Eloszlatom az aggodalmakat: Rigoletto él, életének 162. esztendejében talán még robusztusabban szól hozzánk, mint az osztrák uralom által megtűrt első velencei La Fenice előadásokban. 2013 februárjában a New York-i Metropolitan Opera új, átdolgozott előadást vitt színre, amelyet a magyar nézők is HD minőségű filmvásznon élőben láthattak az elmúlt hétvégén az Uránia moziban vagy a MÜPA-ban. Az előadás a mantovai történetet a hatvanas évek Las Vegasába helyezte át, ahol a herceg Frank Sinatra-szerű sztár, maffiózó és bonviván, Rigoletto, a francia mulattató „rigolo” pedig a szavak embere, amellyel akár ölni is lehet. De persze az egész eseménysor egyébként sem a Gonzagák Mantuájában játszódott volna. Victor Hugo Le roi s’amuse című színművének I. Ferenc francia király figurájában Lajos Fülöpre ismerhettek a nézők, így azt a francia cenzúra betiltotta. Amikor Francesco Maria Piave és Verdi a francia cenzor miatt Mantovába vitte a történetet, ezzel sem volt teljesen elégedett a most már osztrák cenzor, és több változtatást parancsolt meg mint az akkori kultúra ura. Mintha szent hajszára szövetkezett volna e narratíva ellen a régi Európának minden hatalma, Metternich és Guizot, hogy csak kettőt említsünk e potentátok közül.
Az elmúlt hétvégén láthattuk, hogy a Las Vegas-i kaszinóban és a városszéli lebujban is nagyon jól működik a történet. Mint 152 éve mindig, most is Rigoletto ellen fordul a bosszú, beteljesül a fejére olvasott átok. Nem kerülheti el sorsát. Én történetesen 52 éve láttam az először az operát, az Erkel Színház vasárnapi gyerekmatiné előadásán, és nem titkolom, hihetetlenül untam az egészet. Legfeljebb a harmadik felvonás dobott fel, s az egymást követő fülbemászó áriákat és a duettet, bennük Gilda és apja tragédiáját figyelmesen szemléltem. Valami ragadt rám ezekben a percekben. De már akkor sem igazán értettem, hogy miért éppen Gildának kell az életével fizetnie óvatlan szerelméért, bár akkor még nem igazán tudtam, miféle dolog egy lány szerelme. Lehet, hogy ma se tudom. Hosszú ideig elkönyveltem, hogy ez az élet rendje, ennek így kell lennie, hiszen így van megírva Verdi remekbeszabott dalművében. Csak mintegy fél éve, San Franciscóban, az operaház bejárati nagy képernyőjén látva a záró jelenetet, döbbentem rá, hogy semmiképpen sem Gildának kellene a zsákban lennie, és azóta abban reménykedem, hogy majd egyszer, valamikor az életben csak egyetlenegyszer olyan előadást látok, amelyben valaki mást rejt a zsák. Ez még nagyon hiányzik az életemből. Mindegy, hogy ki az a más, szinte bárki lehet. Maga a herceg, és ha így lenne, akkor nem az ő elragadó hangja incselkedne velünk és Rigolettóval, amikor Sparafucile átadja a zsákot a megrendelőnek. De lehetne az áldozat akár az intrikus Marillo, esetleg a bérgyilkos Sparafucile, de semmiképpen sem Gilda, aki végül is apja életének egyetlen reménye.
Most, a Las Vegas-i történetben sem teljesült a reményem, és mint három ifjú leányzó olykor igenis aggódó apjának, szívszorongató volt ismét végignéznem, miként dobja el az életet magától Gilda, és miként töri ez darabokká Rigoletto maradék napjait. Nem leánygyermekek apjának való a darab, ezt most már nyugodtan megmondhatom. Nem elég egy atyának egyszer az első felvonásban végighallgatnia a Gualtier Maldè – caro nome áriát, amelyből megtudhatja, hogy lánya szíve már végképp másé, a harmadik felvonásban pedig már azt is tudomásul kell vennie, hogy ifjú leánykánk az életét adja ezért a csapodár és aljas hercegért, aki egyik újabb hódítása előtt hetykén és magabiztosan dalolja világgá, hogy az asszony ingatag. Borzasztó élmény. És ennek hatására, ebben a Las Vegas-i előadásban vettem észre igen hangsúlyosan, hogy az asszony ingatag áriát követő zenei szólam mintha hamis hangzattá változna attól kezdve, hogy a herceg Maddalenához fordulva énekli el a lényegében szívszorongató Bella figlia dell’amore áriát. Hiszen ekkorra már minden valamire való apának tudnia kell, hogy ezt és így, ezen a szomorú hangon (és egy keveset átformált szöveggel) egyáltalán nem a hercegnek, hanem Rigolettónak kellene baritonban elénekelnie, mérhetetlen fájdalmában. Ez az ária nem való a herceg szájára, az Rigolettót illetné meg. Tehát ha innen át tudnánk írni az operát, akkor még volna némi remény arra, hogy Rigoletto egykori szerelmének gyümölcse, akit valójában megillet a bella figlia dell’amore megnevezés, nem esne apja bűnének áldozatául.
És azt gondolnám, hogy egy amerikai előadás mégis jobban alkalmas a sorsszerű döntések átírására, mert – Thomas Mann is jól vette észre – egy amerikai gyerek a szombati matiné előadást követően bizonyára megkérdezné, hogy miért Gilda lett az áldozat, amikor ezt a szerepet mindenki más jobban megérdemelte volna. Szükségszerű-e, hogy a tragédia egyben igazságtalan legyen? Egy amerikai felnőtt szerint egyáltalán nem, a közép-európai szellem hajlamos lenne igennel felelni. De talán mégsem áll olyan távol a két felfogás. Mert azért valljuk be, mi lenne itt „másnap”, egy viharos nyári éjszakára következő nap hajnalán, ha a tőrdöfés nem Gildával, hanem a herceggel végzett volna? Mit tennének a szereplőink? Rigolettónak már szinte semmije nem maradna, se kenyéradója, se rajongó lánya, Gilda pedig évekig járna Las Vegasba (esetleg LA-be) pszichiáterhez, hogy felfedezze: nem az vezetett apja tragédiájához, amiben ő valóban hibázott. Tudna-e Verdi erről egy negyedik felvonást írni? Ezúttal nem a darab elejére, mint a Don Carlosban tette, hanem a végére?
Aki látta az előadást, nem kevés büszkeséggel könyvelhette el, hogy a négy főszereplő mindegyike – kulturális értelemben – közép-európai. Željko Lučić hihetetlen hitelességgel formálja meg a lányát féltő és az események hatására összetört és összeroppant apát. Lučić Belgrádból jön, a jó isten tudja, mit láthatott már életében, hogy mozgásában, arckifejezésében, hangjában ennyire eltalálja a deformált mulattató másik arcát, amelyre rátelepül a tragédia. Lučić nagyon is jól ismeri a leányát alakító Diana Damraut, aki Bajorország szülötte, és akivel már több Rigoletto előadást is végigénekeltek. Kevés ilyen összhang és személyre hangolt varázs létezik ebben a két szerepben. Lučić valóban remeg és retteg Gildáért, Damrau pedig valóban apaként szereti Rigolettót. Piotr Beczala, a herceg, pedig fehér szmokingjában, mikrofonnal a kezében, miközben pompon-lányok színes legyezőkkel lengik körül, az általam látott egyik legjobb hercegalakítást nyújtja. Mögötte elbújhat (ha nem is méreteiben) Pavarotti és Domingo.
Beczala Lengyelország déli vidékéről indult útnak, magabiztos és megnyerő. Nem lepne meg, ha valamelyik lányom még a látottak alapján is elhinné neki egyetlen őszinte és igaz áriáját (Parmi veder le lagrime) a második felvonásban. És a bérgyilkos Sparafucilét alakító Stefan Kocán basszusa élesebb, mint a kése. Szeme, keze és hangja pedig a kegyetlen végrehajtó professzionalizmusát mutatja be. Végül is neki mindegy, kit döf le, ha megfizetik érte. Darab darab. Kocán Pozsonyból érkezett New Yorkba, basszusa hűvös és kegyetlen. Vérbeli közép-európai tehát ez a szereposztás. Lehetne magyar is köztük, Rost Andrea és Miklósa Erika nem egy nemzetközi színpadon felléptek már Gilda szerepében, Rost Andrea fejét az egyik előadásban Roberto Alagna herceg csavarta el. Három dolog köti össze a főszereplőket: Verdi és a darab, amely szoros kötelék, az angol és az olasz nyelv, amely a zenével együtt igazi közös nyelv, és – harmadikként – egy nagyon is közép-európai rálátás a világ dolgaira. Azt hiszem, bár lehet, hogy csak remélem, ettől a kultúrától sem idegen, hogy valaki egyszer megkérdezze: nem lehetne egy jottányit másként? Csak egyszer. Egyetlenegyszer.
...
(Forrás: Galamus, 2013.02.24., részlet)
