Anikó betyárlevese, azután vargabélese

Ma csak a vargabéles tett túl Anikó betyárlevesén, és a betyárlevese Anikó vargabélesén. Méltán tobzódhatott, akinek jutott egyáltalán a menüből.
Anikó betyárlevesében betyárt ugyan egy lelket sem találtam, annál inkább betyár sok minden egyebet. Volt benne sárga- és.fehérrépa, rengeteg sertéshús kockára vágva, talán a betyár elcsente disznóból, valamint gomba. Embörök, gomba és oly sok és oly finom már önmagában is, de Anikó betyárlevesében úgy gondolom, a gomba a többi gazdag tartalmat, "mindent mi jó falat" az egyéni ízvilágukban volt össznépi szinten hivatott fölerősíteni. Csak pislogtam körbe-körbe mitől e zaj az étteremben, közben a materializálódott betyárvilág ízeket a számban éreztem erőteljesebben ide-odapattogni. Kész gyönyörűség volt Anikó betyárlevese az első csöpptől az legutolsóig.
Azt már tudom, hogy Anikó egy adag vargabélese bizony elég kevésnek bizonyult kettőnknek egy kolléganőmmel. Hiába is próbáltam a betyárlevesen fölbátorodva betyárbecsülettel megküzdeni egy másik teljes és felnőttkorú vargabéles adagért, a plusz adagok addigra már mind elkeltek a többi nagyérdeműnél, én meg betyáros fájdalmamban bottal üthettem a nyomát. Edittel testvériesen megosztoztunk, és egybehangzóan állapítottuk meg, hogy Anikó vargabélesének íze isteni, állaga légiesen könnyű, és épp annyi mazsolát tartalmazva sült meg aranybarnára, amennyire csak kell. Mire elfogyasztottuk, szívünk és pocakunk szerint kezdtünk volna Anikó vargabélesének újabb fejezetébe, de hát... Mikor is lesz Anikó a legközebb? Vargabéleseddel ugyanis sajnos még egyáltalán nincs tele a bélésem.

Forrás: FaceBook, 2015. november 26.

Katalinjaimnak

Összességében van Katalinom, Katim, Katóm, Katám, Kottim. Még egy Katrinom és egy Kátyám is van, de ők nem idevalósiak, a Katalinok tágas, barátságos családját gazdagítják. Most úgy tűnik, hogy én vagyok kevesen sokatokra, aki annyira tart tőle, hogy a nagy nap, a holnap elsodorja millió tennivalójával, fontosságával, és elfelejt valami nagyon fontosat, hogy már ma kíván nektek nagyon szép napot, érezzétek magatokat jól benne, tegye nektek emlékezetessé a világ nevetek napját, mely név számomra, szívemnek - bevallom, Kati (Kotti) húgom révén -, az egyik legszebben csengő és legkedvesebb.

Forrás: FaceBook, 2015. november 24.

Anikó talán sváb szelete

Tökéletesen igaza van Anikónak, ha azt gondolja rólam magában, ennek főznöm sem érdemes. Azt sem tudja, mire fizetett be. Fogalma sincs arról, mit is eszik. Mentségére legyen mondva, hogy heti rendszerességgel idejön, kinézetre akár az űzött vad, soha semmire sincs elég ideje, csak bekukkant, a levesét még megeszi, de a másodikat elviszi. Azt mondja, nincs étvágya és az anyukájának lesz. És valóban az anyukámnak lesz. Még mindig azt merem remélni, hogy anyám beleszagol a levegőbe, orrát megcsapja Anikó melegített sváb szeletének illata petrezselymes krumplival és megkérdi:
- Milyen savanyúság van hozzá?
- Káposzta-répa.
Széleset elmosolyodik, és türelmetlenül nyúl az ételért:
- Add már ide, olyan éhes vagyok, hogy egy egész sváb sertést fölbírnék falni!
Persze én ettem meg Anikó Isteni és omlós sváb sertésszeletét, anyám egy falatka zaftos krumpliból következtetett az egészre, amikor arcán fáradt mosolya megjelent:
- Mondd meg Anikónak, hogy megint nagyon jól sikerült.
Mondom, hogyne mondanám, hallod Anikó?

Forrás: FaceBook, 2015. november 18.

Agyrém

Vajon mazochista hajlamra vall, hogy az élettől búcsúzó anyám mellett megnézek egy olyan német filmet, amelyben a halálos beteg főhős összehívja a rég elvált feleségét, a két lányukat, a barátját, annak feleségét, aki mellesleg az ő alkalmi barátnője, nagyobbik lányának barátját, aki nős és nemrég veszítette el leukémiában szenvedő feleségét, hogy e válogatott társaság előtt adja hírül egy jól sikerült vacsora közben, hogy neki annyi, életéből napok vannak hátra, búcsúzik, utána elutazik Svájcba egy klinikára, ahol kegyesen átsegítik majd a túlsó partra?
Vagy egy másfél órás kamara-filmben tartottak engem is fogva egy házban a szereplők a játékukkal, a történet szövevényeivel, érdekfeszítő bontogatásával, végkifejletével?

Forrás: FaceBook, 2015. november 16.

A Cola szerencséje

A Colának az a szerencséje, hogy nem vörös bor, az abrosznak pedig, hogy a Cola ömlött ki rá először. Inni akarta valaki a társaságból vagy csak kézzel mutogatni hevesen egy irányba, ahol egy pohár Cola állt az előbb, majd borult. Megáztatta a frissen vasalt asztalterítőt. A terítő aranyló sárga volt mosolygó napraforgó fejecskékkel. A napraforgók mosolyogtak, mi meg nevettünk, miközben viharos gyorsasággal igyekeztünk lemosni a szerencsétlenül járt Cola nyomait a terítőről meg a földről. Legfőkébb a terítőről, amelyet nem is olyan rég Tibrom oly gondosan és hosszú ideig vasalt. Mert mégsem járja, hogy egy asztalon gyűrött legyen a terítő az étel és a pontosan hat teríték alatt. Csak vasalta, a szentem, csak vasalta, a türelem mintaszobra, csak vasalta Tibrom, a kitartás élő megtestesítője a magát nehezen adó terítőt, hogy mire ideérnek, kiknek ide kell, addigra ne lássák, hogy a gyűretlenség az utolsó pillanatban készül el. Gyorsan, gyorsan, Tibrom észre ne vegye a Colát, mely szerencsére nem vörös bor, így a nedvességén fölül sehol más nyomot nem hagyott. Jó hangulatú volt a késői ebéd. Ettünk, ittunk, poharat borogattunk, jókat nevetgéltünk. Majd egy újabb kar lendült valami másért, és a vízes poharat találta telibe. Folyt a víz a nemrég még Colát látott terítőre. Nem kellett sok a társaságnak, hahotázásba kezdett, majd vihogással folytatta, miközben villámgyorsan tüntette el a mentésben már összeszokott, olajozottan működő csapat a vízes romokat. A víz elmosta a Cola még árnyalatnyi lehelletét is, de nem a mi jókedvünket. Egyre azt vizslattuk, hogy mit kellene még föborítanunk, hogy meglegyen a három, a magyar igazság. Jöhetett volna vörös bor vagy kétszínű likőr, de nem jött, így a happyend vízes Colásan megmaradt.

Várakozó hangulatban

Hidegre fordult az idő. A novemberi tavasznak nyoma sincs. Egy-két fok van. A hó kezd esni vagy valami eső-hónak a keveréke. A szél is fúj. A parkban egy fiatal pár feketében a hideggel, hóval, széllel is dacolva. A kutyájuk kedvéért. A kutya, ez a fekete inas, izmos, közép termetű, talán futó kutya lehet, mert mást sem csinál csak lohol. Körbe-körbe, majd hirtelen lefékez és csillag alakzatban ide-oda. A kutya láthatóan jól érzi magát. Én is, aki pár percre tártam ki az ablakot a kinti hidegnek, szélnek, szálló havas esőnek. Bentről nézek kifele. Kihajolok. Kiteszem magamat derékig mindannak, ami az utcán zajlik és mégsem esz meg az Isten hidege. Nézem az emberpárt nyakukat  egyre bejjebb húzva a testükbe, tapinthatóan dideregve. És nézem a boldogan futkározó kutyát. Soha sem fárad el, gondolom közben. A hátamba érzem a konyha melegét, a sütőből egyre erőteljesebben  szétterülő illatokat. Megfordulok. Most hátamban a hideg kerttel nézek körbe a konyhán, pillantásommal áthaladva a nappalin is. Csönd van. Nyugalom van. Minden várakozik. Az üres székek, a fotelek is. Várnak valakikre, akik majd megtöltik e teret hanggal, élettel, jókedvvel. Néhány óra múlva. S majd bentről ők is békésen néznek a hidegbe kifele.

Valaki mondta - a Harvardon végzettek

Tízéven keresztül kutatták a Harvardot végzett száz volt diák körében, mit tartanak a legfontosabbnak az életükben.
Az alábbi négy dolog lett a befutó:

1/ Imádnak dolgozni.
(Kürt Sándor: Nem az a baj, hogy traktorral jöttél az esküvőmre, de elfelejtetted felkötni az ekét.)

2/ Szeretik a hatalmat. Imádják a pénzt.
(K.S.: Ezt a részét mifelénk nem is értjük.)

3/ Szeretnének boldogok lenni.
(K.S.: Ez összevág a mi gondolkodás világunkkal.)

4/ Szeretnének maradandót alkotni.
(K.S.: Nálunk végzett hasonló kutatásokban ez a gondolat még megközelítően sem jön elő, ami a Harvardon az első négybe bekerült. Maradandót, legalább olyas valamit alkotni, ami egy nyáron át vagy akár tovább is túlél bennünket.)

Kürt Sándor, a Kürt Kft. egyik tulajdonosa mondta Rangos Katalin Szabadsáv műsorában, én meg fontosnak tartottam lejegyezni.

Forrás: Klubrádió, Szabadsáv, 2015.11.26. 19-20h,
online visszahallgatható a Klubrádió Archívumából.

Valaki mondta - Dang Thuy Tram

"Gyere hozzám, szorítsd meg a kezem, ismerd fel a magányomat, és adj nekem
szeretetet és erőt ahhoz a veszélyes úthoz, melyen elindulok."

Dang Thuy Tram, vietnámi orvosnő, aki 27 évesen halt meg a háborúban.


"Come to me, squeeze my hand, know my loneliness, and give me the love, the strength to prevail on the perilous road before me."

Vietnamese civilian doctor Dang Thuy Tram (born November 26, 1942) was only 27 years old when she was killed in a gun battle. Her wartime diaries, which chronicled the last two years of her life, were published in 2005 with the title Yesterday I Dreamed of Peace.

Forrás: Juhos Andrea, Facebook, 2015.11.26.

Civil Reggeli Sándor Erzsivel

Ha kedd és péntek, az általában munka és nem rádióhallgatás. Most kedden kivételesen szabadságon vagyok és 7-9 között a konyhai ténykedéseket, a futó reggelit, a gyümölcssaláta készítést, a mosogatást, az öltözködést, az útonlevést anyámhoz Sándor Erzsi és riportalanyai társaságában élhettem meg az FM 98.00 Civil Rádió Reggeli című műsorában.
Friss volt, érdekes, humorosan, rejtett irónikusan komoly, játékos, baráti, közvetlen. Olyan volt benne a Sándor, mint akit az ember szívesen hív meg magához egy reggelire az otthonába, hogy míg közösen elfogyasztják a reggelit, egy jót beszélgessenek. Miről is? Jószerivel mindenről. Lehet az politika, gazdaság, művészet, napi élet, Sándornak minden jöhet, mert mindenevő, és a társalgási partnerrel, a hallgatósággal mindent elfogyasztató. És a nagyérdemű zokszó nélkül hagyja, mert hallhatja, tapasztalhatja, hogy Sándor egy fölkészült, valóban érdeklődő valaki, akinek helyből van véleménye, és odaengedi maga mellé a másikat a sajátjával, hadd legyen egy jó kis eszmecsere, amelyből ki-ki leveszi magának a lényeget. Én például azt, hogy jól éreztem magam Sándor két órájában a Sándorral, és más kedden vagy pénteken is hasonló lesz, ha szabin leszek reggel vele.

Valaki mondta - Keanu Reeves

"A legtöbb ember ismer engem, de nem ismeri a történetemet.
3 évesen végignéztem, ahogy az apám elhagyott minket. Négy különböző iskolába jártam, mert diszlexiával küzdöttem, ami miatt végül nem sikerült felsőfokú végzettséget szereznem. 23 éves voltam, amikor a legjobb barátom, River Phoenix meghalt kábítószer-túladagolásban. 1998-ban találkoztam Jennifer Syme-mal, akivel azonnal szerelmesek lettünk, és egy év múlva már úton volt a kisbabánk. Rettenetes módon, nyolc hónap múlva halva született a lányunk. Teljesen maga alá temetett minket a bánat, ami egy idő után sajnos a kapcsolatunknak is végett vetett. Jennifer 18 hónap múlva meghalt egy autóbalesetben . . . Azóta kerülöm a komoly kapcsolatokat és azt, hogy gyermekem legyen. A húgom leukémiás volt, de anyagi támogatással sikerült meggyógyulnia. A Matrixból származó bevételem 70 százalékát annak a kórháznak adományoztam, ahol a testvéremet kezelték. Azt hiszem, én vagyok az egyetlen hollywoodi sztár, aki nem lakik kastélyban. Nincsenek testőreim és nem viselek divatos ruhákat sem. Bár 100 millió dollár a vagyonom, mindig metrón utazom, és imádom. Azt hiszem mindannyian egyetérthetünk abban, hogy a tragédiák árnyékában is egy kiemelkedő személyiségű ember virágozhat! Bármin felül tudunk emelkedni! Nem számít mi történik az életedben, le tudod győzni! Mert az életet érdemes élni!!"
Keanu Reeves

Forrás: FaceBook, 2015. november 23.

Crocodile rock

Hazafelé anyámtól az úton a kocsiban végig a Crocodile rock szólt, Elton John örökzöldje. Kábé negyven perc Crocodile rock. Crocodile rock először, Crocodile rock másodszor és nemcsak harmadszor, hanem tizedszer is. Meghallottam a cédén, felpörögtek a kerekek, megpróbáltam kétszázhúsz felett menni a kötelező városi ötven mellett, elhagyni Tolnát-Baranyát, de legalább az előttem haladó biciklistát. Ujjaim a kormányon doboltak, de jó, Crocodile rock, nem éppen gyászos zene. A legszívesebben táncra perdültem volna az ülésben, no nem rockra, hanem annak csupán valamiféle vonaglós változatára, mindegy milyen lépésekkel, csak forrjon a vérem meg pezsegjen. A kormány kissé útban volt, a biztonsági öv húzódozott, az előttem haladó csigasofőr pedig nagyokat pisloghatott. Bárhogy is volt, örülök, hogy velem ez most megesett, és még csak nem is bánom. Holnap keresek egy utat, ahol legalább két órán át Crocodile rock-ozhatok oda és újabb két órán át vissza. Repedjen csak a dobhártya, pattanjanak hangszálaim az együtténeklésben, és csak szorítson az a biztonsági öv az ülő tánc közben. Talán még fel is állok a kocsiban, kihasítom a kocsi tetejét, kidugom a fejem, majd mást is és jó nagyokat kurjongatok, miközben a hosszú sálammal kőrözök a Crocodile rock dallamára, közben riszálom így is, úgy is. Ennek a nagy Elton és anyám is biztos örülne. Anyám azon a nyújtott hangján még azt is mondaná:
- Ééééédes lááááányom, legalább egy kicsit kiengedted a gőzt.

Furulyás G. Katalin: Csillagles

Az olyan jó, kutató szemmel pásztázni az eget hullócsillagok után. Elkapni legalább egyet, jól megfogni, közben kívánni valami szépet. És jót. Magunknak. Vagy éppenséggel másnak. Hogy teljesüljön. De ha nem, akkor sem baj, nem tudom meg. Az egésznek a folyamata a varázslatos: az égi kutatás, a csillag megtalálása vagy mintha, és a kívánság, a jó kívánság valakinek. A kívánság eredményessége már szinte mindegy is. Ez éppen olyan, mint amikor azon izgulok, hogy fölöttem a vasúti síneken vonat menjen el, amikor éppen arra járok. Hogy kívánhassak valamit, valakinek, valakiknek és jót, csak azt. Majd éppen hogy csak elcsípem az utolsó vonatkerekek zakatolását, gondolatban gyorsan odaröppentek egy kellemes gondolatot a magam környezetére vonatkoztatva, és tovább gurulok utamon: akkor most már jó lesz. Mindegy is, hogy mi, a fő, hogy emelkedettebb, kellemesebb, ha más nem, a hangulatom lesz tőle jobb.

Ehhez foghatót éreztem Furulyás Kati írása olvasása közben. A rákészülés, a keresés botladozásait, a kívánság ígéretét.

"Számolgatom, lassan két hete kéne elzárva lenni a dolgoktól. Legalábbis azóta vagyok falun, jó, net van, nagyon érdekesen. El nem tudnám mondani, hogy és hogy nem. Néha van, néha nincs. Néha olyan máshogyan, ráérősen. Szeretem ezt az ésszerű ráérősséget. A pince menedzser, eladó, szépasszony hosszasan lóbálta az udvaron, mint cselédlány a vasalót a bankkártya leolvasót. Akkor épp nem volt net. De egyszer csak lett.
Így valahogy azt is meg tudtam, hogy valamiféle csillagképlet szerint jönnek, jönnek ezek a csillagok. Szóval nagyon kell nézni az eget. Mert hullanak a csillagok, szépen, látványosan.
El is határoztam, nézni fogom azokat a csillagokat, ha már hullanak.
Ennek a nézésnek, van egy romantikája, miszerint ha látod a hulló csillagot, kívánj valamit és…..teljesül.
Mit is kívánhatnék. Van az élet olyan egy bonyolult ideje, hogy szinte semmit se szeretne kívánni az ember, de csak olyanok vagyunk, hogy mégis. Csúnya tulajdonság. Az ember, de kiváltképp a nők, mégis akarnak valamit, semmi értelme, de mégis ….nem tesznek le erről. Állandóan kívánni akarunk. Meg akarunk.
Elhatározom, hogy semmit nem kívánok, de tényleg. De szeretnék hulló csillagot látni, mégis. Hát, ha már hullik. Csak lássam. Szépen, majd nem annyira látványosan nézek hullócsillagot. Csak úgy, mint a bölcs öregek a vízparton. Nem a mi strandunk, de mégiscsak öröm a víz látványa.
Szépen el van minden határozva. Ülök itt a gépnél, egy kis problémával, erős boka dagadással bal oldalvást. Csúnya ez a dagadás, meg is ijedek tőle, de nevetségesnek találom, ha elővezetem ott a városban. Szépen bebagyulálom azt a bal bokát, egy egyébként nagyon szép sállal, egy égszínkék muszlin, amúgy pettyes sállal. Az a sál egy divatdarab volt, míg nem végezte itt. No de itt van szegény. Megyek ezzel a jobbsorsra érdemes sállal kifelé csillagot sejteni. Sajnos azonnal belebotlok a kerti papucsba. Amióta nem tudnak engem a szüleim kellően sanyargatni, azóta hetedszeresen teszem ezt magammal. Mert rájön az ember az értelmére, mivel fogták. Az ember ellocsolja a jó kis papucsait, és kész, ezért van kerti papucs. És van még, a nem kerti papucs. Az, az a papucs, amiben még nem locsoltál. Szóval azon a papucson estem át, de rögtön, ami már kerti papucs, és néztem nagyon azt a csillagos eget. Le is ültem kicsit. Néztem a csillagokat, hogy essenek, legyenek szívesek.
Ha már ilyen kifejezett napjuk van, tudniillik. Egész jól kikerültem a körtéket, nagyon jó termés van idén, nem tudsz úgy lépni, ne buckázz megy egyet.
Nézem ezeket a csillagokat, hát kicsit úgy remegnek, meg vibrálnak, de nem igazán adják a hivatalukat. Mondjuk, nagyobb bunyó sincs, de nem esnek itt. Nincs itt látható esés. Visszamegyek. Szépen nyitom a szúnyogajtót, na mondjuk picit nyitva maradt, de csak kicsit és rövid ideig. Elég volt. Jaj, támadnak, megannyi lepke, darázs, szúnyog, mifene lepi el a konyhát. Utálom a beavatkozást. Szörnyű dolog, de most lépni kell. Repülnek, undokul rám repülnek, csípnek, döngenek ijesztően, hol a fenében van a szer? Le fogom őket fújni, de rémes. Meg akartam oldani másképp, de nem megy, itt van a hajamban, úristen mekkora ez, Jézus ő ki, szentséges isten, hányan vannak. Elővettem, lefújtam őket. Gondolkodom, rágyújtsak-e. Lehet, felrobban a konyha. Kilépek, lóg a pöttyös muszlin a bokámról, mit kívánjak, … még csak nézem a csillagokat."

Forrás: Varázshegy, 2015. augusztus 13.

Dezsényi Katalin: Egy krisztinavárosi lány meséi - I. A nagyváradi levél

"Fried Noémi Lujzának

Tegnap ismerhettelek meg, tegnap jöttél a Holnap városából. Nagyváradról érkeztél tehát, ahol újságíró vagy, ahol újságíró volt egyik legrégebbi, és legnagyobb szerelmem. Ady Endre, akibe ugyanúgy tizenkét évesen bolondultam bele, mint Mick Jaggerbe. Na ja, színes és összetett az, ami bennem kavarog, és él.

Bizony él, mert ahogy Mick Jagger összes dala ott zeng bennem – hiszen az utolsó esküvőmön is az ő hangja töltötte be teret)-, amíg csak hallani tudok, úgy szól és él bennem Ady Endre minden szava, és sora. Mondanám, hogy mindhalálig, de ez marhaság, mert tudom, hogy majd abban a másik dimenzióban is velem lesz.

Mondtam neked tegnap, hogy Dutka Ákos: A Holnap városa című könyvét legalább százszor olvastam. De lehet, hogy volt az ezer is. És mindannyiszor odaálmodtam magam az asztaltársaságokba, a Szerkesztőségbe, a korzóra, ahol a gyönyörű Brüll Adél sétált egykor, és mindenki csak bámulta őt. 

Szóval, én tíz éves korom óta pénzkereső vagyok, így történhetett meg, hogy a nagy, Központ Antikváriumban ( a Múzeum körúton), nem messze a Magyar Rádió (akkor még Szentkirályi utcai pénztárától, ahová havonta egyszer jártam, hogy fölmarkoljam a keresményemet), szóval ott, az Antikváriumban ráleltem egy nagy és vastag kötetre, amiben ott volt az adyösszespróza, és, ami most külön jelentőséggel bír, Ady levelezése is Most is érzem, ahogy kiszáradt torokkal, és tényleg remegő kézzel vettem le a polcról, és a szívemhez szorítva vittem hazáig. És aztán csak olvastam és olvastam, és nem tudtam betelni vele.

Aztán úgy volt az, hogy vagy az ágyam melletti falon lévő hatalmas Ady fotót bámultam ábrándozva, főleg a szemeit, vagy olvastam mindent, ami Ady. A szerelmem nem ekkor kezdődött. A szerelmem ekkor már elborított engem kívül-belül. Na jó, ott volt persze a csiklandós hangú Mick is, akit nagy recsegések között hallgattam a Szabad Európán, vagy a Luxemburgi Rádión. Kerek volt a világom, és ábrándokkal teli. Adyt tehát imádtam, az illatát is elképzeltem, és dühödten voltam féltékeny Lédára és Csinszkára, Dénes Zsófiát meg főleg ki nem állhattam, és azt terjesztettem döbbent felnőtteknek, hogy Dénes Zsófia hazudik, mert soha, semmi köze nem volt Adyhoz.

Ady őt észre sem vette.

Mint már említettem, abban a bizonyos nagyméretű, és vastag kötetben ott voltak a nyilvánosság elé tárt Ady-levelek is. Az eredeti, kézzel írottak másolatai. Igen, az Ő kezének írásával. Bizony, szerelmes levelek is. Főleg a Lédásak.

Belesárgultam az irigységbe. Aztán gondoltam egyet. A leggyönyörűbbnek gondolt lédás levelet egyszerűen átkopíroztam egy levélpapírra, töltőtollal ráerősítettem. Borítékba tettem. A borítékot az Ő írását utánozva (bevallom, híres hamisító voltam, volt, hogy a fél osztály ellenőrzőjét én írtam alá, és soha nem derült ki, de remélem, már legalábbis ezért nem szakad rám az ég), megcímeztem magamnak, a feladó nevének helyére pedig szintén kopírozás, majd tintás megerősítés útján helyeztem el imádottam nevét. (Mellesleg a levél megszólítás része nem tartalmazta Léda nevét, az őrjöngő szerelem íratta helyette azt, amit.)

A többi már egyszerű, posta, rányaltam a bélyeget bedobtam a postaládába, és várakoztam. Tudtam, hogy levél jön majd Tőle nekem. De csak nem történt semmi. Aztán kiderült minden. A levelet anyám fogta el, természetesen felbontotta, elolvasta, a táskájába tette, és dúlt és fúlt. Mindenkinek mutogatta, főleg azután érdeklődve, tudja-e valaki, ki lehet a feladó, mert ő nem tudja kibogarászni. És persze, hogy én mit képzelek. És, hogy ez nem is lehet, mert olyan ronda vagyok, hogy engem nem találhat senki sem szépnek. Addig mutogatta, és hőzöngött, amíg el nem ért a levelemmel Katica nénihez, egy távoli rokonhoz. Nem a mi rokonunkról beszélek. Katica néni lánykori neve Ady Katalin volt. Meglátta a feladót, és könnyes szemekkel mondta: de hát ez a Bandi! Hát ez a Bandi! Anyám meg: Milyen Bandi?! Az én lányomnak tudtommal nincsen Bandi nevű ismerőse! Na, majd kiverem belőle, ki az!! Mire Katica néni: Az már nem fog menni. Ady Bandi írása ez. A feladó Ady Endre.

Aztán persze sűrű pofonesőben el kellett mondanom, hogyan is volt ez az egész. Ezt követően anyám még jó ideig mutogatta az én levelemet számos ismerősének. Kiemelve, hogy ez is bizonyítja, miszerint én, a lánya nemcsak ronda, és ostoba, hanem kifejezetten elmebeteg is vagyok. Anyámról többet nincs mit mondanom. De az Ady Bandiról napokat tudnék beszélni. Mondom, bennem van minden sora, amit aztán majd viszek magammal, mert másképpen nem lehet. A zenei aláfestés meg persze, hogy Mick Jagger torkából árad mindehhez."

Forrás: Huppa.hu, 2015. november 8.

Lackfi János: Adni jobb, mint kapni

"Azt mondják, adni jobb, mint kapni. Azt is mondják, ez főleg a pofonokra igaz. Na de, komolyra fordítva: tényleg igazi jó érzés, ha adhatunk valamit, időt, figyelmet, segítséget, szaktudást, ajándékot, pénzbelieket másoknak. Akiknek épp az nincsen. Mi pedig le tudunk mondani róla. Mert megtehetjük. Nem csak külső okokból (mert például van nekünk), hanem belülről jön az egész. Akarok adni, szeretek adni, jó érzés adni...
Igaz, az első lépés nehéz. El kell engednünk a görcsösen szorongatott zsákmányt, azt, ami CSAK A MIÉNK! Mert ölünkbe pottyant, mert megdolgoztunk érte, mert orrod alá szalámi, mert közöd hozzá? Utána viszont szabadon lebeghetünk az adás örömében. Ez a legjobb uszoda!"

Forrás: FaceBoook

Haas György: Sétálj velem

"– Rajtam úgyse tudsz segíteni.
– Ki mondta, hogy tudok bárkin is?
– Miért? Akkor mire való a séta?
– Arra, hogy segíts magadon.
– Magamon? Akkor minek kellesz te?
– Hogy elhidd, hogy képes vagy rá.
– Miért hinném el neked, ha magamnak se hiszem?
– Mert én hiszek benned.
– Bennem?
– Benned.
– Nem is ismersz!
– Nem ismerlek.
– Ja, hát úgy én is hinnék magamban, ha nem ismerném magam.
– Nem ismered magad.
– ??
– Velem a séta elején találkozol. Magaddal a séta közben."

Forrás: Haas György: Sétálj velem

Megyesi Gusztáv: Kihízott férfidzseki

"A nő nagyjából tizenöt éve áll az óbudai aluljáró felső lépcsőjénél, tizenöt éve mondja egyre szárazabb hangon, hogy „újságot tessék, újságot tessék", de még sohase vettünk tőle. Tizenöt éve megyünk el mellette naponta, „újságot tessék, újságot tessék", skandálja gépiesen, de mikor a szemébe néznénk, mintha nem volna neki szeme, üres a tekintete. Időnként megjelenik nála egy férfi, mogorva, durva ember, nyáron is jambósapkában jár, gyorsan elhadar valamit a nőnek, aztán továbbáll; hajléktalan asszony sohase marad egyedül.
És most ott ülnek velünk szemben a villamoson, és egymás kezét fogják, a nő kissé a férfi vállára dőlve. Szombat este van, buliidő, nyilván a hajléktalanoknak is jár pihenőnap, alighanem az angyalföldi hajléktalanszállón laknak, s most mennek valahová, ennek megfelelően a megszokott lestrapált ruhák helyett mindenféle színes gönc van rajtuk.
És akkor észreveszem a férfin az enciánkék dzsekit. Hosszasan nézem, de már az első pillanattól biztos vagyok benne, hogy az én dzsekim, az egyik ujjánál apró, alig látható hasadás. Az utóbbi időben fene jó dolgomban némileg hízni kezdtem, a feleségem sorra viszi le kinőtt holmijaimat a segélyszervezethez. Oda kellene lépni hozzájuk, és rákérdezni, hol szerezték, rámutatni az ujján lévő pici hasadásra, majd diszkréten aprópénzt dugni a dzseki zsebébe, persze nem a bal oldaliba, mert az lyukas, a kulcstartónkon fityegő körömvágó szaggatta ki a bélést.
Ám ez az, ami roppant kockázatos.
Egyszer már jártam úgy, hogy bejött egy idegen férfi a kocsmába egy nővel, leültek a sarokba, ott súgtak-búgtak, egészen összeölelkeztek, a férfi időnként kinézett a bokszból, s ujjával csettintve intett a pincérnek, mint valami Csekonics. Akkor vettem észre a zakóját. Hogy ez az én kockás zakóm volt, mielőtt a bizományiba adtam. És akkor, amikor már csókolóztak is, ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy odalépjek, s a zakóra bökjek, hogy uram, ön itt ne urizáljon, ez a zakó az enyém volt még nemrég, a belső zsebénél fekete tintafolt van, még a napjára is emlékszem, amikor kifolyt a golyóstollam. És akkor nyomban vége lett volna a turbékolásnak, urizálásnak, szégyenkezve hagyta volna el az idegen a kocsmát, csak a nő maradt volna.
Ám akkor a férfi levette a zakóját, s a fogasra dobta, a bélése kifelé fordult, tisztán látszott a belső zsebe, bőrtárca felső széle kandikált ki belőle, csak a tintafolt nem volt sehol. Biztos kiszedte, mondták később a többiek, ám én mosodás voltam valamikor, Közép-Európa legjobb detazsáló asszonyai­tól tudom, hogy minden foltot ki lehet szedni, de valami kis nyom mindig marad utána, ám ezt már csak a szakértő szem veszi észre.
De hogy valami azért történjék végre, s zavarunkat leplezzük, hanyagul, ám azért barátságosan szólunk át a szemközti ülésre a hajléktalan párnak, úgy is, mint két régi, kedves ismerősnek: Szintén Óbudára? A nő ránk néz, s tizenöt év után először látni finom vonalat az arcán, ahogy azt mondja: „Nem Óbudára, tovább". S mint valami puha fészekbe, egészen a férfi oldalába fúrja magát, szinte érzem a dzsekim melegét."

Forrás: NOL, 2015.11.07.

Tegnapi gondolat (2015.11.06.)

Csak el ne felejtsem, nem kötelező gondolnom rá, de mégis, legalább egy pillanatra jusson eszembe, hogy ma van Göncz Árpád temetése. Ha már nem tudok elmenni, mert fizikai képtelenség, hogy pénteken szabadságon legyek, akkor legalább álljak meg egy pillanatra, és ne azzal a gondolattal, hogy mert meg kell állnom, mert kötelező, hanem valami belső késztetés miatt, valami önkéntelen indíttatás fékezze le mókuskerekemet a nagy rohanásában, egy csöppet érezzem át délután úgy három óra környékén, hogy ma temetnek egy nagyon Valakit, akit bár személyesen nem ismertem, mégis fölfogtam, hogy mennyire az. Erre tekerődöm a mókuskerékben, elkap heve, szíja, ostora, a magam elkötelezettsége, mintha sajátomé lenne, pedig nem is, belefeledkezem a millió és egy tenni- és hajtanivalóba, problémák tekerednek rám és vágódnak lefele, közben egyre felejtem az idő múlását, csak háromnegyedötkor ocsúdok föl, hogy mennem kell. Anyámhoz. Hogy azután a késő estében kerüljek haza. Valamikor a bő délutánban áll meg bennem az ütő meg a pillanat meg a levegő, hogy ma valamikor temették el Göncz Árpádot. És én sehol nem voltam ott.

Mostanság

Tisztelt ide tévedt Olvasó!
Azt hiszem, hogy mostanság nem sok jó történik velem. Ami történik, az említésre nem nagyon méltó. Sommásan mondva, igyekszem túlélni a napokat viszonylag ép lélekkel, ami valljuk be, nem is kis vállalkozás. Megpróbálom megtalálni azokat az apróságokat és pillanatokat, amiknek és amikor csak lehet örülni tudok, de legalábbis közben kicsit felemelkedhet a lelkem. Mivel magam most nem erőltetem a fogalmazást, csekély élményeim átadását, ezért túlnyomó mértékben átadom a helyet olyan írásoknak mások kútfejéből, akiknek gondolkodásmódjával, lelkivilágával jócskán azonosulni tudok. Magam csak akkor szólalok meg saját hangomon, amikor valami elementárisan kívánkozik ki belőlem. Őszintén remélem, hogy lesz ilyen alkalom.
Köszönöm baráti türelmedet, megértésedet:
Szegő Panni