2015. február 14., szombat

Netrebko esete a Kékszakállúval

Mikor véget ért Csajkovszij egyfelvonásos operája, a Jolanta, a címszereplő Anna Netrebko azt mondta a riporternőnek, hogy az nem lehet, hogy Valentin napon éppen a Kékszakállú herceg várát adják, egy igazán sötét, szomorú operát a szeretet, szerelem, a jókedv ünnepén. A nézők csak menjenek haza, és mutatta is a nyomatékosság kedvéért mindkettő kezével a nemzetközileg ismert bentről kifelé irányt, s közben teli szájjal nevetett.
Mi maradtunk, és Jolanta története után megnéztük, hallgattuk a Kékszakállút, melynek története sötét volt és deprimáló, zenéje szimfónikusan nagyívű, s a két szereplővel, Nadja Michael-lel (Judit), Mikhael Petrenko (Kékszakáll) olyan élményt nyújtott, amelyet az ember nem egyhamar felejt el.
Egyáltalán nem gyakori alkalom, hogy magyarul halljunk operát előadni a New York-i Metropolitan-ben, röviden MET-ben. Igen, írd és mondd magyarul, betanulva, a magyart törve, a szöveget erősen akcentusosan, helyenként a felismerhetetlenségig kiejtve. És mégis. Az érzés elementáris, torokszorító és megtisztelő. Tudom, hogy ugyanez történik a Ruszálkánál, Dvorzak operajánál a cseh nyelvvel, vagy más kis népek híres operáival a világ operaszínpadain, amikor betanulják és előadják az eredeti nyelven írt szövegeket. De nekem felváltva a hideg s meleg futkározott a hátamon, ahogyan végignéztem és hallgattam Bartók Kékszakállújában a német Nadja Michael szoprán énekesnőt és az orosz basszust, Mikhael Petrenkot magyar nyelven "megküzdeni" szöveggel, ráadásként azzal a zenével, amely önmagában sem könnyű, amelyben sehol egy dúdolható rész, egy fülbemászó dallam. Még szerencse, hogy sem rossz előérzetemnek, sem Anna Netrebko humoros intelmének nem engedelmeskedtem és maradtam, mert felejthetetlen érzés volt az igazán nemzetközi előadásnak tanújának lenni és magamat ezen közegben magyarnak érezni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése