezdő, aki el is kezdett dolgozni, tanulni, hogy azután két nap múltával kijelentse, túl messze vagyunk a lakhelyétől. Gyanítom, hogy okos galambpotenciál lehetett, ha ilyen gyorsan átlátta, mennyire káoszosak vagyunk amott lent a gigászi nagy csarnokban, meg mi itt, a dúc és lakói. Neki elég volt két nap a tisztánlátáshoz, míg mi itt gályázunk ki tudja hány éve. Látjuk persze mi is, hogyne látnánk, ami van, mást sem csinálunk, mint észre vesszük a szemünket, az agyunkat, az igazságérzetünket bántó dolgokat, mégsem mozdulunk. Ki-kirepülünk ugyan az udvarra, egyre feljebb szállunk, beleszagolunk a levegőbe, mély levegőt veszünk, megcsap a szabadság bódító érzete, el is szállhatnánk a szélrózsa összes irányába, mégis visszatérünk a galambdúcba, a helyünkre, az egyfajta reménytelenül elburjánzott zsúfoltságba.
Mintha ez sosem változna. A dúc melege, a forrósága, a huzata, a hidege, a túl magas, a túl alacsony, a sosem éppen jó hőmérséklet. A kedélyünk is idomulni látszik a helyhez, a fokokhoz, a fojtogató, túltengő tömeghez. Mintha rendjén való volna az extrém, helyén való lenne a nem odavaló.
Pedig dolgoznak a változás szelei a mélyben, egyre a felszínre kívánkozva. Egyik galambabbunk ui. kijelentette, hogy ő egyedül az új helyünkkel foglalkozik, mert már egy ideje azt kapta meg legfőbb feladatául, egyéb pórias, napi galambügyekre nincs érkezése. Alakul valami, mely még távoli, ám egyre közelebbi. Költözünk. Hónapot, napot nincs értelme megjelölni, úgysem úgy lesz, ahogy mondják vagy mi gondoljuk, de költözünk, az egyszer bizonyos. Az épület már áll.
Lassan el kell kezdeni a búcsúzást a galambdúctól, ahova tizenhat makacs és rideg és kemény vas lépcsőfok vezet. Tizenhat fölfele és tizenhat lefele. Lyukacsosak a fokok, a magas női sarok más sem csinál csak beleakad. Megtörtént, hogy az egyik galambunk, aki miközben arra vigyázott, hogy szuper halkan csukja be maga után az ajtót, nem tudni hogyan, de a cipősarka beleakadhatott az egyik lyukba és a fele fokmennyiséget lesodródva tette meg a rideg, kemény, lyukacsos lépcsőkön. A nem szokványos zaj kikergetett mindenkit az ajtón túlra, hogy lássuk, mi történt, lehet-e, kell-e valamit segíteni. Fiatal galambunk fehérre váltan ült, a hátát a falnak támasztotta, szólni sem bírt, egyre remegett. A galambok galambistenének hála, semmi baja nem esett az ijedtségen, a kis megütődöttségen túl.
Veszélyes a galambdúcban dolgozni, láthatni. Mert megbotolhatsz lefelé, az egyszer úgy biztos, ahogy mondom. De bent sem fenékig tejfel és Hawaii, dizsi, meg szórakozás. Könnyen a fejedbe kerülhet, ha nagyobbat tévedsz vagy vétesz. Mert az tudvalevő, hogy tévedni galamb dolog, de nem mindenütt egyformán, és nem akárhol szabad. A galambdúcban a legkevesebbet.
Változóban hát a dúc benseje, meg az alsó világ, az új szele legyint. Mi galambok szeretjük, ha történik valami. Bízni is szeretünk. Abban, hogy talán jobb lesz. És csak jobb lesz végre valahára. Aztán persze meglehet, hogy felébredünk és bilibe lóg a galambszárnyunk. Akár hiszitek, akár nem, jobb helyet is el tudnék képzelni neki...
