A sóskalevest, mint önálló ételt vagy ismeri valaki, vagy nem. A sóskalevest, jobb sorsra érdemes fogást vagy szereti valaki, vagy helyből és ismeretlenül utálja annyira, hogy a tájékára sem akar menni, nemhogy az asztalán megtűrni engedné. Pedig a sóskaleves anyám hazájában, a messzi Türkmenisztánban közkedvelt leves, ahol sokan jóétvággyal fogyasztják, fogyasztották, és olybá tűnik, sem be nem zöldültek, sem örök álomra nem szenderedtek tőle.
Nálunk, ha már választani kell -, így a nagy többség -, akkor már inkább sóskafőzelék legyen, mint sóskaleves. Mert a sóskaleves a fura zöld színe mellett még folyékony is. Egy zölden folyó lötty már önmagában sem kelt bizalmat, de hogy még lelkesedjen is az ember érte, az többek között csak olyan csekély értelmű, mindenféle ételt értékelő egyénekkel fordulhat elő, mint jómagam.
Életemben most ettem először sóskalevest és nagyon remélem, hogy nem utoljára. A cég éttermének főszakácsának, Anikónak köszönhetem, hogy a sóskalevest egyáltalán megismerhettem. Szerencsémre. Merthogy Anikó kitűnően főz. Annyi mindent. A sóskalevest is. Kiválóan találja el az édes és savanyú ízvilág kényes egyensúlyát, és az íze így lesz valami fenséges. Fel sem tűnik, hogy zöld, amikor az Anikó sóskalevesét kanalazod, benne az apróra darabolt főtt tojással. Azt érzem, pedig alig akarom elhinni, hogy egy ilyen alig megtűrt kisebbségi zöld és leves hogyan lehet ennyire finom. Mind egyre csak az visszhangzik bennem, hogy még, még, még, ennyi nem elég, szívesen megeszem azokét is, akik nem tudják, mit hagynak ki, amikor Anikó sóskalevesét ki sem kérik. Én aztán fel nem homályosítom őket, annyi szent...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése