Grecsó Krisztián: Zsöme sehol

Szerettem volna Magdi néniről írni, aki Zsuzsa barátnőmnek volt az anyukája, és napra pontosan két éve halt meg ezen a napon, de nem tudtam. Nem jöttek a szavak, nem volt meg a kezdőmondat, amely húzta volna maga után az összes többit. Nem írtam, csupán gondoltam rá. Nemcsak a dátum miatt, meg hogy nincs velünk, hanem mert szoktam. Nem kell ahhoz semmiféle apropó. Minthogy nem írtam, nagyon megörültem, hogy Grecsó Krisztián viszont írt és megengedte, hogy írását leközöljem az Araratban. Persze nem Magdi néniről írt, hanem egy bizonyos Bártfai Andreáról, akit nem mellesleg Zsömének hívott családja, rokonsága, munkatársai, aki csak szerette. A fényképébe mélyülve, Krisztián írását többedszerre olvasva újra, azt gondolnám, hogy nem is kicsit, nagyon szerethették. Zsöme távozásáról szóló írással ismertem meg Zsömét a Sors iróniája folytán az utolsó utáni pillanatban, és nagyon áttételesen emlékezek Magdi nénire, hiszen a gondolat szárnyalása szabad. 

"Beütöttem a keresőbe a nevét. Képeket akartam róla. Látni. Mert az a banális, mégis legyűrhetetlen és kényszeres érzés fészkelte be a szívembe magát, hogy nem hiszem el. Hogy igenis van, Zsöme él, csak nem találom, nem hív, pedig ő mindig hív, napjában tízszer, ha kell, az őrületig, amíg rendben nincs a rendezvény – csináljunk bármit. Nem tudtam, mit csináljak, kit hívjak még fel, hogy aztán hallgassunk együtt, éljen a néma vonal, már felhívtam mindenkit, és mégis, muszáj volt csinálni valamit, hát beütöttem a keresőbe a nevét. 

Bártfai Andrea Zsöme. 

Egyetlen kép sincsen róla. Csak azokról, akikkel dolgozott. Magam láttam ott, meg tucatnyi színészt, filmeket, könyveket. Zsöme sehol. 

Most azt kellene leírni, az következne, hogy ilyen volt. De nem lehet, mert utálná, ha ilyet írnék, utálná, hogy fontoskodni akarok, hogy előtérbe akarom tolni, ő nem akart előtérben lenni, mert nem volt hátul, nem háttérember volt, csak egyszerűen tudta, mi a fontos. Hogyha filmet menedzselt, ha könyvet, ha színházi vagy zenei produkciót, nem mögötte volt, hanem benne. Szegyig, vagy tovább, nyakig, tényleg az őrületig. 

Néztem, ahogy nézik. Az A38-on sürgött-forgott az élet, és a színpadmestertől a tévésekig ott hullámzott, akinek hullámozni valója volt. Az lett az utolsó munkája, egy teltházas koncert, őt akkor már elhagyták a szavak, csak a szeme, a pillantása villant úgy, ahogy régen, ahogy mindig. De akkor is ő volt a főnök. Bármennyire nem értette kameramann, színpadmester, hogy mehet ez a produkció így, egy néma főnökkel, ment, mit ment, pörgött. Pedig ugyanolyan fegyelmezetlen volt a csapat, mint mindig, de ő egybetartotta, zabolázta, beosztotta, egyszerűen odamutatott, átszervezte, időzített. Akik nem ismerték, döbbenten figyelték. De ő ezzel sem törődött. Kitalálta a párokat, a nyilatkozatok sorrendjét, a belépőket, mindezt egyetlen szó nélkül. Nem sajnálta és nem sajnáltatta magát, szeretett ott lenni, ott akart lenni, és a sajnálat nem engedte volna, hogy ott legyen. Öleléssel kommunikáltunk meg mosolygással. Akkor láttam utoljára. Úgy szökött el az estéből, mintha egy szokásos este lenne, és másnap ugyanúgy lebaszhatna bennünket, hogy mi volt ez, vagy nevetne velünk, rajtunk. 

Néhány hete küldött egy videót. Felvette a kórház ablakából, ahogy hullnak a levelek. Nagyon gyorsan hullottak, szinte táncoltak, forogtak, olyan volt, mintha percek alatt akarna ősz lenni. Nem írt mellé semmit, csak felvette magának, hogy milyen ez a rohadék, gyönyörű élet, ez az instant, magát hajszoló ősz. 

Hát ilyen. Bár adna az Isten elég bölcsességet és türelmet, hogy megérthessük, miért. Hogy miért csak négy szűk évtized járt."

Forrás: Litera, 2014. november 30.

Anikó fánkja

A fánk a legkényesebb kelt tészta, olvasom Horváth Ilona Szakácskönyvében, s ahogy olvasom, úgy csukom is be a konyhaművészet non plus ultráját. Meghagyom másnak. Olyannak, aki nem ijed meg a saját árnyékától és a fánk készítésétől sem. Szinte várja, hogy a buktatókat megugorja, a végén a sikerült, mosolygós fánkokat felszolgálja, az érte járó dicséreteket bezsebelje.
Anikó fánkja Anikó gulyáslevese után következett. Maga Anikó hozta ki, hogy a forró gulyáslevese után fánkja mit se veszítsen frissességéből, üdeségéből, melegségéből. Miközben jött felénk Anikó a fánkjával jegyeztem meg Klárinak, attól, amennyit látok a kezében, nem fogunk jól lakni. Mire hozzánk ért a fejenként két-két fánkkal, addigra bírtak valamelyest lenyugodni kedélyeim: az irónikus, az aggodalmaskodó, a halovány optimista.
Anikó fánkja büszkeséget hozhatott volna A nagy Horváth Ilona fejére. Elismerően járatta volna szemét pompázatos külalakján, kellően sültségi fokán, arany barna színezetén. Hát ha még bele is harapott volna, eshetett volna egyik ámulatból a másikba. Szivacsosan megkelt volt a tésztája, barlangos, nagyobb barlangok ágaztak el több kisebb barlangocska felé úgy, hogy tészta falak képezték az elválasztó rétegeket néha ruganyosan tömör tészta termekkel megtűzdelve. Erre talán még Anikó sem lehetett hatással, hacsak nem a tésztája, amelyet ő állított össze, ő kevert ki, ő pihentetett melegben, ő nyújtott ki, szagatott bele forró olajba és ő sütött meg gulyáslevese után a fánkjára méltán kiéhezett ebédelő közönségének.
Csoda-e, ha meghagyom a fánkot a nagyoknak, mint Anikónak kigondolni, megvalósítani, a griberlisen mosolygó fánkokat megporcukrozni, baracklekvárral tálalni. Legalább kettőt, de ha lehet inkább többet, meg nem mondom, mennyit.

Szívem sinusa

Ülök anyám mellett a széken, nézem összegömbölyödött alakját a takaró alatt. Látom, mennyire törékeny, egyszersmind elveszett. Nem sír, nem nyög, néha hagyja el sóhaj az ajkát. Azt mondja, fáj. Görcsöl. Szörnyű egy érzés, mondja, el sem tudom képzelni milyen. Segítenék, nem tudom, hogyan, mivel lehetne. Ott ülök mellette. A haját simogatom, meg a karját. Puszival borítom arcát. Elkínzottan nézem, közben érzem szívem riadt dobogását. Ugye nem most fog itt hagyni? Nem most megy végleg el? Legyen még egy közös évünk. Vagy kettő. Esetleg több. Nem tudom elengedni. Amúgy is leterhelt szívem hullámvasútként szánkázik a fönt és lent között, járja be sinusát.

Anikó gulyáslevese

A gulyáslevesről már mindent elmondtak, megírtak. Hogy miért szeretik annyian. Meg azt is, hogy miből készül. Nincs semmi új a nap, főleg a gulyásleves napja alatt. Azt is tudni véljük, hogy tartalmassága miatt édesség követi, mint Anikónál ma a fánkja.
Erősen gyanítom, hogy Anikó a gulyáslevesének titkát a marhapásztoroknak köszönheti.
Nem lehetett u.i. egyszerű a gulyaőrzők mellett lenni, heteken, hónapokon át figyelni meg a marhacsorda, a pásztorok szokásait, rájönni étkezéseik rendszerességére, kifigyelni miből, s hogyan készítik levesüket, amely érthető módon a gulyásleves nevet kapta. A lábuknál hevert, a marhája, így került belőle bőven a levesbe, szilárd, majd egyre puhuló alapját képezve ezáltal. Tettek bele a határbeli zöldségek közül fehér-, sárgarépát, no meg bőséggel krumplit. A magyar marhából készült magyar gulyáslevest illett jól megsózni, kicsit megborsózni, magyar pirospaprikával megfesteni. Fából készült leveses kanállal, fa vagy bádog tányérból fogyasztották, nagy karéj friss kenyeret haraptak hozzá. Jó nagy tányérral mertek belőle. Mivel férfiak voltak, s egész napjukat a határban töltötték, a járkálásban-kelésben, a fa árnyékában való horpasztásban igencsak megéhezhettek, nem csoda, ha nem egyszer repetáztak.
Anikóban ott lehetett mindennek a tudása, a múltnak az érzete, amikor az ő gulyáslevesét a cég konyhájában a sok éhes étkezőnek ma megfőzte. Tartalmas volt, teli s de tele marhahúskockákkal, a kétféle répával, krumplival, csipetkével. Volt benne persze só, paprika és fekete bors is olyan rafinált módon adagolva, hogy csak akkor érezhette meg az ember piciny erősségét, amikor a kanálnyi mennyiség a torkára csordogált, útját békességgel folytatta a nyelőcső, azon is túl a gyomor felé. Persze egyáltalán nem bántó módon csípősen, épphogy csak nyomot hagyva maga után. Nem csupán a gyomorban, hanem agyban, lélekben, szívben egyaránt, mint ahogyan ezt ma Anikó gulyáslevese tette nem csak velem, gyanítom, sokunkkal.

Dana's day

Azért jó, hogy bizonyos születésnapok kiemelik az abszolút szürke, hideg, borús napokat, mint ezt a hétközi huszonhatodikát novemberben, amely úgy olvadna bele, oldódna fel, tűnne el a maga észrevétlenségével, hasonlóan az összes többi novemberi nap társához, amely nem kötődik valakihez, valamihez, különleges eseményhez. Huszonhatodikának novemberben ezúttal szerencséje lett, amikor kiderült, hogy Dana születésnapja.
Annyit tudok Danaról mindössze, hogy harminc valahány éves lett, a nem túl távoli Csehországban lakik, és egy beszállító partnerünknél dolgozik. Nem kell vele harcolni a termékekért, cége túnyomó többségben időre és a megállapodott mennyiségeket szállítja be, ami úgy ahogy van, el is szürkíthetne, unalmassá tehetne egy bármennyire is bimbózó kapcsolatot.
Dana szerencséjére cseh, s mint ilyen, azonnal bevonult a lelkembe, belépőt sem kellett fizetnie, bérletet sem kellett váltania, meg sem kellett kérdeznie, egyáltalán bejöhet-e. Dana a maga cseh voltával jött és bekerült. Tehette ezt tudván tudva, hogy mennyire szeretem és kötődöm a csehekhez, emberekhez, tájakhoz, városokhoz, kultúrához, benne zenével, irodalommal, építészettel többek között.
Dananak, hogy mára esik születésnapja, kívánok a távoli Ararat ege alól egészséget, boldogságot, teljesüljenek élő álmai, és ne essen kétségbe a harmincvalahányas számtól, annyi, de annyi jön még utána.

Anyám szerint a világ - idegesítő

Itt áll ezzel a halálos betegségével, csak vár, csak vár, és nem lehet meghalni. Gondolja, most már éppen itt az ideje, gyenge is, nem tud sokat mozogni, menni csak alig, háztól autóig, bolttól kocsiig, otthoni parkolótól haza. Lépcsőkön fel, a fordulóban meg-megállva, ablakpárkányon megpihenve. A szarnak sem vagyok jó, mondja nem egyszer. Ilyenkor úgy megráznám, összebolygatnám a haját, megfognám, két kezemmel magam felé fordítanám a pofikáját, úgy mondanám bele, hogy egy bötű nem sok, annyi se menjen félre, nekem éppen így vagy jól.
Eljutottam oda, hogy meg akarok halni, mondja ki tudja hanyadszorra a rövid úton a parókaszalon felé. Csak tudnám, hogy milyen az út, amely odavezet. Milyen legyen, kérdezek közbe. Rövid. Aludjak el és ne ébredjek fel, de jó is lenne. Nézem az utat, a szemem sarkából anyámat, ezt az összetöpörödött asszonyt, aki szinte elveszik az utasülésben. Szívem csavarodik, mint rendesen, mondandójára. És tessék, nyugodtan meghalnom sem lehet, itt van a testvérem Jerevánból, anyagi segítséget kér, nem tudja fűteni a télben a lakását, ennije sincs nagyon miből. Pedig jól tudja, hogy halálos beteg vagyok és még halálos beteg sem lehetek rendesen, segítenem kell neki ahelyett, hogy a saját gyerekeimnek segítenék. Akkor van még dolgod, látod, mondom. Ugyan hagyjál már és legyint hozzá azzal az összetéveszthetetlen, ám kicsit muris anyus kézmozdulattal, amit én rendre megismétlek, hogy el ne felejtsem, mert annyira tetszik.
Anyám szerint most a világ azért idegesítő, mert ő úgy szeretne meghalni, ahogy ő azt magának kigondolta, könnyen, gyorsan, kevéske fájdalommal, lehetőleg nemsokára, de hát még nem lehet, és látszólag nem érti a meghalás lelkivilágát és az itt-maradás rejtelmeit. Én meg ott ülök mellette a sofőrülésben, nézem az utat, közben hallgatom nagyívű értekezését, méltatlankodását, bosszankodását, és majd megfulladok, úgy nevetek.

Edgar Swan: Van egy...

(Forrás: Ordítok - Edgar Swan blogja)

Van egy ország, ahol minden megtörténhet.

Egy ország, ahol visszamenőleges törvényeket lehet hozni.

Ahol az adózási törvényekkel a gazdagok járnak jól.

Ahol az lehet gazdag, aki rokona, barátja, ismerőse az ország vezetőinek.

Ahol az lehet vezető beosztásban, aki hűséges a kormánypárthoz.

Ahol el lehet törölni az Alkotmányt.

Ahol át lehet írni a törvényeket.

Ahol személyre lehet szabni a jogszabályokat.

Ahol a törvényhozás, a végrehajtás, a hatalom érdekeit szolgálja.

Ahol el lehet venni a magánnyugdíjakat. 3000 milliárd forintot.

Ahol a maradék, önkéntesen magánnyugdíj pénztárakba fizetett pénzt is el lehet venni. 60 ezer ember 200 milliárdját.

Van egy ország, ahol úgy mentik meg a devizaadósokat, hogy kötelezően forintosítják a devizahitelt.

Ahol ezzel a Nemzeti Bank jár jól. 100 milliárd forint.

Egy ország, ahol a Nemzeti Bank festményeket, kastélyokat, irodaházakat vásárol, zongorát csináltat. És teheti.

Egy ország, ahol államosítani lehet a takarékszövetkezeteket.

Ahol mindent, bármit államosítani lehet.

Ahol az államosított vagyont újra lehet osztani. Rokonoknak, barátoknak.

Ahol a termőföldek a hűbéreseknek járnak.

Ahol a közpénzekből magánvagyonok lesznek.

Ahol a kormányzatban, minisztériumokban, az ország teljes irányításában összefüggő családi-baráti-hűbéresi háló fölözi le a hasznot önmagának.

Van egy ország, ahol a média nem szabad.

Ahol a piacok nem működnek.

Ahol egyetlen ember döntései, ötletei, vágyai és hobbijai alapján működik minden.

Ahol a politikus nem köteles elszámolni a vagyonával. 

Ahol a politikus nem köteles elszámolni a szavaival.

Ahol a politikus nem köteles elszámolni a tetteivel.

Ahol a törvények, szabályok csak a hétköznapi emberekre vonatkoznak, politikusokra nem.

Van egy ország, ahol egy adókulcs vonatkozik a millárdos gázszerelőre és a minimálbérből tengődőre.

Ahol 27% adót fizet a közmunkás a kiló kenyér árában éppen úgy, mint az évi 1,5 milliárdot kereső gázszerelő.

Ahol a Nemzet Sportolója lehet egy bukott köztársasági elnök. Havi 500 000 forintért. A köztársasági elnöknek élete végéig járó havi 2 millión fölül.

Egy ország, ahol a hajléktalanokat nem segíteni, hanem eltüntetni akarják.

Ahol a civileket fenyegeti a hatalom, törvénytelen vizsgálatot végeztet, minden módon igyekszik eltiporni a kormánytól független kezdeményezéseket.

Ahol az adóhatóság korrupció gyanújába keveredik, de nincs vizsgálat.

Ahol az adóhatóság vezetője korrupció gyanújába keveredik, de nincs vizsgálat.

Egy ország, amelyet már teljes egészében átszőtt a korrupció.

Egy ország, amelyben mindenki tudja, mi történik.

Egy ország, ahol semmi nem történik.

Van egy ország, ahol az éhezés természetes dolog.

Ahol 100 óvodás gyerekből 42 éhezik. 

Egy ország, ahol az óvónők, dadusok adnak össze néhány kiló kenyérre való pénzt, hogy meg tudják etetni hétfőn azokat a gyerekeket, akik pénteken, az óvodában ettek utoljára. Azokat a kicsi gyerekeket, akik összeverekszenek egy falat kenyéren. Mert éhesek. Éheznek.

100 óvodásból 42 éhezik.

Egy ország, ahol idős emberek a kukából próbálnak ételhez jutni.

Egy ország, ahol büntetik, ha valaki a kukából próbál ételhez jutni.

Egy ország, ahol sérült emberek ellátás nélkül, az utcán kénytelenek élni.

Ahol büntetik, ha valaki az utcán él.

Ahol emberek fagynak meg a lakásukban.

Ahol büntetik, ha valaki hullott ágakat gyűjt.

Egy ország, ahol a szegénység napról napra növekszik.

Ahol a szegények próbálják életben tartani a náluk is szegényebbeket.

Ahol azok is a létminimum alatt élnek, akik dolgoznak.

Ahol büntetik, ha valaki hulott gyümölcsöt szed az utak mentén, parkokban.

Egy ország, ahol stadionok épülnek.

Ahol folyamatosan nő a hajléktalanok száma.

Ahol 182 millió forintot vesz el a kormány a gyermekvédelemtől az élsportolók támogatására.

Ahol haldoklik az egészségügy.

Ahol szétverik az oktatási rendszert.

Ahol hamarosan nem lesz módja diplomát szerezni annak, aki szegény családba született.

Ahol lépésről-lépésre felszámolják a szociális védőhálót.

Ahol a közmunka lesz a foglalkoztatás jövője.

Van egy ország, ahonnan százezrével mennek külföldre az emberek. Tanulni, dolgozni, élni.

Egy ország, ahol hamarosan összeomlik a nyugdíjrendszer.

Ahol a lakosság közel fele már szegény.

Ahol nincs létbiztonság, nincs jogbiztonság, de van kormánypropaganda.

Van egy ország, ahol a szegények, az öregek, a fogyatékkal élők, a sérültek, a betegek, a cigányok, a hajléktalanok halálra vannak ítélve.

Ahol a szegény szülők gyermeke szegény, a gazdag szülők gyermeke gazdag lesz. Ahol nem lesz mód kitörni abból a társadalmi osztályból, amibe születik az ember.

Egy ország, ahol lehet éhezni, lehet fázni, lehet az utcára kerülni, lehet ellátatlanul szenvedni, lehet közmunkáért könyörögni.

Lehet külföldre menekülni, lehet 16 éves korban kikerülni az oktatásból.

Lehet hetekig, hónapokig várni egy vizsgálatra, műtétre.

Lehet elutasítani a kezelést és meghalni azért, mert nincs biztosítás és a család belerokkanna anyagilag a számlákba.

Lehet cukros vízzel itatni a kisbabát, mert nincs anyatej és nincs pénz tápszerre.

Lehet behúzott nyakkal élni.

Lehet remélni, hogy egyszer jobb lesz.

Van egy ország, ahol egy valamit nem lehet. Mert az csúnya.

Azt mondani a hatalomnak, hogy menjetek a picsába!

Fotó: lazarg.com

Bé Gé születésnapjára

A FaceBook kakukkja becsülettel tik-takkol és adja tudtomul, hogy ma van Bé Gé születésnapja. Eddig nem tudtam. Nem tudtam ezt akkor, amikor valamikor a boldogabb, a még reményteljesebbnek tűnő múltban egy helyen dolgoztunk. A köztes időben sem nyomasztott a gondolat, hogy ezen a borús novemberi napon van éppen Bé Gé születésnapja. Ezt akkor tudom meg, amikor ismét egy, csak egy másik helyen dolgozunk, aminek a jelentősége egy tízes skálán mondjuk egy kettes, és csak arra jó, hogy az ember a napi mókuskerékből egy pillanatra megálljon, kiszálljon és valami olyanokat gondoljon, hogy egészséget, sok egészséget kívánok neked, Bé Gé, meg boldogságot, meg sikerüljenek elgondolásaid a jelenben, a jövőben egyaránt. Ha valamilyen oknál fogva mégsem úgy alakulnának dolgaid, ahogy szeretnéd, persze búsúlhatsz felette, rághatod magad belülről, kiülhet arcodra a csalódottság, az értetlenség, bizonyos fájdalom érzete, csak ne tartson soká. Kérlek, lépj túl az átmeneti sikertelenségeken, gondolj arra, hogy az ezen a helyen dolgozók drukkereid céljaid elérésében, egyszersmind támaszkodnak és számítanak akkor rád, amikor kézzel fogható, mondhatni nagy jelentőségű, mindenkit a maga posztján jócskán megpróbáló növekedés előtt áll a cég, amely a tied. Is.

Vigyázz magadra és a legjobbakat, legszebbeket születésnapodra, teljesüljenek élő vágyaid. De tényleg.

Furulyás G. Katalin: Ma hat éve

Ma hat éve - írta november 23-án, vasárnap Furulyás G. Katalin Varázshegy blogjában - ma hat éve halt meg apukája. Kicsit tovább gondolva, bárki írhatta volna, hogy ma hat éve, vagy ma kilenc éve, vagy akár én is emlékezhettem volna, hogy május tizenkilencedikén volt éppen tizenöt éve, hogy apám meghalt anyám kezei között a tahisi hétvégi házunkban. És ez a ma hat éve, kilenc éve vagy tízen valahány éve, de lehet jóval régebben megtörtént fájdalmas esemény, úgy él bennünk a pillanat, mintha ma történt volna meg velünk. Furulyás G. Katalinnak ezt a mélyen bennünk megbúvó, ám igazán végleg sohasem eltemetett érzésvilágot, hangulatot sikerült a korlátolt szavak rengetegében is megkapón, plasztikusan, magával ragadóan megírnia, hogy az ember önkéntelenül is visszaemlékezik a maga hat, kilenc, tizenöt éve megélt tragédiájára úgy, hogy igazándiból nagyon emlékeznie sem kell, mert a múltban, régmúltban átélt történés bennünk van a felszínen, ott úszik, nagyon mélyre sem kell lemenni érte, hogy felbukkanjon.

"Ma hat éve halt meg Apám. Vasárnap volt akkor is. Akkor nagy hó volt, szakadt, korán jött a tél. Budakeszin halt meg, a Tüdőszanatóriumban, vagy mondjuk Korányinak. Váratlanul jött, mint minden halál. Nincs várt halál, azóta ezt már megtanultam. Tudhattam volna, mondhatták volna talán, de nem kérdeztem, meg talán nem is akarták mondani. Így váratlan lett, szokás szerint. Álltam lent a Hársfa utcában az ablaknál, és esztelenül esett a hó. Néztem volna a hóesést, de le kellett ülnöm. A sírás nem azonnal szakad ki az emberből, most már azt is tudom, van hogy soha. Viszi az ember ezeket a fel nem szakadt sírásait, amit remélt a paplan leple alatt kisírni, de akkor nem jött, aztán meg nem lehetett, meg mást kellett csinálni. Sírni meg nem lehet rendelésre, mint ahogy szeretni sem. Nem, az nem úgy megy. Sajnos járkálunk ezekkel az el nem sírt bánatainkkal, mintha ott sem lennének, pedig cipeljük őket. Szállunk fel a hatos villamosra, rohanunk a zebrán, próbálunk a pezsgő gyöngyözésébe belefeledkezni, hamisan vagy igazán szeretni, pedig a vállunkon ott a baj, vagy valahol a gyomor tájékán, még ott az el nem pukkant fájdalom-buborék, a jól el nem sírt bánat.

            Vasárnap van, így Anyám megérkezik. Röviden közli, ahogy szokta, ma hat éve halt meg Apád. Igaza van, mint mindig. Minden dátumot tud, mindent fejben tart, ami fontos. Kitartóan, fegyelmezetten rendezi a gondolatait, a benyomásokat, még az érzéseket is. Csodálom érte. Csak közöl, majd eltűnik, teszi a saját maga gondolta dolgát, segít nekem, annyit, amennyit gondol, amennyit soha senki nem fog. Megdöbbenek, mert persze tudom, de nem így keltem ma. Nem készültem fel erre a mondatra, voltaképpen még semmilyenre. De ez egy igaz mondat. Igaz, erős mondat, Anyám nem vár segítséget, nem lelki alapon közelít, tényt közöl. Azon gondolkodom, megkérem, ne beszéljünk erről, nagyon nehéz. De eltűnik, mintha nem is mondott volna ilyen szomorút, és vasal, és szárít, hajtogat, szortíroz. Mos. Bosszankodik, hogy szemcsés a mosópor. És megint bent felejtettük a papír zsebkendőt valahol, valamilyen zsebben. 

            Kései ebédre jövünk újra össze. Jól sikerült a húsleves, örülünk ennek. Forró még, a cérnametélt is korrekt, nem ázott el.

-          Nem mondta apád sosem, hogy félne a haláltól, vagy hogy érezné, hogy közel van…, tudod, nem mondta…, még azt is csak utoljára mondta egyszer, ne féljek tőle, ha meghal,  pedig mondtam, hogy félni fogok, hogyne félnék, azt mondta ne féljek, takarj le egy pléddel, ne félj, egyszerűen tedd rám a takarót, érted…, de nem otthon halt meg, nem otthon. 

-          Nem otthon, Budakeszin. Azóta, ha lehet, kerülöm. Más úton megyek. Olyan, mintha ott tartanák fogva, vagy mintha ott vették volna el…

-          Még azt is csak az utolsó pillanatban mondta, hogy a barna öltönyzsebben tartja a spórolt, stika pénzét…, már majdnem a mentőben, akkor már lehet, hogy érezte…

-          Nem tudom….Abból vettem ezt, a fenti konyhabútort.

-          Abból? Mindegy is…

-          Én nem gyújtok érte gyertyát, mert aki egyedül van, ne gyújtson gyertyát! Akármi történhet, elalszik, elaszom…

-          Gyújtok, Anya gyújtok, ne gyújts te, ne. Tényleg ne.

Gyújtottam."

Forrás: Varázshegy, Furulyás G. Katalin blogja

Fél Mester és fél Margarita

Isten lássa lelkemet, végig akartam nézni a darabot, az új bemutatót, a Mester és Margaritát a Vígben, minden jó szándékom ellenére sem sikerült. Az első felvonás zűrzavaros kavalkádja, stílusparódiája, helyzetek abszurditása, a legváratlanabb pillanatokban éneklés, táncikálás, és még ki tudja, mi minden juttattak el oda, hogy különösebb mérlegelés, lelkiismeret-furdalás nélkül hagytam ott a szünetben az előadást. Egyedül a színház esti fényekben megvilágított épületére néztem vissza, amely vitathatatlanul gyönyörű és csöppet sem tehet arról, hogy torzó maradt erre az estére nézői jelenlétem.
Pedig a második felvonás mindent jóvá tehetett, vagy rendbe hozhatott, gyógyírt jelenthetett az első rész érthetetlenségére. Még szerencse, hogy valamikor ősrégen elolvastam Bulgakov remekét, a Mester és Margaritát, mert a jelen elődás alapján eszembe sem jutott volna a regényt elővennem. Emlékezhettem tehát, hogy mennyire bonyolult volt a több szálon, különböző idősíkban futó cselekmény a végkifejletig. Volt benne jelen idő, volt benne Jézus Poncius Pilátussal, volt benne hatalmas nagy szerelem Mester és Margarita között és mindez egymás mellett futtatva, egymásba fonódva, kicsit összekuszálva, talán nem annyira, mint amennyire a cseh vendég rendező, Michal Docekal keverte össze a szálakat, az első részben kibogózhatatlanul. Lukács Sándor záró beszéde az egész előadásra is feltehette volna a pontot. Nem így történt. Nálam verte ki a biztosítékot, felálltam otthagytam az egészet, Bulgakov színpadi megvalósulását, Mestert Margaritájával együtt, forgó színpadot, színészeket, Frildit, aki volt annyira kíváncsi, hogy ne érje be egy fél Mesterrel és egy fél Margaritával.

Nincs harag Marienbadban

A harag nem jó tanácsadó. Akkor sem, ha megvan rá az oka az embernek, s akkor sem, amikor nincs. Nem jó a haragot, a sértődést magunkkal hordozni, megfekszi az ember gyomrát, egy idő után azt sem tudjuk, hogy ki kezdte el, kinek a bensőjéből és mire és miért kúszott fel ez az alattomos, mérgező érzés. Szoktam is mondani, az élet túl rövid ahhoz, hogy haragot, sértődöttséget cipeljünk magunkkal, mely szétrágja bensőnket, megtépázza nyugalmunkat, belefészkeli magát legbelsőbb gondolatainkba. Pedig vannak átmeneti haragok, sértődések, melyeket hiúságunk megerősödése csak tetéz, amikor jottányit sem kívánunk engedni vélt igazunkból, így aztán dédelgetjük a magunk igazából sarjadt haragunkat.
A harag mindenkor rossz tanácsadó. A másik bűnbaknak való egyoldalú kikiáltása is, mintha egyes egyedül csak ő tehetne a kapcsolat megromlásáról akkor, amikor tudvalevő, hogy mennyire kettőn áll a vásár egy kollegiális vagy barátság kapcsolataiban. Nem egyszerűek az emberi viszonylatok képletei, sőt inkább végtelenül bonyolultak, sérülékenyek, kibogozni őket olykor embert próbáló, fogas feladat. Meg- és kibeszélni márpedig ildomos volna, főleg ha volna is mit, tekintet nélkül arra, mennyire fájdalmas a tisztuláshoz vezető út. Megéri. Feltéve, ha a kapcsolat mindkét fél számára egyaránt fontos. Tudjuk, a harag nagyon rossz tanácsadó, fölösleges ballasztként terheli meg a gyomrot, homályosítja a tisztán látást, zárja el az agy felé áramló tisztító levegő útját.
Valami ilyesmi jutott eszembe, amikor eF nem ment el vendégségbe eL meghívására. Pedig a baráti összejövetel eL-nél mindig nagyon jól sikerül, másképp jól, mint általában és másutt szokott. eL lakásában, ebben a szinte múzeumi környezetben elfogyasztott, Esz által készített ételremekek adják meg az alaphangot, amelyre rakódnak az aktuálpolitikai kérdések megvitatása, amelyek - úgy tűnik -, hogy mára mindenkit valamiféleképpen feszítenek, majd következnek a véletlenszerűen előkerült, felvetett, egyéb, sokszínű témák.
A nappali egyik sarkát uraló zongora a felismerhető Boci, boci tarkáig jutott el a rajta klimpírozó fals művészetét közvetítve a világba, majd megkönnyebbülve merültek előző álmukba a billentyűk.
A zongorával egy térben, ám átellenes falon függő Esz festményét Marienbadban a korzóról elmélyülten néztem?, már-már vizsgáltam, amelyen a fürdő épülete előtt ábrázolta a véletlenszerűen összeverődött vasárnapi sokaságot. Igen, sokan, rengetegen voltak, férfiak, nők, gyermekek vegyesen. Kis csoportokba verődtek, egymással diskuráltak. A látszólag statikus tömeg élettel, zsongással telinek tűnt, nem tehettem róla, de nem tudtam levenni róla a szemem. Minduntalan újabb és újabb alakokat véltem fölfedezni. Kiderült, hogy az egyik jobb széli csoport Esz nagypapáját és annak három fiát ábrázolja, élethűen ahhoz a fekete-fehér fényképhez, amelynek alapján Esz, eL felesége megfestette ezt a képet. A nappali falait egyébként is Esz más festményei díszítették, de nekem a marienbadi fürdő előtti korzó nyüzsgése vonzotta egyre magához lankadatlan figyelmemet. A fürdőbe ki-bejáró emberek mellett a többiek békésen álltak, álldogáltak, láthatóan örültek az amúgy megszokott, a fürdő napjához kapcsolódó rendszeres viszontlátásnak. Haragot, az emberi viszonylatokban oly gyakran előforduló mételyező érzést nem láttam, nem tapasztaltam arcokon, gesztusokon, egyre inkább örömöt, barátságosságot, felfénylő mosolyt, meg elmélyült magyarázását valaminek, megbeszélését fontosabb, kevésbé fontos dolgoknak.

Olybá tűnt nekem, tegnap legalábbis eL és Esz nappalijában Esz festményén, hogy Marienbadban nem volt harag, azon a távoli, régi vasárnapon, napsütésben, tömeges zsongásban a marienbadi fürdő előtt mindenkinek volt a másikhoz egy-egy jó szava, mosolya.

Sei la sola che amo

Mindegy is mit jelent - bár jó volna tudnom - a Ricchi e Poveri számának a jelentését, remélem, nagyon remélem, hogy nem valami vad, elvadult szöveg, hanem a közép lassú dallamához illően romantikus, érzelemmel telített benne a mondanivaló, amely nem éteri magasságokban leledző témákról értekezik, hanem hétköznapi érzelmekről mesél és éppen passzol Eszterhez, merthogy évtizedek múltán újra találkozva a dallal, nekem rögtön Eszter lányom alakja, arca, jelleme, mosolya ugrott be róla, hívnom sem kellett, önkéntelenül termett Eszter előttem olyan közel és élénken és élőn, hogy ránevethettem, megérinthettem, magamhoz ölelhettem, megmondhattam, mennyire szeretem és mennyire hiányzik, közben persze minden úgy van jól, ahogy és ahol van és él a messzi Londonban, de most végre a skype-os komputeres világnál is közelebb került a kézzel fogható képzeletben egy zenének köszönhetően, ezek után a Sei la sola che amo bármennyiszer is csendüljön föl a rádióban, a CD-lejátszóban, majd Esztert érzem magam mellett ülni a kocsiban, hallom mesélni, mesélni kinti életéről, fontos, kevésbé fontos történésekről, örömeiről, problémáiról, csacsogni csip-csup semmiségekről, hallani vélem nevetését, mellyel és amely nélkül egyaránt mosolygok, olyan jó érzés, hogy a képzelet ezt a játékot űzi velem már egy kis ideje a megúnhatatlan Ricchi e Poveri Sei la sola che amo dalával, amely akárhányszor ismétlődjék is a lejátszóban, azáltal Eszter alakja, hangja színesedik, válik egyre plasztikusabbá, amelyhez természetesen a rendszeres skype is hozzáteszi a magáét, meg a nyughatatlan képzeletem.

P.S.: Te vagy az, akit szeretek - mint utóbb kiderült, ezt jelenti az olasz cím. A fordítást Anikónak köszönöm meg. Még a címében sem véletlen, hogy éppen ez lett nekem Eszter zenéje. Azért vannak nagy megérzések az életben...

Anikó paradicsomos húsgombóca

Azért az nem kis teljesítmény, hogy Anikó legendás zöldborsólevesével szerepelt tegnap együtt az étlapon, fej-fej melletti eredményt hozott, és még az Araratba is bekerült. Tehette ezt valószínűleg azért, mert Anikó zöldborsólevese már nem egyszer népszerűsítette magát ehelyütt, míg Anikó paradicsomos húsgombóca főtt krumplival most először kukkanthatott ide be.
Egyébként paradicsomos töltött paprika névre hallgat Anikónál is, lehetett a paprikát kérni vagy nem kérni, én valamilyen haránt impulzustól indíttatva nem kértem. Talán nem akartam a pöttyedt paprikával bíbelődni, teljesen át akartam magam adni - mindenféle "zavaró" momentum nélkül - a paradicsomos szósz-égbolton tocsogó húsgombóc-bolygók, körülöttük elszórt főtt krumplicsillagok élvezetének. Mert ez volt a javából: élvezet és gyönyörűség, soha véget érni nem kívánó egy falatba gyűjtése húsgombócdarabkának, főtt krumpliszeletkének és ami fő, paradicsomszósznak, olyan paradicsomszósznak, amely Anikónál tényleg paradicsom színű, valóban paradicsom ízű és bőséggel terpeszkedik a tányéron, túl akar bugyogni rajta, le is folyna róla, ha szerencsés véletlen folytán nem lettem volna ott, hogy nagy komótosan, ízében, színében, állagában, illatában tobzódva leegyem, leszürcsöljem, felhörpintsem, leharapdáljam róla, bekebelezzem, mindegy is a cselekvés, csak mint a lassított felvételeken történjék, és tartson kellően soká, talán éppen máig, Anikó egy másik remekléséig.

Kossuth téren tegnap

Lebetonozott téren sokaknak volt hely, voltak is, nem számoltam, mennyien. Először azt hittem, körbe nézve, kevesen, ám mégsem. A látszat, ha teheti, csal.
Mártáékat ebben a tömegben is megtaláltam, szinte keresnem sem kellett, úgy botlottam beléjük.
Színpad nem volt, vagy ha mégis, akkor alacsony, mindössze jelzés értékű. Az előadókat látni nem, csak hallani lehetett.
Az évek óta felhalmozódott értetlenség, mi mindent lehet ezzel az országgal megcsinálni, és az utóbbi hetek utcai megmozdulásai vittek ki az utcára: ott kell lennem, meg kell mutatnom magam, ki kell állnom valami mellett, különben nem tudok tiszta tekintettel szembe nézni önmagammal. Hiszen a csöndben tűrés, a meg nem szólalás, az ott nem levés beleegyezést jelent részemről, szentesíti a cselekvők, immáron napi szinten átvitt értelemben ellenem is elkövetett tetteit.
Márpedig a cselekvő helyzetben levők zseniálisan és ördögien osztanak meg és uralkodnak, mindig csak egy-egy csoport érdekeit, komfortszintjét nyírbálják meg. Engem talán még egyenesben nem bántanak, vagy ki tudja, de a tanárokat, iskolákat, orvosokat, kórházakat, munkanélkülieket, csökkentett munkaképességűeket, stb. ért élettérkurtítások, komfortszintjük csökkentése azért nagyjában-egészében engem is érintenek. Fölemelem az előttem elesettet, átadom a helyem, ha kell, él bennem az elemi szolidaritás érzete, amit ez a több részre szakított, egymás ellen eresztett ország, az uralkodók ellenpéldája sem tud kiölni.
A tegnapi utcai jelenlét sok gondolatával egyet értettem: Európához tartozunk, ez az egyetlen lehetséges és vállalható út. Az intézményesített korrupciót független szervezeteknek kell kivizsgálni, már tegnap késő volt, minden egyes nap csak mélyíti a korrupciós adócsalások napvilágra kerülése révén a morális válságot. Az újabb és újabb adónemek kivetése eddig sem látszott eléggé megalapozottnak, leginkább pénzharácsolási folyamatnak, a korrupció árnyékában pedig több mint erkölcstelen cselekedetfolyam.
Ebből az általános elbizonytalanodásból, velejéig erkölcstelen rendszerből a Kossuth téri tegnap embere egy újabb mindent elmosó rendszerváltásban látta a megoldást: elhatárolódni az elmúlt 25 évtől, egybefésülve a regnáló kormány tevékenykedéseit, bűneit, az elmúlt 25 év összes kísérletével, eddigi kormányaival, úgy és akkor, amikor jól tudjuk, hogy ilyen maffiaállam még nem volt, ehhez hasonló korrupcióra, központi és nyilvánvaló csalásokra eddig még nem volt példa, ahogy nyílt náci csoportulásoknak, megnyilvánulásoknak csupán a jelenleg regnáló hatalom mellett lehet helye, alkalma, hogy a tegnapi Kossuth téren mögöttünk egy maréknyi fiatal ordítozhasson artikulálatlanul és mindenkor, amikor csak szóhoz jutottak. Mert mellettünk, a békében összegyülekezettek mellett ezt minden további nélkül meg merték tenni azután is, hogy Márta barátnőm emelkedett hangnemben, összefogott, célzatos tartalommal utasította helyre, valamint szólította fel őket azonnali távozásra, sikertelenül.
Az igazságérzetem háborgott helyenként tegnap a Kossuth téren nem is kevésszer, amikor nem tudtam együtt skandálni a durva és kevésbé durva szövegeket a tömeggel, és be sem akartam törni együtt a vehemensebb tüntető társakkal a Parlamentbe. Idős lehetek én már ehhez és túlságosan békeszerető és talán láttam már ezt is, azt is a világban.

Tízen fokokban

Mágikus hatása van a tahisi háznak rám. Kiszédülök a hétvégén szombaton valamikor a városból, s egy valamiben biztos lehetek, ha élesztő nincs is a hűtőben, de a frissen vásárolt ott lesz a kezemben. És ha már élesztő, akkor az valamit jelent. Kelő tésztát, az Istennek kelni nem akaró tésztát, félig megkelt tésztát. Igaz, mióta nem törődöm a kelt tészták lelkivilágával, azóta tésztás kezük-lábuk törik, hogy megkeljenek. Mint most is ebben a tízen fokos hőmérsékletű házban, fogtam vagy tizenkét fokot, amely egy átfűtött este során tízenhatra araszolt föl. Hát mit ne mondjak, dicső összedolgozása Tibromnak, fahasáboknak, kályhának, helyi szellemeknek. Én ebből csak annyit érzékeltem hajnali fél ötkor az ágy melegemből kikelve, hogy itt valamikor biztosan nagy-nagy meleg lehetett, eszement forróság, de most megvesz az Isten hidege. A kályha ablaka vaksin bámult rám, míg maga a kályha még az esti fénytől, hőségtől, bensejét nyaldosó lángoktól, lángoló hangulattól lehetett elalélva, ünnep volt itt benn, meg nagy tánc, susogta. Itt kinn meg hideg van, hol van már az a tizenhat fokos csúcshőmérséklet. A Holdban, meg a konyhában dörmögtem magam elé, amikor ki tudja hanyadik körömet futottam az aprócska konyhában a tálaló pult, a mosogató, a másik tálaló pult között. Melegem lett egyhamar és melegem is maradt. Mosogatás közben meg még melegebbet éreztem. Értetlenül néztem magamon végig, a ruházatom nem bővült, és mégis. Megérintettem a falat, mely a kályhával volt hátsó szomszédos. Aha, itt van a meleg nyitja elásva. A mai kelt tészta sorsa ezzel megpecsélődött. Egy szempillantás alatt kerültek egymásra élesztő, cukor, meleg tej letakarva a kályha maradék hátsó melegében konyharuhával. Hát persze, hogy büszkén dagadt élesztős melle igyekezetében, amikor egy félóra múlva megnéztem, hogy mutassa, milyen ügyes. Tojással, maroknyi cukorral, margarinnal, csöppnyi sóval, jó sok liszttel toldottam meg majd a kályha hátsó, még utolsó melegébe toltam. Most mutasd meg, ha tudod, motyogtam magam elé, bár annyira nem érdekel. Persze, hogy fölemelkedett. Túltett magán rendesen, épphogy nyakát nem törte buzgó kelési igyekezetében. Jól van, akkor nincs mit tenni, kénytelen leszek téged - legeltettem büszke-dicsérőn pufi, puffadó testén szememet - mazsolával vegyes túrós tekercsnek, meg túrós kalácsnak megsütni. Így is lett.

Anikó palóclevese

Azt hittem, hogy majd hagyma szeletkék és rezgő szalonnadarabok úszkálnak a tetején. Biztos van ilyen leves is, de az nem Anikó palóclevese. Anikó palóclevesében épphogy halott német katona nem volt, amely talán nem emelte volna a leves fényét, hanem inkább felkavarta volna, amikor csurom leveses egyenruhás karjával kinyúl és el kezd fojtogatni, miszerint nem akadt jobb dolgom, mint Anikó palóclevesét enni, ami laktat is, hizlal is. A katonán kívül viszont minden volt benne mi szem-szájnak ingere. Bőséggel krumpli, sárga- és fehérrépa, mely legutóbbit egyik nagybecsű volt kollégám kihalászta, mindegy miért. Nekem semmi bajom nem támadt sem a fehérrépával, sem a kollégámmal. Zöldbab és főtt húsi zárta a gazdag levestartalmat. 
Anikó palóclevese világos narancssárga volt, melynek narancssárgaságát a pirospaprikának, a világosabb árnyalatát pedig vélhetően a tejfölös habarásnak köszönhette.
Semmi vita nem volt abban, hogy Anikó palóclevese elhúzott Anikó rizskochja előtt, nemcsak azért mert az első fogás volt, hanem mert nekem jobban ízlett dacára annak, hogy hatalmas rizskoch drukker és kivitelező vagyok magam is, havonta egyszer biztosan sütök egyet.
Gyanítom, hogy Anikó palóclevese a téli időszak egyik slágere lehet, amikor hideg van, márpedig tud olyan hideg lenni, hogy az embert átjárja az Isten hidege, és ilyenkor bizony jólesik egy nagy adag bőségesen, minden jóval és finommal megrakott palócleves, Anikó palóclevese, amely után – megengedem - jöhet Anikó rizskochja.
Talán az egyik legnagyobb dicséret Anikó palóclevesével kapcsolatosan az az önkéntelenül kibukott megjegyzés, amit Klári ebédelő partnerem tett a mai ebédnél:
- Hű, de finom volt.
- Micsoda?
- Hát a palócleves tegnap. 
És mondja valaki, hogy tünékeny az ételek és készítőik dicsősége. 

Kóra Zsuzsa: Nagykovácsi hóvihar emlék

(Azt hiszem, hogy Kóra Zsuzsa írása (forrás: Kóra Zsuzsa Utimorzsák blog) meg kellett volna, hogy előzze a Pékdombi Rákóczi utcáról szóló élményeim megírását, amely Zsuzsa alábbi emlékéhez képest mindössze aprócska kezdemény, torzó, random rajzolat egy olyan tájról, amelybe belecsöppentem egy futó időre, míg ő ízig-vérig, mély, alapos ismerője a tájnak, utcáinak, lakóinak. Jobban végig gondolva, talán nem is baj, ha setesuta próbálkozásomra éppen Nagykovácsinak úgymond egy szakértője bontja ki a tájat, s kerülnek így a helyükre tárgyak, emberek, amelyek amúgy is ott voltak eredetileg.)

Olvasom az interneten a hófúvások miatt bajba jutott emberekről szóló beszámolókat, és nem értem  sehogy sem a késlekedést, a segítségükre  sietés hiányát.

Valami  megváltozott. Mentálisan, emberileg. Elfelejtődött a közmondások igazság tartalma,  és  mértékadó szerepe? "Kétszer ad, ki gyorsan ad!"

Régen is  voltak hóviharok, ennél sokkal súlyosabbak. Kovácsit pl. évtizedek, sőt valószínűleg évszázadokon keresztül  el is  zárta az alig 6 km-re  lévő fővárostól,  egy-egy  kiadós  hóesés, hófúvás.

A falu lakóinak egy része  talán még emlékszik az 1980-as évek közepének (pontos évet nem  tudom sajnos) egyik  téli hóviharára. Már  reggel cudar idő volt, így  a gyerekeimet nem is engedtem, hogy bejöjjenek velem az iskolába.  Aki megtehette- a szülők közül, hasonló képen döntött  , hiszen ismertük a falu időjárási viszonyait, de  azért így is elég sok gyerek ott volt   8 órakor. Alig 2 óra  alatt azonban  annyit   romlott az időjárás, hogy már  nem a tanítás, hanem  az volt  a cél, a feladat, hogy mindenkit eljuttassunk  rokonokhoz, szomszédokhoz. 

Nagyon cudar idő volt - a mostaninál sokkal keményebb hideggel - , -18, -20 fokkal és metsző, viharos  északi széllel.

Az, hogy a falu ekkora már el volt zárva  a külvilágtól, az idő tájt szinte természetes volt. A falu első házától Ady ligetig úgy építgette hókupacait  a szél, ahogy  csak akarta, semmi sem állta útját. Mint ahogy az is természetes  volt, hogy  hazafelé már csak gyalog lehetett feljutni az Ady-ligeti emelkedőn. Nem egyszer az egész szakaszt a faluig gyalogosan kellett megtenni síkos , hófúvásos  időben.

Jómagam is megtettem évente  kétszer, háromszor legalább középiskolás koromban, később budapesti munka helyemből adódóan. Ezek  az utak a  hideg , csúszós út ellenére, mivel kisebb társaságban mentünk, segítve   egymást  sok  viccelődésre, jóízű beszélgetésekre is  alkalmat  adtak. Ismeretségek  mélyültek el a közös  próbatétel, közös út során.

Azonban ez a 80-as  évekbeli  téli  nap más  volt a korábbiakhoz képest.

Mikor  minden gyereket biztonságban tudtunk, mi pedagógusok is haza indultunk. 

A 800 méteres út megtétele a házunkig,  a mai napig emlékezetes számomra. A Rákóczi  utcán úgy süvített  végig  a jeges , erős szél, hogy minden lépésnél visszacsúsztam  valamennyit. Nem igen volt  mibe  kapaszkodni sem, mert a Pék- dombon nem volt még a kerítéssel  körbevett  "Szipirtyó". Bozsik-ék házfala  mellett próbáltam előbbre jutni (ez nem az a  Bozsik akik a domb előtt  átellenben  laktak), de  kiérve a ház mellől  telibe  kaptam a havat, szelet. Harminc év távlatából is emlékszem arra az érzésre, gondolatra, ami akkor  hatalmába  kerített. Lehet, hogy nem tudok  haza jutni , az alig 300 m-re lévő házunkba,s itt halok meg? Ha háttal fordultam a  szélnek és úgy próbáltam  egy kis levegőhöz jutni akkor még nehezebb volt, s  azon imádkoztam, hogy csak legalább a domb tetejére  fel tudjak jutni valahogy, mert ott már  bárkihez bekopoghatok.

Végül is  sikeresen hazaértem, de  életem leghosszabb Pék-dombi útja  volt. Talán fél órába is bele telt amíg az alig 100m-es  emelkedőt  megtettem.

A helyzet a faluban azonban egyre kritikusabbá vált. A buszok természetesen nem jártak, Sokan  viszont gyalogosan indultak haza a fővárosból, s  kinn rekedtek a  hófúvásban  Kovácsi és Ady liget között.

Ki emlékszik még arra vajon, hogy a fiatal férfiak közül  páran. saját  , belső indíttatásból: K. Gyuri,  Cz. Feri - és barátaik, társaságuk- egész délután és este  mentették a haza igyekvő embereket, egy  kis teherautóval. Sokszor  fordultak. Késő estig, segítettek mindenkinek. Nem kérte őket senki. Így érezték   természetesnek, Helyén valónak.

Akkoriban a falut már nemcsak az egyetlen  pékség látta el kenyérrel, -ami a Pék-dombon  volt, hanem   máshonnan is szállítottak a boltokba  pék árút. Ekkor viszont,  Pékék - ahogy a falu hívta,  az akkor már idősebb házaspárt - újra  teljes kapacitással dolgoztak egész éjjel, hogy legyen mindenkinek kenyere, az időjárás ellenére is.

S ha már  a hófúvásról és a fővárostól oly sokszor elzárt  Nagykovácsi jutott eszembe  a tegnapi hó helyzet kapcsán, nagyon fontos megemlítenem annak az embernek a nevét, akinek  köszönheti a  falu mostani lakossága is, hogy nem kell átélnie kritikus hóhelyzeteket.

Ő pedig nem más, mint  PINTÉR ISTVÁN. Tanácselnöke volt  a falunak. talán épp akkoriban. Gyermekkori ismeretség köt össze vele, sőt egy utcában is laktunk. Sokszor voltam kisgyerekként a nagymamájára, nagypapájára  bízva, míg az én nagyszüleim tanítottak. 

Pista sokat tett  a falu  fejlődésért- mint elődei és utódai is a mai napig.  Egy dolog azonban  egyértelműen és kimondottan az Ő  ötlete és érdeme, S ez, a falut a fővárossal összekötő  autóút mentén telepített fasor.  Olyan megoldást talált  a téli hófúvások kivédésére  amelyek önműködően megoldották ezt a problémát. Mezőgazdász végzettsége okán, tisztában volt a fasor  védő szerepével, jótékony hatásaival télen-nyáron. Így univerzális megoldást adott mindkét évszak problémájára, a  több száz csemete elültetésével (x alakzatban.)

Maradandót, mások életét pozitívan  befolyásolót hozott létre. Tudása, a falu iránti elkötelezettsége, embersége , és  tekintélyének, lehetőségeinek jó kihasználása  révén.

Forrás: Utimorzsák - Kóra Zsuzsa blogja

G.K. emlékére

Iszonyúan megráz, ha szinte karnyújtásnyira tőlem balesetet szenved valaki és a helyszínen meghal. Mert ez történt ma. Az illető dolgozni jött be azzal a feltett szándékkal, hogy munkaideje letelte után hazamegy. Soha többé nem ér haza. Pedig szép élete lehetett családdal, gyerekkel, unokával, munkahellyel és most a végén az értelmetlen, a méltatlan halállal, és bármennyire is furcsa, de éppen ezzel a befejezéssel vált hirtelen teljessé az élete.

A tragikus esemény senkit sem hagyott hidegen. Felbolydult a méhkas. Folyt ugyan valamiféle munka, bámultuk, bambultuk a képernyőt azon kapva magunkat, hogy agyunk teljesen másutt jár. Próbáltuk visszatekerni a kegyetlen idő kerekét, újra meg újra lejátszani, másképp játszani az eseménysort, meg nem történtté tenni, mi megtörtént. Mindegyre ugyanarra jutottunk: egy emberélettel, egy világgal, egy ismeretlen ismerőssel kevesebb. 

Mélységesen sajnálom az esetet, mely immáron megváltoztathatatlan, visszafordíthatatlan. Rettenetesen fáj és megérint annak az embernek a hiánya, akit még csak nem is ismertem, akiről most tudtam, meg hogy egyáltalán élt, lélegzett, létezett. Eddig csupán.

Pékdombon a Rákóczi Ferenc utcán Nagykovácsiban

Nem hiszem, hogy a saját utcámról valaha is többet fogok tudni, mint a Pékdombot átszelő Rákóczi Ferenc utcáról Nagykovácsiban. Hogy miért pont ide vetett mára a sors és az egyéni akarat, azt Furulyás G. Katalinnak köszönhetem, aki ezt az utcabejárást meghirdette, valamint nem utolsó sorban az Ararat tiszteletbeli már-már "társszerzője", annyiszor jelent meg elvarázsoló írásaival.

Érdekes volt kívülállóként bejárni egy olyan utcát, egy olyan helyen, ahol életemben nem jártam. Annál jobban, behatóbban ismerték a sétáló társaim közül néhányan a Pékdombot, a  Rákóczi Ferenc utcát, legelején az egykori óvodával, melynek füves helyén legeltethettük szemünket. Az utcáról leágazó piciny keresztutca egymásba érő házaival a falu legszebb falusi utcája, állították. Faluként emlegették többször is a mára nyolcezres lélekszámúvá növekedett Nagykovácsi községet. Nem volt sértő, sem lekicsinylő, inkább családias, belterjes, mint amikor az ember a szomszédain túl mindenkit ismer egy, több utcán túlnyúlva az egész településen, és ez olyan jó érzés.

A Pékdomb Rákóczi utcáján megtaláltuk az utca első fölfelé ívelő részének közepén az egykori péket a pékséggel. A helyet legjobban ismerők még a pék kemence helyét is meg tudták mutatni. Hogyne tudták volna, hiszen van, aki rendszeresen hozott ide kenyeret sütésre és a pék engedélyével még bent is járt, láthatta a kenyeret sülni, érezhette a friss kenyérnek az illatát. Nincs már pék, saját kovácsi pékség sincs itt Nagykovácsiban, mindenféle - ahogy mondják - jöttment kenyereket vásárolnak, fogyasztanak. A pék nevét a Pékdomb viseli, amely nem hivatalos hely, nincs ennek írott nyoma, vagy tán nagyon kevés és elvétve, a megnevezés szájról szájra terjed és pislákoló lángként marad fenn.

Az utcában ritka házak mondhattak maguknak egyszerre két különleges kincset, amelynek már egyike is emelte a porta értékét: saját kutat és hegyoldalba vájt pincét. Találtunk mindegyikre példát, egyiknél a kerítés lécein át pillanthattuk meg a kutat, míg a másik ház kertjének távoli végében mosolygott ránk a zöldre festett pinceajtó, maga mögött domboldalba vájt pincét sejtetve. Az utca kút nélküli népe az utcában található közkútról hordhatta magának a vizet. A kút széles pereme nem árválkodott pusztán, üresen tátongva a világra, felette fa építmény, fa kútház emelkedett, védve talán az időjárás viszontagságaitól, odatévedt madaraktól. A fa szerkezet mára az enyészeté lett, de a kút beton alakzata mindmáig jelzi a helyét.

Zsuzsa és sétában kísérő egykori utcabeli lakótársa felváltva mutatta és mesélte, kik is laktak egyik-másik házban. Nevekre emlékeztek, jellemvonásaikra, szokásaikra, egymáshoz való viszonyulásaikra. Itt a Józsi lakott, amott a "Szamaras" Erzsi, ehelyütt a Pistiék és így tovább. "Szamaras" Erzsiről még arra is emlékeztek, hogy szamaras kocsival járt vásárolni, mindent beszerezni, férfimód öltözködött, akként is viselkedett, ami az utcabeli kiskamaszoknak idegen, furcsa, egyben varázslatos volt, viszont a Pesten hagyott palotájában vérbeli nőként adott hatalmas fogadásokat, bálokat úgymond a másik életében.

Szemem előtt elevenedett meg a múlt sosem hallott nevekkel, népesült be egykori lakókkal, tevékenységeikkel. Érdekes volt hallgatni, amint egyikőjük emlékezni kezdett, a másik hozzátett valamit, Katinak is eszébe jutott valami egyéb, újabb valaki egészítette ki a képet, árnyalta, hozta közelebb a múltat. A közös emlékezés tette emlékezetessé azt a bő egy órát, amely a murvabányánál fejeződött be, ahol annak idején annyit robbantgattak, hogy a környék utcáihoz szükséges murvát kinyerhessék. Félelmetes volt a fülsiketítő zaj, a robbantás, mégis egyesek a jelenlevők közül nem átallottak bemerészkedni a bánya területére, és egy ott kialakított bunker kétes védelmében átélni a robbantások velőtrázó hangját és megküzdeni a saját félelmükkel.

Ez történt ma a Pékdombon a Rákóczi utcában a környezetükre kiváncsi, emléküket ápoló, ébren tartó maroknyi csapattal Nagykovácsiban, ahol a múló időben kivülállóból egyértelmű szimpatizánssá, drukkerré avanzsáltam a letűnt idő nyomában egyre araszolva, az élményeket magamba gyűjtve. Mondanám, hogy csak így tovább. Mondom is.

Anikó Holstein szelete

Lehet azon filózni, hogy a szeletben ki is, mi is az a Holstein -, nagyon valószínű a névadó -, akiről a nevét kapta, mert kitalálta, majd valakivel megcsináltatta, s mivel a fogás különleges lett, olyan jól sikeredett, hogy rajta ragadt a neve éppen úgy, ahogy a Holstein szelethez szervesen tartozik hozzá a fölötte trónoló tükörtojás.
El tudom képzelni, hogy Anikó nem az eredeti receptet kivitelezte az üzemi konyhán, ahol napi szinten ötven-hetven ember fogyasztja az ebédjét, de ki is kérné tőle rajta számon a kapribogyót, a kaviárt, a szardellafilét, amikor mindezek nélkül Anikó Holstein szelete így is utolérhetetlenül finom, egy kulináris élmény lett.
A Holstein szelet adta magát, amikor a már önmagában is fantasztikus zöldbableves után ez az étel következett krumplis körettel, csalamádéval. Aranyló barnára volt sütve a sertésszelet, mely puha volt, tiszta, tekintélyesen nagy és mócsingmentes. Ezen a barnára sült sültön terpeszkedett a tükörtojás, amely azt a természeti tüneményt adta elő, hogy a fehérjéje át volt sütve, a sárgájának az alsó fele is, míg a felső része helyben folyós volt.
Holstein ide, hol nem stein oda, azt hiszem, hogy ezt így csak Anikó tudhatja.

Ha én Gyöngyi volnék

Nem Gyöngyinek hívnak és nem ma van a születésnapom, de kicsit el tudom képzelni, milyen lenne, ha én Gyöngyi volnék. Nem élnék egy hatalmas és lüktető metropolisban, hanem egy kicsiny déli városkában, amely arról híres, hogy Horvátországgal határos és fúvós zenekara van.

Ha én Gyöngyi volnék, akkor éppen ma lennék éppen annyi idős amennyi és kivételesképpen a szülinapomat a Budapestre szakadt unokatestvéremnél ünnepelném. Hiszen ünneplésnek lehet venni, hogy olyan dolgokat csináltam, amelyeket a déli városkában még véletlenül sem. Felmentem a Hármashatárhegyre, kezemmel megtámasztottam a TV-tornyot, nehogy eldőljön, közben meg rápillantottam a nagyvárosra onnan a magasból. Ha én Györgyi volnék, akkor elmentem volna egy méterárú boltba, ha egyáltalán lenne még ilyen, és kerestem volna magamnak olyan anyagokat, amelyekből ruhákat varrnék, merthogy amúgy varrónő lennék, ha én Györgyi volnék. Este aztán likőrt innék meg pezsgővel koccintanék unokatesómmal és a feleségével, meghallgatnám a születésnapomra szóló tosztot, kicsit becsiccsentenék, amit onnan vennék észre, hogy többet nevetnék az átlagosnál és néha bizony minden különösebb ok nélkül.
Idáig gondoltam végig, mi történt volna ma velem, ha én Gyöngyi volnék, de mivel nem vagyok te, maradok az, aki és kívánok neked egészséget, boldogságot születésnapodra, s hogy teljesüljenek élő vágyaid.

Móni napja

Az az igazság, hogy a mai nap semmiben sem nevezetes számomra, ami egyáltalán nem zárja ki, hogy valakinek ez a legkedvesebb, legünnepibb, mivel éppen ezen a tavaszias november hatodikán ünnepli a születésnapját. Ilyenkor ő biztos másképp kel föl, bal láb helyett jobbal, a tegnapinál sokkal jobb hangulatban. Másnak tűnnek neki a fények, valamiért világosabbak és élesebbek a kontúrok, a nap is erősebben, melegebben süt, az emberek minden ok nélkül szimpatikusak, az egész világ olyan mosolygós.
Amikor az embernek egy híján húsz az éveinek száma, akkor boldog és vidám, meggondolás nélkül vágja rá, ha megkérdezik tőle, hány éves is vagy szépségem. Ezen az egyetlen legkülönlegesebb napon megengedhető a később kelés, az egyetemi órák kihagyása részben vagy teljesen, barátokkal, családdal való sok tervezett és váratlan találkozás. Meglepetések érik, csupa olyasmi, amit nem várt vagy csak titkon. Ilyenkor megfordul benne még az a futó ötlet is, hogy évente vajon miért csak egyszer lehet az ember születésnapos, amikor ilyen fantasztikusra bír sikeredni.
Ehhez hasonló napot kívánnék neked, Móni innen az Araratból, egészséget, boldogságot, teljesüljenek vágyaid. Pofon egyszerű ez, mint tizenkilenc, ami ugyebár egy híján húsz.

Anikó rántott csirkemája

Senki ne tudja meg, mekkora fejtörést okozott nekem múlt héten kiválasztani, hogy rántott gombát vagy rántott csirkemájat eszem-e ma. A legszívesebben mindkettőt kértem volna, csak hogy lássam, hogyan is festenek egymás mellett egy tányéron, nem mintha nem tudtam volna elképzelni, és mégis. Most meg is kóstoltam volna a kettőt együtt. Ettem volna először a gombából, utána a májból, majd a májból, s utána megint a gombából, az lett volna az igazi dőzs és tobzódás az ízekben.
A rántott csirkemájat választottam végül. Saját magam ebbéli kísérleteire gondoltam ugyanis vissza, amikor a panírozott csirkemáj szeleteket sütöttem ki bő olajban. Akadt köztük nem megégett is, a kevés szerencsésnek jutott belőle. Aki meg az égettből evett, váltig állította, hogy igazán ehető volt a panír lekaparása után.
Anikó rántott csirkemája ma pont olyan volt, mint amilyennek a Mesterszakácsművészeti Könyvben a nagyokosok és az ételzsonglőrök megírják. Könnyű lehet Anikónak, hiszen ezzel a Könyvvel kel és ugyanezzel a Könyvvel alszik el a párnája alatt (mármint nem Anikó van a párnája alatt, hanem az ő Könyve, mialatt Anikó alszik és rántott csirkemájakról álmodik - a szerző megj.). A kettő között merő kedvtelésből megsüti egy jó csomó embernek a rántott csirkemájat, amely egy kész csoda, miszerint egyszerre ripeg-ropog kívülről, míg belülről meg olyan vajpuha, amilyennek - gondolom és a számban érzem -, éppen lennie kell. A majonéz nagyon illett és kellett hozzá. A petrezselymes rizs szerényen keretezte a szép, aranybarnára sült csirkemáj darabkákat. Úgy láttam, mintha kicsit bele is fehéredett volna az irigységbe, hogy a máj minden sikert besöpört előtte, mellette, fölötte, míg neki mint mindig megint csak a köret szerepe jutott, ami Anikó rántott csirkemája mellett - valljuk be -, egyáltalán nem szégyen.

Anikó rántott sertésbordája

Nem tudtam pontosan, hogy mit is eszem. Abban biztos voltam, hogy valamilyen hús, hiszen a húsos ételeket tartalmazó menükre általában mindig befizetek. Hát ez is hús. Mégpedig rántott. Annak is a friss, ropogós, gyöngéd, omlós, fehér fajtájából. És vékony, a papírnál ugyan jóval vastagabb, éppen annyira, hogy amikor egy jóízűt harap belé az ember, akkor a megsült panírkeretek között konkrétan érezhető a hús mennyisége, milyensége. Milyen volt szőkesége..., jelen esetben a hófehérsége nekem csirkére utalt. Rántott csirkemellnek ettem végig a főételt, ami annak is köszönhető volt, hogy nem néztem meg előtte, mit eszünk. Vagy az előtte elfogyasztott fokhagymakrémleves reszelt sajttal a maga egyediségében, finomságában vette el és tette messzire az eszemet. Így aztán nincs mit csodálkozni, hogy Anikó kitűnő rántott sertésbordája nálam ezen a héten valamikor rántott csirkemellként vonult be Anikó konyhatörténelmébe. Ahogy végig gondolom, mindegy is, egyre megy, legyen akár sertés, legyen akár csirke, Anikó a rántott szeletet éppen úgy csinálja, ahogyan Annele nagymamám készítette körülbelül annak idején, azután anyám sütötte, amilyent Monoron ettem gyerekkoromban az Idus néninél, és amilyennek nekem csak nagyon ritkán sikerül, pedig mennyi, de mennyi követendő példa áll előttem, mint egyáltalán nem utolsó sorban Anikó rántott sertés szelete vagy csirkemelle. De tényleg, nem mindegy? Mindegyik szuper.

A tegnapról

Nem tudom, hogy szégyenkezve kell-e mondanom, hogy eddig sosem mentem ki a Halottak napján, november elsején a temetőbe. Nem éreztem az elengedhetetlen belső indíttatást a hivatalos megemlékezés napján. Azt tartottam ui., hogy drága halottaim bennem vannak, gondolok rájuk az év legkülönbözőbb napjain, beszélgetek velük, ha a téma, a probléma, az emlék úgy hozza, és akkor ugrok be hozzájuk a temetőbe, amikor csak a lábaim önkéntelenül is bevisznek hozzájuk. Így aztán nekem a temető, jobban mondva, az eltávozott szeretteim való együttlét nem hivatalos dátumokra korlátozódik, hanem az év előzőleg be nem tervezett napjaival gazdagodik. A tegnapi látogatás kivétel volt a hosszú évek során megszokott tetszőleges látogatások alól. Zsuzsa barátnőm Amerikából megkért, hogy gyújtsak mécsest anyukája emlékére. Magdi nénit jól ismertem, szerettem, magam miatt és a lánya helyett is látogattam, tartottam vele az élő kapcsolatot, amikor csak tehettem. Nem volt kérdés, hogy mécsest gyújtok, emlékezem rá. Valahogy önkéntelenül jött a gondolat, hogy kimegyünk a temetőbe. Meglátogatjuk mindazokat, akik Szentendrén a temetőben nyugszanak, valamint ott gondolunk máshol békére lelt rokonainkra, közeli és távolabbi ismerőseinkre, mint Ernő papáék, Józsi, Béla, Magdi néni, Luzsi, András és az egyre bővülő többiek. Álltam apám urnahelye előtt, belefúrtam magam a szürkés márványos háttérbe fekete betűkkel belevésett nevébe a kegyetlen évszámmal, mely szerint tizenöt éve fizikailag nincs köztünk. Végig járattam ujjaim az íráson, néztem a pislákoló mécseseket, mellettük az odatett köveket. Az út másik oldalán a sűrűbb urnahelyen egy kutricán négy szeretett rokonom osztozott. Nekik ez a hely jelzésszerűen adatott és éppen azért, hogy emlékük valódi sírok hiányában fizikailag se merüljön feledésbe. Xenia, Annele, Elza, Zoli mellett itt gyújtottunk mécsest Ernő papáékért, Magdi néniért és a többi sok mindenkiért a rengeteg idegen ember között, akik saját szeretteik miatt voltak kinn a temetőben ezen az akkor még hideg, ködös, barátságtalan napon.