2014. december 31., szerda

Erdős Virág: Adjon Isten

Adjon az Isten,
avagy 53 „originál haza-ötlet” az új esztendőre
adjon az Isten szebbet-jobbat
békességesebbet
vidámságból sokat búból
kicsit kevesebbet
ne filózzon sepercig hogy
mér’ ilyet vagy
mér’ ne
olyat adjon amit saját
magának is
kérne
olyat ami mellé nem kell
kitenni a karikát
olyat ami nem fogja meg-
ríkatni a Marikát
olyat ami még a nagyon
ziziknek is bejön
olyat ami sima ciffes
dörzsikével lejön
olyat amit
éhgyomorra is be lehet venni
olyat amit nem muszáj a
nyelved alá tenni
olyat ami világos és
kertkapcsolatos
olyat ami bárhogy hívod
éppoly illatos
olyat ami nem hajt meg és nem okoz
demenciát
olyat ami
kopásra is biztosít garanciát
olyat ami egészséges és hát
végül is
lehet kérni szalonna meg
hagyma nélkül is
olyat aminek a füle
nem szakad le hazáig
olyat ami pont kitart az
árvíztól az aszályig
olyat amin főzés helyett
elég egyet rottyantani
amit még az Isten se fog
az ölünkbe pottyantani
olyat ami hosszútűrő
viszonylag és kegyes
olyat ami nem túl erős de legalább
hegyes
olyat amit nem lehet egy
mozdulattal cécézni
olyat ahol nem szokás a
más bajára vécézni
olyat ami még jövőre is jó lesz
ha lesz
olyat amit még az apám
gyomra is bevesz
olyat amiről lerí hogy sok-sok édes
titka van
olyat ami még a hosszú
hétvégén is nyitva van
olyat amit pesten is lehet
de helyben is
olyat ami vízben is finom
de tejben is
olyat amit nem nyirbálnak ész nélkül csak
hajtogatnak
olyat amit páran pont az
ünnepekre tartogatnak
ami csak a
vágott füle miatt tűnik vadnak
amihez ha szerencsém van
még villát is adnak
olyat amit nem kell zsebből
simán lehet tébére
olyat amivel ki lehet
kerülni a vébére
olyat amihez kilónként
plusz még egy-egy mega jár
olyat amit még a suttyó
gyerekem is bekajál
olyat amivel megéri
még egy percet vacakolni
amit ilyen kis helyre is
jól be lehet szuszakolni
olyat amiből pont kijön
tízmillió szelet
olyat ami félóránként
bemondja hogy szeret
olyat amit úgy egyébként
búcsúzóul szokás
olyat minek párja nincs de
hogyha van az szopás
amivel egy
mosókonyhát is fel lehet vidítani
olyat ahonnan tilos lesz
akárkit is kitiltani
olyat amihez naná hogy
van kapaszkodó
olyat ami szobatiszta és
ragaszkodó
olyat amire nincs mentség de van
magyarázat
olyat ami csapást is mér ha kell
nem csak lázat
olyat amin sok jó fej egy
életen át agyal
olyat amibe trollal van
beírva hogy magyar
ami tiszta mint a
szégyen
ami nincs még de majd
légyen
olyat ami nem izgat
és nem éget
és nem ereszt
olyat ami sokkal simább ügy mint a mount
everest
sőt
maradt egy hülye ötlet
még ide a végére is:
olyat amiért elmennék
még a világ
végére is

Forrás: FaceBook, 2014. december 31.

Aba Vezér Étterem és Panzió - Abaújszántó

A legjobb panzió az éppen akkor üres panzió, amikor Tibrommal ketten foglaltunk ott, szobánk befűtve, a közös helységekben meleg, szabadon járhatunk-kelhetünk az egész nagy házban, a kutya sem botlik belénk. Ha lentről felkiabálok valamiért, senkit sem zavarok hangoskodásommal. Akkor megyek a magam készítette reggelit elfogyasztani, amikor csak eszembe jut, azért mondjuk nem este hatkor.
A házigazdák is valahogyan puhábban, kedvesebben bánnak ilyenkor, télvíz idején betévedt, több napra itt ragadt vendéggel, amikor máskülönben a normálisabbja otthonról néz kifele a fejéből jéghideg tájba, örül otthona melegének, eszébe nem jutna ide utazni túrázni a környéken. Nem állok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy öt napos királynak érezhettük magunkat itt Abaújszántón az Aba Vezér Étterem és Panzióban. Nem volt ez sehol és sehogyan sem kimondva,sem leírva,  mégis a kiszolgálás, a szolgáltatások gazdagsága, a személyre szóló igények figyelembe vétele, a mód, ahogyan id. S. Zoltán és ifj. S. Zoltán felénk fordultak, velünk bántak, öt napig kényelmes rugózású hintóban érezhettük magunkat minden jóval ellátva. Gyanítom, egy telítettebb panzióban nincs idő mindenkire egyformán odafigyelni, mint nekünk most szerencsénkre ebben a szezonon túli időszakban, magányunkban így koncentráltan megadatott.
Lazán érzed magad egy ilyen helyen, kicsit értetlenül, hogy más miért nem jön mínusz tizenfokokban erre a gyönyörű vidékre. Mert a táj tényleg fantasztikus akkor is, amikor mínuszok döngetnek, akkor is, amikor fenyők, füvek zöldjénél nagyon több más nincs is, s amikor a csupasz ágak között minden jól látható. Más a környék a tél jéghideg markában, párás leheletében, viharos fuvallatában. Mintha csak magához hívna, magába akarna nyelni, azt mondaná, ha már egyszer eljöttél errefelé hideggel, hóval, jéggel, széllel dacolva, hogy belekukkants oda is, ahova máskor egyébként, sűrű, zöld lombozaton át nem engedlek, maradj itt örökre megfagyva, odafagyva, jegesedve, részeként zord tájnak, jéghidegnek. Hív, érzem vonzását a lélegzetállító tájnak, egyúttal taszítását az időjárásnak, jövök, megyek, de nem maradok, nem ragadok le jeges sziklánál, csúcsnál, kiszögellésnél, életveszélyes lehet.
A búcsúvacsorát az Aba Vezér Étteremben tartottuk, ahol felejthetetlen őzpörköltet készítettek előzetes kérésünkre juhtúrós sztrapacskával. Színhúsdarabok, barna szaft, egybesütött juhtúrós sztrapacska, a teteje aranybarnára sülve, hogy jobban csússzék, hatalmas káposztasaláta, a tunkoláshoz friss kenyér. Házi borokat most nem kértük, azok a házi pálinkákkal egyetemben a kapuszomszédos Aba Vezér Panzió mintegy baráti tartozéka, folyamatos welcome-üdvözlési italként szolgál, nekem sikerült egyszer-kétszer – hála nekik -becsiccsentenem, virágosan jó hangulatba keverednem.
Az Aba Vezér Étterem és Panzió így kerek, ezzel a tájjal, a búcsúvacsorával, valamint nem utolsó sorban az üzemeltetőivel, apával és fiával id. S. Zoltánnal és ifj. S. Zoltánnal. Az idősebbnek polgármesterség volt egykor hivatása, mellette a papír, többek között szalvéta, zsebkendő, sütőpapír gyártás a munkája, a helyi foci istápolása pedig tevőleges hobbija, élete. A fiatalabbnál megmaradt, öröklődött a foci szenvedély az Aba Vezér Étterem és Panzió üzemeltetése mellett.

Központi helyen, a piac mögött látható a masszív méregzöld fakapu a Panzió vendégeknek bejáratul, közvetlen mellette az ugyanolyan zöld fapaletta mögött az Étterem bújik meg, mind-mind Aba Vezér hírét öregbítendő és a Zoltánokét. Jó kiinduló pont a környék: Boldogkőváralja, Abaújkér, Vizsoly, Regéci vár, Füzér vár, Telkibánya, Hollóháza, Tállya, Sárospatak felderítéséhez, hogy a teljesség igénye nélkül csupán némelyeket emeljek ki,
Utána nem árt a fáradalmakat jó pályinkával, világos borokkal az Aba Vezér Panzióban leöblíteni. Vigyázat, jól csúszik, én már csak tudom.

2014. december 29., hétfő

Heitzmann Cukrászda - Sárospatak

Hülyének nézhettek a Heitzmann Cukrászda dolgozói, amikor azt magyaráztam jól artikulátlan és elég hevesen gesztikulálva, hogy Sárospatak nekem úgy lett a kedvenc városom, hogy sohasem jártam itt még életemben. Amikor Túrkevén nyaraltam, nem jöttem ide. Amikor Füzesgyarmaton szálltam meg, nem jöttem át. Amikor Tokajban töltöttem néhány napot, akkor sem ejtettem útba. Mindahányszor Sárospatak környékén jártam, annyiszor járt a fejemben, hogy el kellene jönni, itt kellene tölteni legalább egy fél napot, ha nem többet. Kaptam közben Fazék barátnőmtől e-mail-ben Sárospatak-mellékletet gyönyörű fotókkal, mintha csak tudta volna, hogy az idők folyamán csöndesen szívem csücske városommá avanzsált Sárospatakról van szó.
Annyit néztem a város fényképeit magamtól is, szinte már fejből tudni véltem, mi hol van. Ma eljött végre a pillanata, hogy a pillanatoknál kicsit többet, néhány órát töltsek kedvenc városomban. Csöppet sem aggódtam, fog-e tetszeni, látok-e majd' mindent, mi megtekintésre érdemes. Azon sem törtem a fejem, csalódom-e majd a látványban. Minden úgy történt, ahogy az meg volt előre írva a szívemben, és Sárospatak is ott maradt meg benne mélyen beágyazva, ahol eddig is volt, immáron élő élménnyel gazdagítva.
Elmenetelünk előtt, s hogy Tibrom eltévesztette a visszutat az autóhoz, botlottam bele a maga puszta véletlenségében, váratlanságában a Heitzmann Cukrászdába. Pici volt, észrevétlenül bújt meg az egyik forgalmas út házai között. Üveges ajtaja, ablakai éppen annyira szélesek, mint amennyire csöppnyi teret rejtenek maguk mögött. Jobbra vitrines pult, szemközt vitrines pult, telis de tele ínycsiklandozó süteményekkel, közöttük csöppnyi átadó tér, előttük parányi hely a falon pulttal álló fogyasztáshoz. Melegen pácolt fa, üveg, fémes csillogás, akár a mesében, A kínálat - így Szilveszter előtt is - kellőképpen gazdag ahhoz, hogy az embert fejtörésre késztesse a választásában, krémes, gyümölcsös szeletek sokfélesége, mignon, stb.
Mindenütt krémest kérek legelőször, minőségén mérem le az adott cukrászda színvonalát. Most a francia krémes mellé egy kardinál szeletet is rendeltem. Vonzó volt megjelenése, mellyel helyből sugallta, hogy más, mint kitűnő nem lehet. Rémlett még a zűrös, távoli múltamból, hogy valaki a dús baráti körből sütött házilagosan ilyent, halványan bár, de nagyon jó élményeim maradtak meg róla. A sárospataki Heitzmann Cukrászda kardinál szelete minden képzeletet felülmúlt. Ízlett a krémje, melyet ropogós keretbe foglalt a tekercsekhez hasonlatos alakja. Fenséges is volt, tartalmas is, a nekem jutott fél adag csupán arra volt jó, hogy újabb adagokra ácsingózzak. Elejtettem Tibromnak csak úgy mellékesen, hogy viszünk négyet, a gyerekek is kapnak belőle. Inkább viszünk a kardinálból hatot, s akkor anyunak is jut belőle. Így lett belőle kettő, mindkettő az enyém, Tibrom egy fia morzsa nem sok, annyit sem kap belőle. Naná. Így jár, aki a Heitzmann Cukrászda kardinál szeletével takarékoskodik Sárospatakon.

2014. december 28., vasárnap

Becsiccsentve - másodszor

Sokadszorra is írhatnám, hogy szép az élet szép helyen, szép környéken pálinka, bor nélkül, amikor borral, pálinkával még szebb, s ha már ezt tolja az ember elé a Sors a maga váratlanságában, akkor kár volna az ellenállás, a más igen, de én nem karakánsága, miszerint jó nekem alkoholicne napoje nélkül is akkor, amikor vele sokkal, de sokkal jobb (mintha masszív alkoholista lennék, pedig dehogy).
Elfogadom az öntögetést, ma is a két fél kupicányi erőset, a két fél boros pohárnyi bort, mindegyik különbözik a másiktól, abban közösek, hogy áldásosan hatnak kedélyre, hangulatra, vérmérsékletre. A kinti viharos hideget is jobb úgy bentről elviselni, ha az ember bent van, és van benne egy kis nyomás, éppen annyi, amennyitől a viharos szél csendesülni látszik a képzeletben. 
A vacsoránál sem utolsó a hangulat, amikor elég nekem egy kisujjat is felemelni, megmutatni, éktelenül és valószínűleg törvénytelenül vihogok rá egyet, egyet? Vacsorázó társam minden megjegyzése is célba talál nálam, minden apró megszólalását viccesnek találok, hatalmas hahotával nyugtázom. Hálás közönsége vagyok a legfahumorúbb társamnak is, aki erre a kis időre válik a humor zsonglőrjévé. A házi pálinka csöppjei mellett jobban csúszik a beszélgetés és a sült pácolt hús.
Ma még tart ez a kicsit gőzös hangulat, hadd legyen, segít mindannyiótoknak klassz évet kívánni egészséggel, szerencsével, minden széppel, jóval ellátva és mindennel, aminek teljesülését magatoknak is kívánnátok jövőre.
Egészségetekre!

2014. december 27., szombat

Dezsényi Katalin: Meghaltvizydorka, meghaltvízydorka, meghaltvízydorka.

Nekem mondhatja bárki, hogy ááá, ő nincs rajta a Facebook-on, be sem jelentkezik, mert az maga a fertő, merő egy időpocsékolás, meg különben is a megtestesült gonosz, amúgy sem tudja használni, nem is akarja, büszkén vállalja Facebook mentességét, távoltartását ettől az érthetetlenül zubogó, forrongó, mindig változó valamitől, valami olyan furcsaságtól, amit jobb messziről szemlélni, ha egyáltalán, meg ostorozni, meg kivonni magunkat alóla, mert a végén még hatása lesz ránk, nekem mondhat bárki bármit, amíg olyan megszólalások születnek, mint Dezsényi Katalinnak egy ünnep kapcsán Vízy Dorkáról, akinek elmeneteléről tőle függetlenül magam is olvastam, hallottam, ám ezzel az írásával mélységesen megfogott, székemhez szögezett, torkomra fagyasztotta a szót, elállította bennem a lélegzetet, könnyeket csalt a szemembe, mondhat bárki bármit, amíg ilyen kincsekre lel itt az ember, addig csönd legyen, már csak Vízy Dorka emlékére is.

"Karácsony van, minden évben ezt várom csak igazán. Díszítek, sütök-főzök, csomagolok, és csordultig van a szívem. És itt van, és szép minden, meleg, barátságos, csodaszép. A lányom hazajött Londonból ünnepelni, és a lányommal, fiammal gyújtottuk meg a csillagszórókat, és csillogott a szemünk, mert beragyogta a sok apró szikra, és a boldogság.
És akkor jött a hír. Hogy meghalt Vízy Dorka. Azóta is ez dübörög a fejemben, hogy meghaltvízydorka, meghaltvízydorka, meghaltvízydorka.
Nézem a szépséges Fát, aminek beköltözésére egy évig vártam, tünde fények, piros gömbök, gyertyák símogató lángja ölel át, de csak dübörög minden óra minden percében, hogy meghaltvízydorka.
Nem sokkal múlt húszéves, amikor megismertem. Szép volt, mosolygós, és nagyon kedves. Magas és karcsú, és a hangja! Mint amikor olyan billentyűt ütsz le a zongorán, vagy inkább olyan húrt penditesz meg a gitáron, amit telt, zengő, a teret betöltő rezgés követ. Ami belopódzik a szívedbe, lelkedbe, hogy vidítsa azt, és bizony, vidítja is.
Jó volt talákozni vele, összefutni valamelyik rádiós folyosón, mosoly, hogy vagy, pár kérdés, és a mosoly átragadt az én arcomra is.
Tudtam, hogy komoly barátság szövődött közte, és ÁG között. És ez tetszett nekem. Volt, hogy átjött a szerkesztőségbe, amit én vezettem, és csodálkozott, hogy a főnöki szobám bármikor bárkinek nyitva áll, berendezéseit bármikor átadom, tőlem telefonálhat, nálam internetezhet, és vághat is. Hogy ez egy ilyen hely. Hogy a szobám, sőt én is azért vagyok, hogy segítsem azokat, akikért felelős vagyok. Szépen gratulált, tőle tudtam meg, hogy igazán elismerő kritikát írt rólam a szigorú tollú kritikus, rohant, hozzám, és ragyogott, láttam, hogy örül, hogy ő mondhatja el nekem. Ilyen is volt. És kíváló rádiós újságíró.
Aztán, a nagy kirúgások után - ami őt nem távolította el az imádott Rádiónkból -, kétszer találkoztunk még. Mind a kétszer ÁG társaságában volt. És nagyon megörült nekem, pont úgy, mint ÁG.
Beszélgettünk, mosolyogtunk, és megállt az idő.
Utoljára A Batyin, ahogy leszálltam a szentendrei HÉV-ről, futottam beléjük. Ő és ÁG. Megölelt, mondta, de jó, puszik, most siet, szállt föl a HÉV-re, majd találkozunk.
Aztán hallottam, hogy nagyon beteg. Ugyanaz a kór támadt ránk, hogy elvigyen innen, ahol szerettünk és amit élveztünk nagyon.
Tudom, mi az az iszony, amit érzett. Tudom, hogyan rettegünk, akkor is, ha mosolygunk, és úgy csinálunk, mintha nem is. Erős nők vagyunk, mi nem hagyjuk. Mindent csinálunk úgy, mint addig. mert bírjuk, csakazértis. És ordítjuk ezerszer, egymilliószor, hogy nem félünk, hogy mi vagyunk az erősebbek és győzni fogunk.
Mert, ha sokat ordítjuk, úgy is lesz. Mert nem lehet másképp.
Aztán most ez a hír. Nem tudom elhinni, nem tudom fölfogni. Nem.
És nézem meredtem már órák óta a szépségesen tündöklő Fát, és ott dübörög a fejemben, hogy meghaltvízydorka, meghaltvízydorka, meghaltvízydorka."


Forrás: Facebook, 2014. december 26.

Becsiccsentve

A csipkebogyós nagyon jó volt, illata és az íze a csipkebogyóé. A vodkás üvegben valószínűleg vodka lehetett, azt is javasolnám mindenkinek, ha véletlenül ki nem fogyott volna. A Törköly pálinka után a saját készítésű pálinkáját kóstoltam. A harmadik kupica után - csak félig öntve, de tényleg - még láttam, hogy barackszem úszott az alján. Az édes Furmint jól esett a Hárslevelű előtt. Nem értettem, miért fűtenek ennyire a házban, a fele is bőven elég lett volna.
Nem vettem komolyan, pedig a házigazda azt mondta, hogy mindent ihatunk, amit a házban csak találunk. Rásandítottam a pálinka kiállításra a hűtő tetején, egymás mellett vagy négy üveg. Ezt is? Persze. Az egyik közülük a saját gyártmányom. Barackszem úszik az alján. Ezt megjegyzem, fogadtam meg magamban. Van bor is, folytatta. A hűtőben két üveg fehér, sárgálló bor nézett szembe velünk, mintha mosolyogtak volna egyenesen rám. Ezt is? Természetesen. Barátainktól kaptam ajándékba. Aki csak ide jön hozzánk, ihat mindent, a vendégünk.
Elfogadtam házigazdánk meghívását, ettem, ittam ezt is, azt is. Különösen rózsás kedvem lett, pedig rózsa errefelé és télvíz idején egy szál se, vagy csak nagyon elvétve. Rózsás lehet az orcám, a füleim sem szégyenemben vöröslenek.  Rózsásan érzem magam, meg egy kicsit talán becsiccsentve, még jó, hogy az ide-oda, a föl-le járkáláshoz házon belül nem kell közlekedési engedély, zsaru sem bírságol, pedig egy kicsit megbüntetném magam kacsázó tartásért, járásért, mikor is tömegektől foglalom el a gyalogos sávokat, még ha pillanatokra is, igaz, itt most rajtunk kívül nincs senki, kong is a fejem magamtól. Ráfogom az egészet az elő, elő, előszilveszterre, jó? Az elbírja a többféle pálinkát, meg a borokat is. És mikor legyen jó a kedvem, ha nem mindig?

2014. december 25., csütörtök

Merci, Chérie - Udo Jürgens

Már megint itt állok egy érzéssel, amelyet megpróbálok szavakba, egy szóba legalább önteni, meghalt, Udo Jürgens meghalt. A napokban halt meg, mondják, váratlanul. Életének nyolcvanadik évében eltávozni, mondjuk, nem is egészen váratlan dolog, de nem is mindennaposan feltételezett. Előtte még szerepelt, turnén volt és további turné állomásokat tervezett. Lemeze jelent meg legújabb dalaival. Udo Jürgens nyolcvan évesen élőbb volt az élőnél, de jónéhány kortársánál, művész kollégájánál mindenesetre. Kimegy példának okáért sétálni a svájci Münsterlingenben, sétál, mert hogy friss levegőre vágyik, sétál, mert meg akarja mozgatni tagjait, sétál, sétál, idősen is kerek a világ, minden a legnagyobb rendben, erre fogja magát, összeesik és meghal. A szíve mondja fel a nyolcvan éves szolgálatot és nem a lába, meg a karja, meg a gyomra, sem a feje, a torkában lakozó egyedül álló hangjáról nem is beszélve. Az a szíve fejezi be a földi pályafutását, amely nem sokkal a sétáló szíve előtt még a jubileumi születésnapi koncertjén ült és hallgatta, amint kortársai, barátai, énekes, előadóművész társai adtak elő Udo Jürgens-számokat megríkatva a szûletésnapost, alaposan megdobogtatva az addigra sok mindent át- és megélt szívét. Udo Jürgens közönségként, első számú célközönségként hallgatta saját dalait, örült, nevetett, könnyezett, áll fel tapsolni, lépcsőket megtéve személyesen odamenni és megköszönni minden egyes produkciót, kezet fogni az előadóval, puszit adni, kívül-belül megkönnyezni, amit látott, hallott, amit átélt. Gyönyörűség szemnek, fülnek, léleknek, szívnek is, jócskán megterhelve tömény érzelmekkel. Erre tett rá még nem is egy lapáttal Helene Fischer Show-jában maga Helene Fischer, aki különlegesen nagy átéléssel énekelte el
Udo Jürgens Merci, Chérie dalát a születésnapos Udo Jürgensnek, akit láthatóan mélyen megindított a performance, elsírta magát, úgy köszönte meg az előadást.
Valamikor a következő napokban vágyott sétálni menni lakóhelye körül Svájcban, sétálni. mely szokása lehetett, de most különösképp is kedve támadt erre a kis mozgásra, fejének kiszellőztetésre, szívének megjáratására az elmúlt napok megszámlálhatatlanul sok, kedves, érzelmileg, fizikailag megterhelő eseménye után. Milyen szép az idő, december végére igazán nem jellemző, de jó sétálni, idei utolsó nagy sétáim egyike lehet ez,  latolgatta magában Udo Jürgens, ha akarnám sem feledhetném, hogy nyolcvan éves lettem, annyit és annyian ünnepeltek odahaza Németországban, igazán kedves volt, ezt egy életre megjegyzem, azzal összeesett, nyolcvan éves voltam, nem akármilyen nyolcvan...

2014. december 24., szerda

Szeles Veronika: Csillagszóró

Itt van ez a Karácsony, ez a melegség a szívem tájékán, a szeretet, amely amúgy is örök lakó benne, a Karácsony csak teker egyet rajta hangszínben felfele. És itt van ez a Szotyi, becsületes nevén Veronika, aki csak ártatlanul ül velem átellenben az irodában, általában a képernyőjébe mélyed, teszi a dolgát, azt is szótlanul. Aztán egyszer azt kérdezi, itt van a versem, el akarod-e olvasni? Minden Karácsonyra írok egy verset, mindig mást. Hogyne akarnám, mondom neki, küldd át nekem, elolvasom, ha megtetszik, beleteszem az Araratba. Kezembe nyom egy füzetlapot, vonalakon egy gyermek keze írásával a vers, a Csillagszóró. Nézem a betűket, olvasom a sorokat, ránézek Szotyira, csöndesen úszik össze a kép meg a hang. Első érzelmem a hitetlenkedésé meg a csodálkozásé. Alig akarom elhinni, hogy a vers, mely itt következik, Szotyié. A rákövetkező érzés meg ott üti agyon az elsőt, ahol csak tudja, a maga természetességében fogadja el és állapítja meg, hogy a Csillagszóró nem is lehet másé, csak a Szotyié, ezé az alapjában véve csöndes, magát ritkán megmutató, ám amikor mégis, annál élesebben és fényesebben, hogy vakuként ivódjék belénk a szív és a lélek nagyszerű és váratlan megnyilvánulása.


  Szeles Veronika: Csillagszóró
                                            
                                        Betlehembe  a  csillagok  után

                                        elindult a három küldönc király
                                       Menyhárt, Gáspár  és  Boldizsár
                           megnézni,hogy Szűz Mária megszült-e már?


                                       Mire odaértek sok lépést tettek

                                        és  mivel  nagyon  siettek
                                     látták a kis Jézus megszületett
                                     és anyja jászólba fektetett


 Azóta ez a nap a szeretet ünnepe

                                            az év legnagyobb üzlete
                                         finom sütemények  sütése
                                        a család egy asztalhoz ülése



                                     Az adventi koszorún a négy gyertya fénye
                                     A hit,a remény,a béke, a szeretet jelképe
                                        Ha az érzelmeket csomagolni kéne
                                             az a fa  alá  be  sem  férne


                                               Ezen a napon nagylelkű lehetsz

                                              sok-sok  mindent  megtehetsz
                                              akiket   év  közben  is  szeretsz
                                              azoknak  ajándékot  vehetsz


                                          Egy perc emlékezet azokra is legyen

                                            akik  fenn  vannak  a  mennyben
                                          De  Mi  itt  vagyunk  Istennek  hála
                                          Értünk pattogjon  a  csillagszóró  szikrája


Jut eszembe - Karácsony

Még egy napja csupán körvonalazódott, mára már lassan materializálódik a Karácsonyi ünnepi asztalaim menüje. Persze szöges ellentétben az elvártaktól, mikor is nem lesz halászlé, sem halas főétel, sem káposztás fogás, beigli csak azért, mert eszembe jutottak anyám és az ő hatalmas, több hétre visszanyúló maratoni beigli sütései, melynek során volt, hogy száztíz darab félkilós beiglit sütött meg, örömet szerzendő családnak, rokonoknak, barátoknak, üzletfeleknek, pontosan mint Nyuszi a Micimackóból.
Lesz hát beigli tizenkettő, ha nem is százvalamennyi, meg húsleves boldognak, boldogtalannak annyi, hogy csak elég lesz, és lesz a tőlem már elvárt, csöndben megkövetelt sült, előre pácolt hús, benne csirkemellel, combbal, sonkával.
Talán nem hal éhen kiscsalád, nagycsalád egyaránt, merthogy évek hagyománya, hogy a nagycsalád nálam gyűlik össze minden ünnepkor, lett légyen születésnap vagy Karácsony.
A Karácsony külsődleges jegyei, mint fa, gyertyák, díszek, ünnepi terítő még váratnak magukra. Míg mások már kényelmesen hátradőlhetnek, élvezhetik napjaik munkájánák gyümölcsét, legeltethetik szemüket fényes, színes fán, kihozhatják majd előre becsomagolt ajándékaikat, addig mi most fordulunk célegyenesbe, a célt már érezni, az egyenes kicsit girbegurba.
Mindig az ilyen szedett-vedett, kicsit kutyafuttában összetákolt Karácsonyok sikerülnek a legjobban. Az ebéd két turnusban fogyasztódik, az éhesebbje megy előre, aki tud várni, az vár.
De a legeslegjobb a desszert és körítése. A nappali kis dohányzóasztalát telerakjuk sütikkel, saját és hozott anyagból, és körbeüljük, és eszünk, és beszélgetünk. Mindenkinek van valami mondanivalója. Néha nem is hallom rendesen, mert kánonban beszélnek. Olykor túlkiabálják egymást. Van, hogy fel kell emelnem a hangom, hogy szóhoz jussak. Mindegy, imádom. Imádom azt, ami van és ahogy van, minden percét imádom. Bárhogyan is legyen, nekem ez a családom, közel sem tökéletes, nagyon is halandó, akit az összes jó és rossz tulajdonságával együtt, nagyon csípek és szeretek.
Mikor vége az első, a második fogásnak, a desszertek hosszú sorának, a beszélgetések csak azért halkulnak el, mert félbemaradnak, mert eljő az ideje a távozásnak, akkor az utolsó ember elbúcsúzása után fogom fel az itt maradó csönd súlyát, mely keveredik a bennem fölhalmozódott telítettséggel szülői, testvéri, rokoni együttlétből.
Gyökeret ver bennem az érzés, nem szabadulhatok tőle, nem is akarok, hogy abban a pillanatban, ahogy elmentek, rögtön újra kezdeném az egészet, a készülődést, a főzést, a terítést, a kiszolgálást, a mosogatást, hogy csak üljenek még itt családi körben, beszélgessenek, beszélgessünk, kiabáljon, aki csak akar, szóljon bele bárki is a témákba, hadd halljam, érezzem az együttlétet, mindenkit külön és együtt, miközben mindez mögött bennem megmarad a hiány. A jó érzés mellett sokáig.

2014. december 20., szombat

Ian és George

Tegnap este óta tudom, hogy Ian és George egy klipben szerepel, egy vérpezsdítő számban, amelyben nem is tudni igazán, ki énekel, melyikőjük varázslatos hangja igyekszik a bőröd alá kúszni, s teszi ezt olyan finoman, annyira kedvesen, hogy észrevétlenül azon kapod magad, már te is ott vagy harmadiknak a gitáros George, meg a kalapos Ian mellett, magad is velük mozogsz, tátogsz a szám szövegére, riszálod magad a riszálás szimpatikus és ragadós formájában, és nem érted, hogy miért akarnak kitessékelni a klip felvétele közben, amikor a szám, a dal a tied is legalább annyira, mint a szerzőjé. Nem csoda, ha a legendás színész óriás Ian McKellen (többek között Gandalf) arcát, mozdulatait, színészi játékát adta George Ezra Listen to the man dalához. Én is ezt tettem volna. Gondolkodás nélkül. Naná.

P.S.: Az élményt Beának és Lalinak köszönhetem.

2014. december 19., péntek

Anikó üres étterme

Napok óta nézem a sötétet az étterem bejárati ajtaján keresztül. Beleütközöm, amikor napi sétámra megyek ki. Nem tudom nem észrevenni, amikor hazafele indulok a szemközti parkolóból. Nagy nihil, sehol semmi mozgás. Fekete a sötét, meg végtelen a csönd.
A kutya sem kérdezi meg tőlem, befizetek-e ebédre a hétre, és ha igen, mely napokra? Senki sem hív együtt ebédelésre. Vigasztalan ez a tömör sötét, süket csönd és idegesítő nyugalom.
Nem örülhetek már előre, hogy majd elindulok ebédelni. Gulyásleves lesz és túrógombóc. Vagy csontleves mustáros szelettel, spagettival. Vagy zöldborsóleves vagy paradicsomleves, meg ilyen-olyan második fogás. Ötletekben, találékonyságban Anikó közel s távol felül nem múlható, hiába is túráztatnám ételeken az agyam. Csupán csak kószán ízlelgetem magamban ételsorait és emlékezem. És persze hiányzik mindez.
Pedig az ember megérti, hogy a megérdemelt pihenő jár Anikónak, segítőinek, jár az étteremnek is. Nekem meg a szám jár, amikor fájlalom a nincset, amikor eszembe idézem, hogy mennyire jó is, hogy karnyújtásnyira van egy étterem, melyet vagy a nap, vagy a lámpafény világít be, asztalok körül étkeznek, beszélgetnek, ételek illata tölti be a levegőt, a kiadó pultnál Anikó szolgálja ki az éhes vendégeket, kollégákat. Szinte érezhető az elégedettség. Mire végzek az ebéddel, odamegyek hozzá. Egyfajta köszönésképpen bemondom neki a napi eredményt, amellyel egyértelműen jelzem, hogy melyik fogás volt nálam a nyerő. Egyre többször eltalálja gondolatomat, annyira megismerte már az ízlésemet. Jó ez a játék kettőnk között, amolyan mosolygós, összekacsintós. Most ez sincs, csak a fülemben cseng a nevetése, és magam előtt látom mosolyát.
Anikó üres étterme élettel telítődik meg a képzeletemben, ahogy rágondolok. Gyanítom, hogy ez így is marad mindaddig, amíg hús-vér emberek be nem lakják majd újra a teret, amíg Anikó fantasztikus életei be nem töltik ismételten a levegőt és a gyomrokat, amíg Anikó nevetését nem hallom meg felcsendülni miután azt mondtam neki, hogy egy:egy, mindkettő fenséges volt.


2014. december 16., kedd

Furulyás G. Katalin: Jégvilág 1.

Az egész olyan, mint egy igazi és vérbő krimi. Pedig nem folyik embervér, nincsen halottja a történéseknek emberi vonatkozásban. Mégis a történet mesélésében ott van a mindjárt megtörténik, a mindjárt bekövetkezik, a tragédia, a váratlan fordulat, a mindjárt, a majd meglátom, hogy mi lesz, győzzem csak tűkön ülve kivárni. Furulyás G. Katalinnak sikerül az események aprólékos elmesélésével, benső érzéseinek az olvasóval való megosztásával, a gondolataiba - mint társának - belevonásával magához láncolni, amelynek során ott termek a történet leírásakor mellette, érezni, várni vélem az elkerülhetetlent, melyben hiába minden erőfeszítésem a kocsim biztonságba helyezését, a családom, a velünk élő állatok ellátását illetően, az ablakokon túli, kinti katasztrófát, külső családtagjainkat, ismerős fáinkat, barátainkat megmenteni lehetetlen vállalkozás, hamvában holt elképzelés. Hajlonganak, törnek, recsegnek, dőlnek a fák a ráfagyott jégsúlyok alatt, mindegyre jégtűvel szurkálva szívünket.

"Izgek-mozgok a késői értekezleten. Mennék már nagyon. Reggel erősen le volt fagyva a kocsi, húsz percbe telt, mire lekapartam, pedig jégolvasztós spray-m is van, mintha ráfagyna azonnal az is. Az utca végén fékezés nélkül lassítok, kettes. Figyelem jönnek-e föntről, mert akkor mindegy kinek van elsőbbsége, neki lesz, mert lehet, hogy nem tud megállni. Csodálkozom is, nem csúszik, jól leérek. De a hegyi ember nemcsak a szemével figyel, hallom az esőt. Ha nagyon csendesen, de zizegve esik, puhán, nem csorgósan és nem pattan vissza a kőről, aszfaltról, akkor fagy. Azonnal fagy. Ónos eső. Szép lassan, de alaposan hízó ónos-jeges eső. Befon mindent, rátapad a felületre, újabb és újabb rétegeket von egymásra, vastag üvegburkolat alá vonja a világot. Képes a gyufaszálnyi kis gallyat termetes ággá formálni. Ha a szél is fúj zörög a táj, az egyenletes üvegbevonat szálkásan fagy, széliránynak megfelelően.
            Az első gyanú után a járdát nézem, de ez még gyakran becsapós, a ház melege eléri a járdát, az eresz is óvja. A második ellenőrzési pont a kapukilincs. Ha jeges, kaparás lesz. Harmadik észlelési terület a kuka fedele, fogója, ha fényesre fagyott, nehéz indulás lesz. Aztán megpillantja az ember az autót, ami tényleg védelem nélkül áll az elemek harcában, és lát egy ilyen reggelen az ember egy kisebb-nagyobb jégkockát. Sajnos nem lehet azt választani, hogy ilyenkor az ember szépen visszaőgyeleg a házba, várva mondjuk délig, amíg a nap meg nem oldja a dolgot, ahogy gondolkodás nélkül tenné. Nem, visszabattyog ilyenkor aki így járt és pakol. A szett a következő: vastag harisnya, vastag kesztyű, ócska zokni a jégen járáshoz, sapka, sálak, kendők, váltócipő. Ezzel újra kiér az ember, ha nagy a gáz, akkor már kell a zokni, ha még nagyobb a levitézlett ikeás rongyszőnyeg is, ezt az ember járószőnyegként használja, néha trepniként,  nem árt, ha kettő van. Ezek után jön a betámasztás. Kell egy olyan helyet találni, ahol a két talp lehetőség szerint nem csúszik, mert a jégvakaráshoz bizony erőt kell kifejteni, ahhoz meg stabilan kell állni, különben csúszik be a próbálkozó a kocsi alá, ki van próbálva. Több szemeszteres jégvakarási kurzust tudnék tartani, azokból a tapasztalatokból, amit azóta gyűjtöttem, amióta pesti létemre a budai oldalra kerültem. 
            Most csak annyit, van a kaparós jég és van a repesztős. Mindkettőnél első, hogy az ember beindítja az autót, ha indul az egy jó opció, akkor vannak remények. Járó motorral, ha nem akarsz megfagyni, kicsit még visszanézel a házba, látod az esetet a Kékfényben, miszerint valamelyik furfangos autótolvaj, hajnalok-hajnalán bepattanós kocsi lopást hajtott végre a gyanútlan szerencsétlen jégvakaró kárára. Visszamenvén azért érzed a megnyugvást ilyen időben, ilyenkor egyetlen egy tolvaj nem pattan.
            Nézi az ember a jeget, az utat, csorog-e, vagy csak hízik, fénylik-e a teteje, matt az egész, mifene. Ezekből Matula bácsisan levonjuk a következtetést. Először is telefonálunk, számba véve a jeget, cirka mennyit késünk. A legnehezebb tudomásul venni, hogy a városban, ahol kicsit esik, nem nagyon hiszik a bajunkat. Mit sem tudnak arról, néhány méter, mit jelent itt már csak a faluban is. Jól van esik, de mi a baj ezzel? Néha esik. Sőt télen is esik.
            Ekkor beindul az ember és vakar, az a lényeg, hogy egy kis folton tudjon fogást találni, mert ezután már használhatja a vakarót, különben csak korcsolyázik a fém a felületen. Ha szerencsénk van, szép nagy foltokat tudunk hámlasztani. Vannak vastag, de nem túl makacs jegek és vannak irtózatosan nehezen leszedhető viszonylag vékony borzadályok.
            Mindezek keringenek a fejemben a városi irodában, képzelem a napközben esett eső, mi lehet odahaza? Az eső megállíthatatlan, folyik végig a kockakövön, a díszburkolaton. Végül elég gyorsan szabadulok, rohanok: metrózom, villamosozom az autóig, itt sincs még látható jele a télnek. Beülök, de magamban azért elsuttogom, franc se tudja mi van fönn. Ahogy szoktam, ameddig tudom felviszem az autót, aztán meglátjuk. Gyors, kapkodó vásárlás, azért berakok plusz kenyeret, plusz két pár kolbászt. Minden egyéb van otthon. Október végén az ember elkezdi a gyűjtést.
            Ott ahol vártam, lesz lassabb a kocsisor. Nézek előre, mi lehet a baj. Nem csúszik, nincs lefagyva, az bizonyos. Állunk.
Villognak, vészvillogóval, egyezményesen ez azt jelenti, figyelj valami gond van. Valami van ott elöl, de mi. Talán baleset? De aztán könnyedén indulunk, látom indexelnek, kerülnek valamit. Odaérve látom, egy jó nagy darab faág, súlyos jégteherrel, lezuhanva az országút aszfaltjára. A fáról, ahonnan letört ez a termetes ág, minden levél egyszerre eshetett le, bele a jégdarába, jó kis csúszós képlet, de könnyedén kerülgetjük. Aztán újabb villogás, lassú fékezés. Kerülünk újra, de közben a szemben is kerülnek. Szép békésen, de gyakran kerülgetünk. Csillognak az ágak fenn a fán is, jegesek. Állnak a fekete, de még nem lefagyott út két oldalán, mint megannyi báltermi kristálycsillár. Az út rendjén van, nem csúszik. Csak a fák valahogy szokatlanul jegesek. Aztán valahogyan mégis békésen beérek a faluba. A Kastély előtt a kanyar már nagyon nehezen kerülhető el, millió ág, gally, levélkupac az úton. Arra kell gondolnom, ha erre az éjszakai fagy rádolgoz, nem megyünk egyhamar sehová. Beérek a falu közepébe, áll a sor, villognak, tűzoltó autók. Jobbra kanyarodok, ahogy utam visz, most jön a neheze. Emelkedem, van az útnak egy része, ahol néha elfogy a lendület, onnan már inkább visszacsúszunk, ha komoly a hó, jég. Nincs baj, fenn vagyok, még az utca is jó. Ez egy nagy megnyugvás. Innen, ha gyalogolni kell is csak húsz perc, és az autó mégiscsak az utcában parkol. De most ezzel sincs gond, begurulok a ház elé.
            Valami szokatlan. Kászálódom ki a kocsiból. Teljesen sötét van, csak a jég világít. Egy szóróautó sárgás fénye küszködik az utca közepén, nézem mi a fenét kerül. Nincs is ott autó. Ahogy tovább halad, már látom… A villanypózna félig bedőlve, a kábel ijesztően gyanúsan közel a földhöz, egy fenyőfán, ami szintén dőlni látszik van fennakadva, ezt kerülgette a szóróautó. Próbálok rákanyarodni a parkolóra, a fényszóró fényei egy nagy halmot világítanak, döbbenten nézem, ez a fa, az a fa, ami miatt a ház máshogy áll, mint a papíron először tervezték, egyfajta juhar, mint azt kiderítette a tervező és az építtető. Az a bizonyos juhar most itt fekszik, legalább is java része. Ösztönösen lehajolok, próbálom felemelni, mint az ájult embert. Meg sem tudom moccantani, több száz kiló lehet, és még a jég. A döbbenet nem oszlik, bevergődöm az autót egy kis lyukba, ahol se ág, se más. A dermedt csöndbe belevijjog egy szomszédos ház riasztója. Persze, ha nincs áram, ez történik. Érzékeli a riasztó és beindul. És lentről a faluból még tíz. Szirénáz egy mentő, vagy tűzoltó is lehet.
            Pár hete, vannak az embernek megérzései, a slusszkulcsra ráfűztem egy kis elemlámpát. Ügyes kis szerkezet, a benzinkútnál vettem, gondoltam segítek azon, hogy egyre rosszabbul látok a sötétben. Most aztán jól jön a vaksötétben. Nyitom az ajtót, két szempár csillan, egy kutya, egy macska kérdez, mi a fene történik itt. Próbálok nem orra bukni, keresek gyertyát. Az adventi koszorút találom először, meggyújtom az elsőt, amit már égettünk. Felgyertyázom a lakást. Keresem a mécseseket, gyertyákat, kevesebb van, mint amire emlékszem. A kutya bepisilt, megtalálom a tócsát, nagyon félhetett valamitől. Csak a mennydörgéstől, tűzijátéktól fél. A robajoktól, amit nem ért. Mitől ijedhetett ennyire meg?
            Lehajolok, az alsó fiókban a konyhában remélek pár gyertyát. Egyszer csak egy pengő hang, egy eleven hasadás, majd egy tompa zuhanás. A kutya alám bújik és sír. Majd újra, mint a fegyverropogás, szakadnak-hasadnak a fák. Majd megint puffan a lehullott lomb. Ijedten összebújok a kutyával a kihúzott fiók alatt. Jézusom, milyen pusztulás ez. Újabb recsegés-ropogás. Érezhető az ingás, de ez a fa megmaradt. Majd újra egy sorozat, mint a géppuska, Nana nyüszít. Számolgatom, melyik kertben lehet. A következő reccsenés, hasadás egyértelműen a mi juharunk, egy újabb ág. Kibújok a fiók alól, felegyenesedem, a konyhaablakból nézem a két kedves óriás fenyőm. Ők gyengék, a fenyő gyenge, gondolom. A két hatalmas fa egymásnak dőlve, összefagyva. Mintha az összefagyott ágak egymást ölelnék, segítenék, tartanák egymást. Rettegve számítgatom, dőlnek-e, maradhatnak-e. Nem tudok nekik segíteni, csak találgathatom életben maradhatnak-e. Nana kutyát azért próbálom nyugtatni, te megmaradsz öreglány, atomvillanás után is, nyugi, csak légy szíves ne pisilj be többet. Hálásan követi gyertyás alakom. Próbálom kitessékelni, dolgát végezni, elég egyértelműen jelzi, szó sem lehet róla. Talán jobb is, még ráesik egy fa. Jól van, maradj. Kaffog, hogy szerinte is így van.
            Lassan mindenki hazaér, nagy köszönet. Lassan mindenki megérti, mi a baj, egyáltalán mi a helyzet. Vaksiskodunk, botlunk egymásban, de megnyugszunk. Van minden, enni-inni való, mindenki megvan, a macska is láb alatt, szóval talán rendeződünk. Csak ne hallaná az ember a hasadás, törés hangját állandóan. Felvetődik, nem nekem jut eszembe, kéne vizet gyűjteni. Igaz, engedek a kádba, edényekbe, vödrökbe. Nana, amit elér beleiszik. Próbálom elkülöníteni a Nana mentes, tiszta vizeket.  
            Lemerül a telefonom, a cégesben van kis erő, de az összes szám a másikban. Adok jelt Anyának, a felét sem mesélve amit látok, és semmit nem érintve, amitől félek.
            Lefekszem, vaksötét, süketítő csönd, amibe néha egy-egy riasztó beleszerencsétlenkedik. És a fák, a fák. Puskaropogással törnek, hasadnak. Sírnak. Nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy állva halnak meg."

Forrrás: Varázshegy, 2014. december 6., Furulyás G. Katalin blogja
            

A lekvárnak annyi

Sommásan ezt is mondhatnám a tegnapi utolsó napunkról, egyben búcsúnkról Esztertől, Londontól, hogy a lekvárnak annyi. Ugyanis igazi angol lekvárt hoztunk volna haza ajándékba egyeseknek, viszont London kapuját őrző vámosok ezt  másképp gondolták. Szabály szerűen járhattak el akkor, amikor a lekvárokat a piciny csomagunkból kiszedték -, víznek, vizes alapúnak mondták -, egy laza mozdulattal a szemétbe hajították. Az elsődleges megrökönyödésen túllépve mondtam Tibromnak, hogy ne emésszük magunkat felette, ezek csak tárgyak, törékeny, feledhető, el- és kidobható tárgyak, hát oda vélük. Emlékeinket, három napunk felejthetetlen emlékét senki sem veheti el tőlünk, akár lekvárral, akár anélkül. Következzen a három nap elbeszélése képekben, melyek talán magukért beszélnek.














 























2014. december 14., vasárnap

London Eye

Mondták, ki ne hagyjam, ha Londonban járok, s hogy Londonban jártam egy fél pillanatra, nem hagytam ki, Eszterrel felültünk a londoniak nagy kedvencére és büszkeségére és szimbólumára, a Temze partján, a Big Bennel srévizavé átellenben felállított óriáskerékre, a London Szemére.
Eszter imádta minden pillanatát. Mondta is, hogy már el akart volna ide jönni, csak nem volt kivel és mikor. Napjai elfoglaltak, ő meg rendesen leterhelt a munkában, a szabadnapjaiban, melyek általában külön-külön adódnak a hétben, inkább otthon pihen, háztartásozik, kevéskét főz, sokat mos, készül a másnapi nem könnyű napra. Ilyen két nap, mint ez a hétvége most, amúgy ritkaság számba megy, és nem véletlen, hogy éppen most és éppen azért, hogy együtt legyünk. Boldognak éreztük magunkat vele és szerencsésnek, hogy mindez így esett.

A London Eye-ra magam is fel szerettem volna ülni. Láttam már ui. egy-két várost onnan fentről a magasból, tudom, milyen egyedülálló látvány tud lenni. Más a város akkor, amikor javában benne vagy, s közben eltávolodsz tőle, mégis úgy érzed, hogy jobban belelátsz az épületekbe, a kapualjakba is, meg a tetők alá. Meglátod a részleteket, olyanokat, amelyek lentről szemedbe sem tűnnek, mert túl közel vannak, és túlságosan nagy is az építmény, a tárgy, a hely, amit megfigyelsz. A távol tisztes távolságot teremt közted és környezeted között, mégis intim közelségbe hozza a madártávlatot.

És persze megjelenik előtted az összkép, helyükre kerülnek a mozaik darabkák, amelyekből egy városrész, ill. az egész város kikerekedik. Valami ehhez foghatót érez az ember lenézve a városra és egyfajta szabadságot, a kapszulák körül köröző sirályok szabadságát.
Nem csoda, ha sajnáltuk az ólomlábakon múló időt, az egyetlen óriás kör harminc percét, mely akár egy pillanat tűnt mégis tova.







2014. december 13., szombat

Eszter spagetti carbonaraja

Nem tudom, ki hogy van vele, de egy szinte átutazott, átgyalogolt nap végén milyen lehet más Eszter spagettis étele, mint fenséges, és az is volt, mert előtte kicsit nehezen,

de találkoztunk, sírtunk a viszontlátásra, elgyalogoltunk lakóhelyére,
közben beszélgettünk,
betértünk egy külsőleg átlagosnak látszódó templomba egy parkban

csak bekukkantani, hogy azután ott ragadjunk egy kis időre, mert váratlanul volt gyönyörű, szokatlan, lenyűgöző és barátságos, aztán megint séta két kis pakkunkkal, amely éppen belefért az előírtakba szélességre, hosszra, magasságra, így aztán az is ki volt centizve, ami belekerült, keretekbe foglalt sok minden,
de rántott csirkemell több tonnányi feltétlenül, egy kis íz otthonról a közös hétvégére körítésül, meg azutánra is bőven, igaz, a csirke rántottan ikszedszerre melegítve már veszít fényéből, ízéről, állagáról nem is beszélve, de a célnak megfelelt, azután megint séta, órák kinn a jó időben, amit rendelni sem kellett, mert ott volt napsütésbe öltözve a felhőtlen égen, december közepén tíz fokkal pluszban, nem normális, de mindegy, arra elég volt, hogy megéhezzünk és alig bírjuk kivárni, hogy Eszter összedobja a spagetti carbonarajat, amit csak úgy a kisujjából
és észrevétlenül, hagymás, fokhagymás baconnal megbolondítva tálalt fel a kis konyha asztalára kilátással a csöppnyi udvarra, egy fekete cicával a lábunk körül körözve, láthatóan kósza falatok után ácsingózva,egy olyan fajta, aki állítólag mindent megeszik, még a tésztát is, bizonyítani tudom, amiből azért olyan sok nem jutott neki, mert isteni volt, jó részét megettük, a maradékot eltettük másnapra, így aztán ez a kis kiruccanás nem volt más, mint London másnapos rántott csirkemellel és Eszter fantasztikus spagetti carbonarajával, szerintem éppen elég, hogy jól érezzük magunkat egymással.









2014. december 12., péntek

Eszter nagy napja

Miklós után, Susy előtt, a Nyílas kiváló jegyében, ma van Eszter nagy napja. Ami akkor is a tiéd és akkor is nagy és akkor is kitűnik az összes többi nap közül, amikor fáradt vagy, amikor borúlt az idő és esik az eső, sansz sincs, hogy a nap akár csak egy csöppet is süssön. Belül benned ragyog valami, terjed a mosoly az arcodon, látszólag ok nélkül van jókedved, mely elsöpör minden más érzést, úgy parancsolja le őket a porondról, lelked színpadáról, mint amelyek ott sem voltak.
Ezen a tizenkettedikén az évnek a tizenkettedik havában kívánom, hogy tartsd meg derűdet, küzdő szellemedet, optimista beállítottságodat, hited a jóban, kíváncsiságodat, kedvességedet, odafigyelésed mások iránt, humorodat, tanulni vágyásodat, mindazokat a tulajdonságaidat, amelyek téged, ezt az Esztert alakították, melynek nyomán lettél az, aki, egy végtelenül kedves, megnyerő, szimpatikus ember, a lányunk, bátyáid húga, anyám egyik unokája, testvéreim unokahúga, unokatestvéreid unokatestvére, de itt már abba is hagyom, mert mindjárt a saját nyelvembe botlom bele, szép is lenne úgy hasra esni.
Eszterem, legdrágább Eszterem, legyen nagyon szép napod, érezd benne magad nagyon jól.


2014. december 9., kedd

Mindenki nagymamája

Legalábbis Mutterja. Mutter, jól vagy? – kérdezi Edit, aki nem sokkal idejövetelem után nevezett el így. A korom miatt? Talán mert rám nézett, és elsőre ez jött ki belőle: Mutter. A fene tudja, nincs sok közöm a névhez, de elfogadom tőle, mert érzem a mögöttest, érzem benne a szeretetet, ugyanakkor vallom, akinek becenevet adnak, azt szeretik is.
Ezenközben vannak pillanatok, amikor nem is Mutternak, hanem Nagymutternak, mindenki nagymamájának érzem magam. Végig nézek a társaságon, a huszonéves, a harmincas, a negyvenes korosztályon, köztük akad olyan is, aki még ötvenes éveinek legelején jár. Nincs mese, kor szerint a legidősebbnek, mindenki nagymamájának tudhatom magam.
Tükörbe nézek, egy vöröses hajú, rejtett ősz nőt látok, temérdek szarkalábbal a szem- és a szájzugában, vélhetően gyakran nevet. Egyre mélyülő ráncok a homlokán, tokával, alantabb a derekánál tekintélyes úszógumival, alsó hangon legalább tíz kiló plusszal. Két visszeres virgácsa tartja mozgásban. Magamon végig nézve, a saját Mutterom lehetnék.
Miért vagy gyenge? – harsan föl rendszeresen a kérdés a szobában, korbácsként csapódik, szabályosan hátba vág.
Gyenge vagyok ott, ahol nem szabadna, tudom, te még nem érted, nem értheted, de az évek, a cégek, az örökös idomulás, a most mutasd meg, a versenyben csak alul nem maradni, lassacskán elszívják az erőmet. Visszafelé számolnám az időt, legszívesebben ráülnék eddigi eredményeimre, nem lehet. Fiatalnak látszódva kell fölvenni a valós fiatalok által diktált tempót, ütemet, versenyt. Akar a fene versenyezni, bármit is bizonyítani, ezen már rég túl vagyok, gondolom magamban.
Néha elfog ez a mindenki nagymamája érzés, amikor öregség, csúnyaság, elkínzottság, fáradság, koromhoz képest túlhajszoltság költözik belém, rám helyezve éveket, az évekkel együtt járó megjelenést, remélhetőleg, tapasztalatot, tudást, bölcsességet.

Ha tehetném, visszatekerném az idő kerekét húszas éveim elejére, amikor  első munkahelyeimen mindenki gyermeke, néha unokája lehettem. Azért az mégis csak jobban hangzott, és érzésnek sem volt utolsó.

2014. december 7., vasárnap

Skanzen Szentendrén

Amikor ilyen trutymós az idő, mint ma, amikor hol esik, hol nem, amikor nem látszik a hozzánk közeli hegy, mert ködbe burkolózik, pedig ott van,  amikor igenis ki kellene menni levegőzni az egész heti benn-lét után, akkor fel van adva a lecke, nem volna-e mégis jobb otthon maradni és csinálni, ami adódik és amit kell. S hogy ellentmondva minden ésszerűségnek, szinte az egész napot a szabadban töltöttük, azt a Skanzennek köszönhettük Szentendrén.

Pedig ezen a nyúlós-nyálas december hetedikén, egy nappal Miklósok, Mikulások után a Skanzen Szentendrén nagyon takarékon működött. A hatalmas területen I-X tájegység közül az I (Észak-magyarországi) és II (Felföldi) üzemelt, ezek is olyan immel-ámmal, akarom is meg nem is módon, látva a gyér látogatói létszámot. Meg is értem, ebben a locspocsban, valóságos nappali szürkeségben kinek van kedve teljes elánnal kenyeret sütni, egész nap árusítani, teakóstolót tartani.
Itt is ellentmondtunk a logikának, amikor az összes csöndessel, nem működővel, bezárttal, a téli álmukat alvó területekkel (Felső-Tiszavidék, Alföldi mezőváros, Dél-Dunántúl, Bakony, Balaton-felvidék, Nyugat-Dunántúl, Kisalföld) kezdtük barangolásunkat, cuppogásunkat sárban, vizes fűben, fűcsomókban, előre a térkép szerint javasolt úton, amiről azonnal letértünk, ha a látnivaló, a ház a kerítés mögött a nyitott kapujával felénk intett, magához invitált.
Beléptünk, végigmentünk a boltíves folyóson, bekukkantunk ablakokon, vizslattuk a szemmel fogható berendezést, találgattuk a melléképületek funkcióit - pajta?, kukorica tároló?, fészer?, csűr?, kovácsműhely?, magtár?, tímárműhely?, stb. -, el is találtuk meg nem is, nem volt baj, jól éreztük magunkat ebben a tétova botorkálásban, amely csak bennem belül érződött tétovának, külsőleg nagyon is bírtuk tartani az irányt, a hova továbbot, hiszen Tibrom kezében ott volt az elázni készülő térkép, amelyet ő tudott olvasni, én meg nem, csak úgy tettem mintha...

Fantasztikus volt minden egyes tájegységet, a rájuk jellemző falusi, paraszti házakkal, melléképületekkel a valóban nagy kiterjedésű területeken testközelben, karnyújtásnyira megélni. Biztos ilyenek lehettek annak idején. Valamikor. Amikor nem a rohanásról szólt az élet, meg az egymástól való elidegenedésről. Amikor közelebb volt a föld, a termény, az állat, meg amit belőlük ki lehetett nyerni. Elhiszem, hogy ilyen volt, elhiszem nekik, mármint a kutatóknak, az építőknek, a Skanzen létrehozóinak.
Rengeteget mentünk, s mégsem láttunk mindent, s mivel már helyben hiányérzetünk támadt, eldöntöttük, hogy nyáron visszatérünk, rászánunk egy egész nyári napot, amikor meleg lesz, süt majd a nap, száraz föld lesz a talpunk alatt, az égen mókás felhők őrzik a jó időt. Pedig akkor nem leszünk így egyedül, mint most, amikor egyszál magunk voltunk ebben a hol esőben, hol nem esőben. Vizes romantika volt és nedves, apró csoda.

P.S.: A fényképeket egy-egy melegebb, kellemesebb napból - az internetről kölcsön vettem.

.





2014. december 6., szombat

Mischi nincs

Tegnap hajnalban, mire beértem dolgozni, még nem tudtam, hogy aznap Mischi már nem lesz. Bevallom, hogy fejemben nem körülötte forogtak gondolataim, leginkább a benti teendőim nyomasztottak, hogyan is férek be velük a napba, s ha már máson kellene törnöm a fejemet, ahhoz kéznél lenne az anyám és Eszter.
Edit, másként Mischi, előző kórházi tartózkodása kapcsán volt sűrűn az eszemben. Terveztem felhívni, szándékomban volt meglátogatni. Akkortájt sikerült is egyszer beszélnem vele, a személyes találkozóra azonban már sohasem kerül sor.
Mischi hogy elment, talán egy pillanat történése lehetett, egy váratlan összecsuklása szervnek, szervezetnek, amelyből sajnos nem kerülhetett ki élve.
Eszembe jut néhány közös nyaralásunk Túrkevén, koncertlátogatásaink. Egy barátnőm barátnőjeként került a baráti társaságba, s minthogy nyitottak voltunk egymásra és másra, könnyen talajt fogott körünkben. Jókat hülyültünk együtt. Sokat viccelődtünk, humorizáltunk, nevettünk. Olyan szabadok, lazák voltak a viszonyok, belefért ebbe közös fürdés a Termálban, együtt reggeli, vacsora a szálláson -, összedobtuk a közösbe, amink volt -, éttermekben ebédeléseink. A várost, a vidéket is együtt fedeztük fel, akad jócskán emlék, melyből évről évre, találkozásról találkozásra lehetett volna még több, ha a végzetesnek tűnő betegség rá nem talál.
Mischi, hogy nincs, ez olyan végleges, lezárt, behatárolt, agyam berzenkedik ellene, lelkem háborog, szívem jajdul bele. Mert Mischi megvan, arca, alakja előttem van, talán még a hangja is előjön azzal a jellegzetesen elnyújtott hanghordozással. Magam előtt látom mosolyát, helyenként csipkelődő mosolyát, fülembe cseng nevetése. Hogy meddig még, nem tudom. Az olyan emberek, mint Mischi, nem mennek el azonnal, talán sohasem, úgy felejthetetlenek, ahogy vannak.
M.E.(61) emlékére

Miklós, Mikulás

Miklósnak lenni egy döntés, egy helyzet, egy adottság, e szimpatikus, komolyan és jól csengő név viselése - gondolom -, öröm. Öröm lehetett annak, aki valamikor adta és kapta és aki a szájában kedvtelve ízlelgetve kimondja.
Szeretem a Miklós nevet, talán mert az utamon Miklósokba botolva, olyan Miklósokra leltem, akik szinte egytől egyig egybecsengtek nevükkel, vagy éppenséggel fordítva, vonzó, kedves tulajdonságaikkal, emberi viselkedésükkel öregbítették a Miklós nevet.
Ha akarná a világ, sem tudná eltitkolni, hogy a mai nap a Miklósokat illeti, ma van a Mikulás. Jól is van ez így. Nem kell a dátum után kutakodnom, mikor van Miklós. Fennen hirdeti magát, nincs is más tennivaló, látom a sok Mikulást, ajándékcsomagot, ja, Mikulás, aha, Miklós. A többi számomra nevezetesnek tűnő névnapot pedig vagy tartsam fejben, vagy írjam föl, nehogy a maga idejében elfelejtsem. A Miklóssal így sosem járnék, ugye?! Legyen, Miklósok, nagyon szép napotok!

2014. december 5., péntek

Anikó túrógombóca - másodszor

Ha megvernek sem tudom, hogyan csinálja, hogy mindig ugyanolyan. Mert az persze nem kunszt, hogy a gombócok színe fehéres, fehér a tejföl, amivel bőségesen nyakon vannak öntve, meg prézli van gombóc és tejföl közé csempészve. Az a nagy talány Anikó túrógombócában, hogy mindig egyformán kitűnően sikerül. A gombócok sem nem túl puhányok, sem nem keménykednek, hanem valahol középen hozzák kiegyensúlyozott formájukat. Sokunkra ráférne ez a kiegyenlítettség, ez a kiszámíthatóság, az a bizonyosság és magabiztosság, ami Anikó túrógombócaiban testet ölt.
Nem csoda, hogy amikor a túrógombócnak még csak a szele érezhető a menüben, valami vagy valaki megsúgja, egy-két hét múlva túrógombóc lesz, akkor kellemesen bizsergető várakozás üli meg az éttermi levegőt és az ott étkezőket. Mikor viszont ténylegesen ránk virrad Anikó túrógombócának a napja, mely ünnepi, össze nem téveszthető egyéb átlagosnak vehető napokkal, akkor valóságos idegességgel elegy várakozás uralkodik el a menüre befizetőkön. Anikó túrógombócához hosszas türelmetlenül türelmes várakozáson keresztül vezet az út. És megéri, de még hogy megéri. A gyönyörködés a tányéron kucorgó hófehér tejfölbe burkolózó gombócokban. Kis kivárás. Mintha magamba tudnám szívni a látványt, mielőtt végzetesen beleharapnék. Az első harapás. Persze, hogy olyan, mint amilyeneknek Anikó eddigi túrógombócai az emlékezetemben éltek. Olyan selymes, olyan megbízhatóan se nem puha, se nem kemény. Érezni, épphogy érezni a jelzés értékűen beletett prézlit. Számban egybefolyik gombóc, prézli, porcukros tejföl egy mindent magával ragadó falatba. Hát kell ennél több? Azt hiszem, hogy csak Anikó újabb túrógombóca.

Erdős Virág: vagyok aki vagyok

- józsefvárosi szelfik -

   a TASZ 20. szülinapjára

madárnak
kád vagyok buzgó kis
gyomoknak itóka
elsüllyedt kapukulcs
dobozos
sörről a nyitóka

elgázolt szandál ki
pultoslány szeretne lenni
soundra gyűjteni
hétvégén mekiben
enni

kidobott
pénz vagyok szeméttel
feltöltött murva
szobalány grantchester
village-ben zürichben
kurva

játszótér rendje de
úgy is mint
egymással bánás
felázott paplan egy
fekhelynyi
darabos hányás

büntető szökőkút
elcsúszás rettentő veszélye
parkőrök hazája
közterületisek
szeszélye

hiányzó
hinta egy körömmel
széttegelt mászófal
fájdalmas anya egy ordítva
libikókázóval

rühes kis béka ki
hiába löki hogy
kelep
szürke és otthonos
színesfémátvevő
telep

alu és réz vagyok
szabad és
szigetelt légvezeték
súlyommal hajtom a
teremtés
bedöglött gépezetét

feláras
vaslábas helyett csak
egy nyúzott
kábel
minden kis faszszopó
úrhatnám káinnak
ábel

gurulós
bőröndben utazó éltető
hulladék
kirobbant nyál vagyok
tüntető
altesti váladék

vehető jel után
kutató kényszeres tekintet
koton a földön: egy
tag aki előre
beintett

letakart seb vagyok
aszfaltfolt aszfaltfolt
hátán
szebb jövő közműves
vályogház
szentmártonkátán

HHH vagyok a
kikúrálhatatlan
hebegés
nem
embernek való
súlyok közt fél óra
lebegés

beszakadt rámpa az
élethez úgy ámblokk
béna
oszlopra ráolvadt kuka egy
szétrobbant véna

más világ vagyok a
más baja
hepája
éce
kétezer év után
kiérdemelt külön
véce

gyanús kis pukli a járdán egy
problémás anyajegy
kislány ki elindul világgá
szétnéz és
hazamegy

silent hill karakter vagyok egy
bebukott küldetés
megunt vagy feleslegessé vált
kezdetű hirdetés

utcácskák mocska ki
jogról meg
sotéről álmodik
vidéki rokon ki
nem jut el
sellyétől sámodig

night of the
living dead remake-ből
kiszökő
szembeszél
szólásra
nyíló száj vagyok még
bekussol
nembeszél

szivárgó szatyor egy
kék bomba
amit majd elhagyok
basszus a fülben a lábdob hogy
vagyok a-
ki vagyok

indázó drótok: egy
városnyi robbanó
szerkezet
üzi a falon: én
tudom csak hogy honnan
érkezett

dühös kis romokból vagyok a
szépülő tanyátok
folyt köv most
annyi hogy
anyátok
anyátok
anyátok

Forrás: FaceBook, 2014. december 5.